Amikor átfolyik rajtad a kozmosz...

Úgy döntöttem, berúgom a blogmotort, és az idei évet egyfajta rám nem jellemző misztikával indítom. Némileg Brátán János egyik friss bejegyzése adta az impulzust, melyben önmaga lelki utazását próbálta megfogalmazni. Szó se róla, az életünk bizonyos pontjain átélhetünk olyan intenzitású élményeket, melyek nagyban hozzájárulhatnak gondolkodásunk egy-egy nagyobb irányváltásához. Amikor vallásról és hitről van szó, az egyik ilyesfajta misztikus átélés, ami maradandó törést jelenthet, a totalitásélmény.

A vallási tudat működésével és a vallási élményekkel kapcsolatban már számos kutatás zajlott az elmúlt évszázadban. Az egyik alapkérdés tulajdonképpen teljesen egyszerű: vajon mi adja a hívőknek az istenélményt? Mi váltja ki azokat az érzéseket, amikor úgy érzik, valami maguktól különböző és náluk sokkal nagyobb Létezővel találkoztak? Azért használtam a felvezetésben a misztika szót, mert az ilyen alapkérdésekre adott válaszokat nehéz pontosan megragadni. Inkább az a tipikus, hogy a jelenséget körülírják, keresve azokat a közös elemeket, amelyekről az átélők beszámolnak. Kicsit olyan ez, mintha a tudományos nyelvből és a költészetből származó gondolatokat összegyúrnánk és így próbálnánk visszaadni a lényeget.

De leírható legalább megközelítő pontossággal, mit is él át az, akinek totalitásélménye van? Szerintem sokan, ha nem is mindenki, tudja miről beszélünk.

Nekem legalábbis többször volt már ilyen élményem, néha csak néhány másodpercre, néha hosszabb időre. Ezek azok a pillanatok az életben, amikor az emberben felerősödik egy érzés - mint amikor egy keverőpulton feltolnak egy kapcsolót, hogy egy sávot felhangosítsanak -, és valami tudati mélységben felfogja, hogy valami nagyobbnak a része. Itt vergődik jelentéktelen porszemként ebben a valóságban, ami roppant méreteivel körülveszi. Hirtelen mintha jobban megértené, hogy milyen hatalmas az egyébként lenyűgöző Univerzum körülötte, és ebben a felfoghatatlan mérettartományban a saját élete egyetlen kis pillanat térben és időben. Bavinck, aki könyvet is írt a vallásos tudat és a keresztény hit kapcsolatáról, egy utazót idéz, aki a tengeren hajózott. Amikor egy este kisétált a fedélzetre és az éjszakában szemlélni kezdte a végeláthatatlan vizet, akkor rohanták meg az emóciók:

"Ebben a pillanatban az a csodálatos élményem volt, mintha elveszítettem volna önmagamat... ...Elgondoltam, hogy azt a tengert évszázadokon át emberek szelték keresztül, hogy azok a hullámok voltak akkor is itt s ezek a csillagok s az estének ez a csendje s hogy miként folyt le a kis emberi élet a dolgoknak ebben a különös összefüggésében... Úgy tűnt nekem, mintha csak most láttam volna meg úgy a világot, ahogyan látnom kellett volna előbb is... Az én-érzés függönyét, mely mindig ott volt közöttem és a mindenség között, mintha egyszerre elhúzták volna s én tudatára ébredtem, hogy a világegyetem lélegzete rajtam megy keresztül."

Ezek a mondatrészek szerintem elég hűen kifejezik miről van szó. Az idézett utazó bár nem beszél istenségről, a vallási tudat tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy az ilyesfajta totalitásélmények rendkívüli dinamikával járulnak hozzá a vallásos elköteleződés vagy az "Isten megérzése miatti" döntés kialakulásához. Ez azonban még nem a kereszténységre mutat önmagában: az az érzés, hogy az ember része valami hatalmasnak, amit valóságként megél maga körül, szinte minden vallás bölcseletében előforduló megállapítás, és mindenki át is éli.

Van azonban ebben az élményben egyfajta paradoxon is. Bár az ember az egyik oldalon azt érzi meg benne, hogy egy senki a Világegyetem félelmetes méreteihez képest (ez önmagában elég lehangoló), mégis a másik oldalon azt is érzi ezzel párhuzamosan, hogy ezt az élményt most neki személyesen nyújtotta a Teremtő, aki az ő kedvéért húzta félre egy pillanatra a galaxis függönyét, hogy egy picit mögé láthasson (ez pedig nagyon felemelő). A kutatók szerint a totalitásélmény így egyszerre globális és individuális, ami attól még személyesebbé válik, hogy az ember úgy érzi, ezt az érzést nem képes mással megosztani. ("Nem tudom ezt elmondani milyen, neked is át kell élned, akkor majd megérted!")

Két dolog jutott erről eszembe keresztényként. Az egyik Pascal számomra nagyon szimpatikus mondata, amivel antropológiai megközelítésben megpróbálta "belőni" az ember helyét a kozmoszban. Szerinte az ember "semmi a mindenhez képest, de minden a semmihez képest". Mintha ebből a kettősségből kapnánk egy fejadagot, amikor átéljük a totalitásélményt. A másik, hogy ez az élmény (hitem szerint) úgy enged kissé közelebb kerülni Istenhez és ad valódi érzelmi töltést, hogy az nélkülöz minden hisztérikusságot és a karizmatikus mozgalomban sajnos jellemző érzelmi vadhajtásokat. Sosem voltam olyan ember, aki vadászta az élményeket, ezt a fajtáját azonban nagyon is vállalhatónak vélem. A túlhajszolt érzelmek és a sivatagi szárazságban szomjazó keresztény élet között van egy keskeny sáv, amiben lehet valami élőt találni, és ezek egyike a totalitásélmény. A sok agyalás között kell ez nekünk, mint egy falat kenyér.