Az emberközeli istentisztelet - az istentiszteletről (1)

Tavaly október óta egy igehirdetés-sorozatot mondok el a saját gyülekezetemben, melyben lépésről-lépésre végigveszem az istentiszteletek építőkockáit, azaz mindazokat a liturgikus elemeket, melyek egy neoprotestáns alkalmon előfordulnak. A kérdés nem hagy nyugodni, ennek oka pedig egyszerű: az istentisztelet az, ami kifelé leginkább látszik az egyházból. Már csak ezért is megérdemelné, hogy jobban átgondoljuk, mit miért teszünk.

Amikor az emberek az egyházra gondolnak, akkor többnyire az istentiszteletre gondolnak, vagyis arra, amit a pap és a körülötte lévők a templomban művelnek. Nekik az egyház az, ami "vasárnap történik". A magukat vallásosnak tartók többségének ráadásul csak húsvétkor és karácsonykor van érintkezése velünk. Az egyházzal és így a hittel, sőt talán a Jézussal kapcsolatos gondolataikat is nagyrészt tehát annak fényében fogalmazzák meg önmaguk számára, ahogyan a misére vagy istentiszteletre rezonálnak - no meg amit a sajtóban olvasnak a kereszténységről. Szerintem az egyház persze jóval több az istentiszteleteknél, ahol a hitünket mintegy ritualizáljuk, de mégis el kell ismerni, hogy amikor valaki megtér és csatlakozik egy gyülekezethez, a gyülekezetben eltöltött ideje jó részét onnantól többnyire a periodikusan ismétlődő vasárnapi alkalmak keretében éli meg. Tetemes ideig vitathatjuk, ez mennyire jó, mire kellene inkább a hangsúlyt helyezni, mit jelent valójában az istentisztelet kifejezés, és egyáltalán minek van szükség a hit ritualizációjára. Én most ezekbe a kérdésekbe nem szeretnék belemenni, pusztán a tényekből indulok ki. A tények pedig azt mutatják, hogy a szorgalmasan templomba-gyülekezetbe járó emberek évente nagyjából 52 istentiszteleten vesznek részt, és nagyon sikeresek abban, hogy eltöltsék ezt az időt magukban, miközben egyre kevesebbeket sikerül "becsábítaniuk" a templomba, bevonni az istentisztelet liturgiájába.

Legyünk teljesen őszinték önmagunkhoz: az istentiszteleteink belterjesek és meglehetősen unalmasak egy kívülálló számára. (És hát őszintén szólva: néha még egy "belülálló" számára is...) Ám mégis elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak a hitünk, a gyülekezetbe járás és ezzel párhuzamosan az istentiszteleteken való részvétel iránt. De mit is várunk el tulajdonképpen tőlük, amikor például egy templomi szertartásra gondolunk?

Ha egy átlagos és aktív életet élő, dolgozó embert tartunk szem előtt, akkor például azt, hogy az illető lemondva a vasárnapi pihenéséről, kászálódjon ki reggel az ágyából, öltözzön fel jó eséllyel számára kényelmetlen ruhákba, aztán menjen el meghallgatni egy papot vagy lelkészt, aki számára sokszor érthetetlen és nem igazán relevánsnak tűnő dolgokról beszél. Mindehhez énekeljen és hallgasson olyan zenét, amit hétköznap egy másodpercig nem hallgat, és soha nem költene rá egy árva forintot sem, hogy CD-n vagy MP3-ban megszerezze magának. Végül mindezért még illendő fizetnie is valamennyit, amikor a perselybe pénzt dob. Összegezve én úgy látom, az embereknek az istentisztelet kifejezésről többnyire valami érthetetlen és unalmas időtöltés jut eszükbe, ahova egyre idősebb emberek járnak, akiknek ez valamilyen rejtélyes okból láthatólag lelki szükségletet tölt be.

Mindezt persze mi nem így látjuk belülről, s főként azok nem, akik már gyermekkoruktól megszokták, hogy rendszeresen alkalmakon vegyenek részt. Ők teljesen tisztában vannak a liturgikus elemekkel, tudják mikor mit kell csinálniuk, egyszóval otthonosan mozognak az istentiszteletek légkörében. Ám ha azt szeretnénk, hogy rajtunk kívül bárki is mutasson bármilyen érdeklődést az istentiszteletek iránt, akkor szerintem érdemes végiggondolni minek mi a szerepe egy ilyen alkalmon, és hogyan lehetne az egészet emberközelivé tenni - vagy azt is írhattam volna, hogy emberközpontúvá. Tisztában vagyok persze vele, hogy ez most talán botrányos és ellentmondásos gondolat lehet, mert az istentiszteletet épp attól tartjuk istentiszteletnek, mert istenközpontú - és nem emberközpontú. Szerintem viszont ezt a két fogalmat nem feltétlenül kellene szembeállítani egymással. Furcsállnám ugyanis, ha azt az Istent, akiről a Biblia emberi képekben beszél, emberi fogalmakkal írja le, szakadatlanul antropomorfizálja, és aki embereken keresztül szólalt meg, sőt még maga is emberré vált, zavarná, hogy emberek emberközeli módon gondolkodnak. 

Szerintem ha elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak az istentiszteleteink iránt, akkor először nekünk kell érdeklődést mutatnunk irántuk.

Ragaszkodhat az egyház a liturgiájához, misézhet latinul, vagy akár őrizheti Luthernek vagy Wesleynek az istentiszteleti liturgiáról kialakított elképzeléseit - közben a mai emberekkel megszakad a kapcsolata. Nagyon tetszik, amit a blogomban már sokat emlegetett evangélikus teológus, Klaus Douglass ír ezzel kapcsolatban: "Az elmúlt években számtalanszor a szememre vetették, hogy az istentiszteletek kialakításában túlzottan előtérbe állítom a kor szellemiségét, pedig nekem a korszellem egyáltalán nem számít. Nekem csak a mai emberek számítanak."

Pontosan erről beszélek! Ebben a rövid sorozatban nem egyszerűen a prédikációim anyagait szeretném esszé stílusban leírni (de merítek azokból is), hanem inkább hangosan végiggondolom a tipikus neoprotestáns alkalmak egyes lépéseit: a dicsőítést, igehirdetést, közös imádságot, úrvacsorát és bizonyságtételt. Nem elsősorban kritizálni akarom a jelen gyakorlatokat, hanem megérteni miről szólnak és melyek a sarokpontjaik - ezek alapján pedig hogyan érdemes alakítani és formálni őket. Ha valaki kíváncsi erre, tartson velem ebben a rövid sorozatban, és gondoljuk végig együtt mi hogyan lenne jó, hogyan lenne működőképes, hogyan lenne emberközelibb!