Öt értelmes szó... - az istentiszteletről (4)

Gondolom nincs olyan gyülekezetbe járó ember, aki szívesen meztelenre vetkőzne istentisztelet alatt a többiek előtt. Micsoda hülyeség! Hogy jut egyáltalán ilyesmi eszembe? Csak úgy, hogy a közösségi imádkozás a kisegyházaknál néha olyan, mintha egyfajta "lelki sztriptízként" működne, ahol az embernek az a dolga, hogy feltárja mások előtt belső valójának intim részleteit. Mire való az együtt imádkozás az istentiszteleten?

Tudom persze, hogy erre a kérdésre sokféle választ adhatunk. Ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy most sem kívánok kimerítően foglalkozni minden lehetőséggel, ezért a közösségi ima egy olyan funkcióját fogom most felvillantani, amit egyébként meglehetősen nehéz elképzelni az imádkozásról: hogy tanítást jelenthet az imát hallgatóknak.

Ez kissé talán furcsán, sőt talán botrányosan is hangzik. Furcsa, mert a tanításra a prédikációt tartogatjuk, nem a közösségi imádkozást. Nem azért imádkozunk egy istentiszteleten, hogy bárkit is tanítsunk, sőt inkább zavaró, amikor valaki ima címszó alatt egy önálló kis előadást tart a gyülekezetének. És botrányos is, mert bár az imát a gyülekezetben, de azért mégsem a gyülekezetnek, a lelkésznek vagy a mellettünk ülőnek mondjuk, hanem végső soron Istennek. Ennek ellenére Pál apostol mintha mégis ilyesmiről írna az első korinthusi levelében, amikor a nyelveken szóló és az értelemmel elmondott imádságot hasonlítja össze (1Kor 14). A szavaiból mintha arra lehetne következtetni, hogy a közösségi imának van egy tanítói dimenziója is, amire az istentiszteleti keret megfelelő közegnek bizonyulhat. De miért ír ilyesmit az apostol?

Ahogy említettem, az egész a nyelveken szólás kapcsán kerül elő. Az istentiszteleten elhangzó nyelveken szólásról valószínűleg sokaknak van egyfajta élményanyaga, amiben kellemes és kellemetlen érzések egyaránt kavarognak. Őszintén szólva, amikor még nem voltam keresztény, de megfordultam keresztények között, engem az ilyesmi borzalmasan zavart. Az egyik alkalommal egy nagy sátor közepén ültem a tömegben, amikor a színpadról a prédikátor felszólította az embereket, hogy kezdjenek hangosan közösen imádkozni - erre mindenki kitört egy kiabálós nyelveken szólásban. Most nem akarok belemenni abba, hogyan értékeljük a nyelveken szólás jelenségét (szesszacionista vagy kontinuacionista módon), a történet sem mai már, csupán erre az emlékre visszagondolva tudom mennyire kivert akkor a víz: hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy misztikus szektába kerültem volna, ahol az emberek egyik pillanatról a másikra transzba estek, én meg ott állok ennek az egésznek a közepében! Akkor még nem ismertem Pál szavait, aki az "őrjöngtök" kifejezést használta, amikor megpróbálta leírni egy kívülálló érzéseit a hirtelen rászakadó nyelveken szólással kapcsolatban. Azóta persze azért sokat változott a helyzet, ahogy én is.

Nos, fontos megemlíteni, hogy Pálnak persze nem magával a nyelveken szólással volt problémája, és nem is az volt a legnagyobb gondja, hogy a nyelveken szólás érthetetlen (szerinte ez magyarázattal talán áthidalható lehet), hanem inkább az, hogy nincs igazán közösségi haszna, és zavart kelthet egy istentiszteleten az avatatlanok soraiban. (A magyarázók egy része az "avatatlan" elnevezés alatt a hitben kezdő vagy a hit iránt érdeklődő embereket érti, akiket egyházi szlengben nagyjából a katekumenek néven ismerünk.) Megbontja az egységet is, hiszen nem lehet rá áment mondani, ha senki sem érti, és kimaradnak belőle azok, akik nem tudnak nyelveken szólni. 

Márpedig a közösségi ima akkor jó, ha abba bárki képes bekapcsolódni, különben nem lesz közösségi, hanem csak egy gyülekezeti elit sportjává válik. A közösségi ima nem lehet taszító vagy ijesztő, nem lehet kizáró jellegű, hanem egyértelműen inkluzív tevékenység kell legyen.

Sajnos az együtt imádkozás sok helyen egy olyan szakasz az istentiszteleti liturgiában, amiről az embernek tényleg az a benyomása támad, hogy a gyülekezet mintha egy "hallgatólagos szerződés" szerint működne ezzel kapcsolatban: vagyis vannak a "mindig imádkozók", akik ilyenkor elsőként megszólalnak, és hozzájuk csapódik néhány partizán, akik esetszerűen imádkoznak, és ezt a menetrendet nem is érdemes megbolygatni. Végül a közösségi imát fejtegetve jegyzi meg Pál, hogy inkább akar öt szót értelmesen szólni, mintsem tízezret nyelveken - mégpedig azért, hogy másokat tanítson. Persze az itt szereplő számok szimbolikus értelműek, mégis jól kifejezik, hogy az istentiszteleti nyilvánossággal az érthető megszólalásnak kell együtt járnia még az olyan, kissé talán misztikusabb jellegű tapasztalásban is, mint az imádkozás. Míg az öt értelmes szó tanít, addig a tízezer érthetetlen taszít - nem kétséges melyiket kell választani.

Befejezésül elárulom, hogy kísérleti jelleggel több közösségben kipróbáltam már Pál "öt értelmes szó"-paradigmáját a közös imádkozás kontextusában. Ezt én nyílvessző-imádságnak szoktam nevezni, ami a kimondott szavak célzatosságára és átgondoltságára utal. Arra kértem a jelenlévőket, hogy csak egyetlen egy, nem túlságosan összetett mondatot imádkozzanak ahelyett, hogy elmagyaráznának Istennek, milyen szent és mennyire meg tudja gyógyítani a betegeket. És működött: akadt olyan, aki talán életében először mert megszólalni ezen a módon mások előtt - ahogy az is érezhető volt, hogy sokan alaposan átgondolják mi legyen az az egy mondat. Mintha a közösség is jobban odafigyelt volna: végre nem csak ugyanazoktól az emberektől kell nagyjából ugyanazt végighallgatni, ráadásul a dolog rövidsége miatt igen dinamikus hatást kelt, ami nem tesz rosszat egy istentiszteletnek. Nyilván vannak ennek az imaformulának technikai korlátai és hátulütői is, de én azt tapasztaltam, kisebb közegben főként a felszabadító hatásai érvényesülnek. Az a bizonyos öt értelmes szó persze nemcsak az imákra, hanem sokszor talán úgy mindenre igazán ráférne.