Isteni képek, emberi képek és a misztikus tapasztalatok

Minden bizonnyal fárasztónak fog tűnni ebben a nagy melegben egy olyan filozofálgatós eszmefuttatás, ami az istenképekről szól. Ám a felelősség csak részben az enyém ezért a bejegyzésért, mert az ihletet hozzá Szabados Ádám legújabb bejegyzése adta, ahol a szerző fontos dolgokat mondott el olvasójának az istenképpel kapcsolatban. Ám nekem volt egy kis hiányérzetem...

Néha az ember akkor is megkockáztatja, hogy egy túlságosan komplex kérdést belesűrítsen egyetlen blogbejegyzésbe, ha érzi hogy ez nem fog sikerülni. Az istenkép kétségtelenül egy ilyen téma: nem lehet róla eleget elmondani egy blogfelületen, tehát ha valaki igazán alapos kifejtést vár, most is csalódni fog. Ennek ellenére ez a téma szerintem mégis olyan fontos, hogy érdemes vállalni a hiányosság kockázatát.

Ádám nagyon színvonalas bejegyzésében leírt egy csomó jó gondolatot arról, hogyan is van ez az "istenkép-dolog" a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben - és a Szentírásban. Állításaival nem is annyira vitatkozni kívánok, hanem inkább talán egy-két ponton finomítanám, esetleg újabb változókat is behoznék a képbe.

Először is: nem tudom teljesen értelmezni azt a fogalmat, hogy "bibliai istenkép". Szerintem ilyen önmagában nem létezik. Jogosan vethető fel a gondolat és fel is vetik, miszerint a Bibliában nem istenkép, hanem istenképek vannak. Ezek persze egymással átfedésben állnak, de én most megkockáztatom azt az állítást, hogy ez az átfedés nem tökéletes. Mintha mindannyian, akik olvassuk a Szentírást, néha érzékelnénk is ezt a koherencia-hiányt, amikor feszültséget és valamiféle következetlenséget látnánk Isten bizonyos jellemvonásai vagy az Őt ábrázoló és kifejező történetek bizonyos darabkái között. Szerintem ez normális jelenség. Persze egyesek tíz körömmel belekapaszkodnak ebbe, és azt állítják - meglehetős túlzással -, hogy "a Biblia tele van ellentmondással". De mi van akkor, ha inkább az egymással nem tökéletes átfedésben álló istenképek ütközéséről van itt szó? Ez a fajta koherencia-hiány tényleg végzetes csapást jelent a Biblia hitelességére, vagy inkább csak kiexponálja a tényt, miszerint emberi kéz lenyomata is érezhető a szövegen, és az igazi Jahve az emberi szerzők istenképeinek prizmáján keresztül hagy lenyomatot a textusokban?

Hiszen még azokat a perikópákat is, ahol maga Isten beszél, Izrael tolmácsolásában olvassuk. Isten szól, de azt és úgy mondja, amit és ahogy Izrael papiruszra, kőtáblára vetett vagy éppen egy szájhagyományként továbbadott szövegben konzervált a későbbi leírók számára. Én az istenképet saját magam számára egyfajta interfaceként magyarázom, vagyis valamiféle "felhasználói felületként", melyen keresztül kommunikálunk a valódi Istennel, és melyen keresztül Ő is kommunikálhat velünk.

"A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak." - írja Ádám a bejegyzésében. Őszintén megmondom, ha ez igaz, akkor mindannyian bálványimádók vagyunk! Az istenkép ugyanis nem csupán olyan dolog, amit Isten alakít ki bennünk, hanem az eddigi kutatásokból úgy tűnik, azt bizony mi is állandóan és szakadatlanul formáljuk önmagunknak. Egy hasonlattal élve, az istenkép talán kicsit olyan, mint egy üveglap, melyre az egyik oldalán Isten, a másik oldalán az ember rajzol valamit - magáról Istenről. Ráadásul az üveglap felénk eső felén, azaz ahol mi rajzoljuk meg Istent magunknak, a rajzolt képben nemcsak az Istenről alkotott nézeteink, hanem valójában az emberképünk is visszatükröződik: kis túlzással Isten például a gyermekek számára olyan, mint az apa, anya és más meghatározó gondviselők felnagyított mása. A kérdéssel foglalkozott többek között Ana-Maria Rizzuto "The birth of a living God" című könyvében, ami ráadásul még azt is hozzáteszi, hogy az ember által a saját elméjében konstruált istenkép életkoronként is jelentősen változik.

A helyzet tehát valahogy úgy fest, hogy van bennünk egy állandó dinamikában alakuló istenkép, amit sok minden formál - és ezt kellene a Szentírásból általunk megértett, a bibliai szöveg szerzői révén leképezett többféle istenképpel valamiféle szinkronba hozni. Gondolom az olvasó is érzékeli, hogy ez nem zökkenőmentes kognitív és lelki feladat, sőt talán teljesen megoldhatatlan is, csupán közelítéseink lehetnek. Valószínű ezért tépelődünk és filozofálgatunk, meg írunk például blogokban mindenfélét arról, milyen lehet "az igazi Isten", az életünk tényleg megfelel-e a bibliai normáknak és úgy általában mennyire követjük Krisztus tanításait.

És persze kérdésként merülhet fel, vajon meg lehet-e valahogyan kerülni az istenképeket - beleértve a saját fejünkben lévőt és a Bibliában bemutatottakat -, hogy az igazi és valódi Istent a maga realitásában szemlélhessük? Nos, erre szerintem nem igazán van lehetőség, mindenesetre törekvés az biztosan létezik rá, mert az ember az már csak így működik. A misztikus tapasztalatokat hangsúlyozó mozgalmak az egyháztörténelemben erre tettek kísérletet. Bevallom, ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam, hiszen "jó protestánsként" alig tudok valamit kezdeni a misztikus élményekkel, de csekély tudásom arra vezet, hogy a misztikusság lényege nem feltétlen arról szól, hogy itt valami titokzatos, homályos vagy emberi ésszel érthetetlen jelenségről "összezagyválunk" valami képtelenséget. A misztikus szót sajnos manapság tipikusan ilyen kontextusban szokták dobálni: van valami, amiről azt hiszem nem értem, tehát akkor biztosan misztikus. Nem erről van szó. Ha jól gondolom, az istenkép kérdésében a misztikus törekvések inkább azt jelentik, hogy amennyire erre képesek vagyunk, megpróbáljuk a saját fejünkben dolgozó, többnyire kognitív alapokon álló istenképet megkerülni és bekukucskálni a függöny mögé, ahol valami konkrétabbat tapasztalhatunk meg Istenből az istenképünk nélkül. Nem vagyok benne biztos, de amikor Mózes hátulról látta Istent, mintha az is egyfajta misztikus élmény lett volna?

Természetesen a misztikus törekvések elég nehezen körvonalazhatók és hordoznak torzításokat, túlzásokat, sőt akár veszélyeket is magukban. Azt is megértem, hogy hívők közül sokan idegenkednek tőlük. Mindazonáltal mintha mégis lenne bennük valami mélyen emberi vágy a dolgok lényegének megragadására, mintha a Mátrixot Neo valahogy kívülről és messziről szeretné egy pillanatra meglátni. Vajon sikerülhetnek az ilyen kísérletek?