A képekhez való képesség

Valljuk be őszintén - én bevallom -, mi protestánsok nehezen tudunk mit kezdeni a képekkel. Mi inkább a bibliai szövegekkel dolgozunk, és ha a kép szót halljuk, akkor is a példázatok vagy narratívák, vagyis bizonyos szövegműfajok képekben gazdag elbeszéléseire asszociálunk. Én azonban most szó szerint képekről, szűkebb értelemben pedig festményekről beszélek, és azt is elmondom miért lenne jó, ha értenénk a nyelvükön.

A protestáns hívők jó része, ha a kép és a kereszténység szavak valahogy egymás mellé kerülnek, talán leginkább az ikonokra vagy a templomokban látható festményekre gondol - és ez a gondolat valószínűleg nem tölti el boldogsággal. Szinte látjuk magunk előtt a képeket csókolgató embereket, vagy éppen a meztelen testeket ábrázoló festményeket. Aztán látjuk magunk előtt a reformáció csupasz templomait, vagy a baptista, a pünkösdi imaházak üres falait, ahol nincs helye az ilyesminek. Leegyszerűsítve, nekünk itt és most a szöveg a fontosabb, amit a végtelenségig elemezhetünk, cincálhatunk, magyarázhatunk, de a képek teológiai okokból is távol kerültek tőlünk.

Ám kár volna elfeledkezni arról, hogy történelmi korokon át a helyzet éppen fordított volt. Az emberek nem olvastak, a szöveg mint olyan szinte semennyire nem izgatta őket, helyette viszont rajongtak a képekért. Tudjuk jól, hogy még a bibliai szöveget is képeken keresztül értették meg. És ha mi is szeretnénk megérteni azt, hogyan és mely dolgokon keresztül jutottunk onnantól ideáig, akkor muszáj lesz megérteni a képek nyelvét. A bejegyzés témája szerint még pontosabban: a festészet nyelvét.

Az elmúlt napokban kitűnő kollégáim társaságában abban a szerencsében volt részem, hogy egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatást tehetettem a Szépművészeti Múzeumban. Láttam már ilyesmit, de a tárlatvezetést végző doktor úr lelkesedése és profizmusa most mégis áttörte az eddigi közömbösségem falait. Hatásosan tudta ugyanis megláttatni velem az egyébként elképesztő festmények részletgazdag elemei mögötti tudatos mondanivalót. A gyönyörű festményeket készítő művészeket persze a legtöbben zseniális tehetségnek tartjuk, mert szépen festenek - ami igaz is. A zsenialitásuk azonban nem is a festészeti profizmusukban áll (noha az is elképesztő), hanem inkább abban, hogyan tudnak egyetlen egy festménybe belesűríteni olyan mondanivalót, amit szavakkal csak hosszú prédikációban lehetne kifejezni.

Persze a műelemzők is túlmagyarázzák sokszor a dolgokat, de azért mégiscsak nézze meg az olvasó Ádám és Éva itt látható két festményét, melyet egyébként Dürer egyik kiváló tanítványa, Hans Baldung Grien készített. Grien a 16. században élt, amikor az emberek java része rajongott a férfiakat praktikákkal elcsábító hölgyekért. Első pillantásra az ember nagyjából annyit lát, hogy Ádám izmos, Éva meg szexis, a kígyónak pedig furcsa kinézete van. Ám a képet jobban vizslatva érdemes észrevenni néhány sajátosságot, így például azt is, ami a festészetben meglehetősen tipikus, mégpedig az anakronizmus erős jelenlétét. Ha Ádám és Éva valós történelmi emberek voltak (nagyon kérek mindenkit, hogy most ne vegye elő ezt a vitát!), akkor sem valószínű, hogy így néztek ki. Ádám pont olyan, mint a 16. századi férfiak, szakállviselete a korabeli szatíroké (akkoriban pontosan így ábrázolták őket), Éva leomló hajzuhataga meg inkább hasonlít Vénuszéra, mint arra a karakterére, akit egy bibliaolvasó ember maga elé képzel.

A bűneset már megtörtént, hiszen mindketten falevelekkel takarják a nemi szerveiket, ugyanakkor Éva tekintete nem azt sugallja, mintha nagyon szégyellné magát. No persze most felhorkanhatna egy szigorúan betűhű értelmező: "a Biblia azt írja, hogy szégyellték magukat és elbújtak". Akkor mi most visszakérdezünk: vajon a festő a bibliai történetet akarta egy az egyben ábrázolni, dokumentarista stílusban, vagy annak saját korabeli értelmezési módját festette meg? És pontosan ez az igazán izgalmas egy jó képben, egy végletekig kimunkált festményben, egy remek kompozícióban: hogy nem szimplán dokumentál, hanem elgondolkodtat, hogy akár alternatív ösvényeket vázol fel, hogy valamilyen üzenetet közvetít, amibe persze belekeveredik annak a kornak a történeti helyzete, a művész saját gondolatvilága, egyszóval az a miliő is, amiben a kép keletkezett. Egy elragadó festmény üzenet saját koráról, miközben üzen egy másik korról is, amiről tartalmilag szólni kíván.

Ez bizony izgalmas, de annál sokkal több is egy protestánsnak: kijózanító. Most tegyék a szívükre a kezüket a bibliai textusokat szétmagyarázók: merthogy ők pont ugyanazt csinálják a szövegekkel, mint egy festő a képeivel. Értelmezéseket bontanak ki egy-egy szakaszból, magyarázatokat találnak ki egy perikópához, az igehirdetésekben pedig szavakban festik le mindezt az embereknek. Valahol tehát képekkel dolgoznak, a különbség többnyire annyi, hogy ezeket a szövegek olvasói és hallgatói a fejükben vizualizálják, míg a festők elképesztő munkával felviszik a vászonra. Sokat lehet utóbbi módon is elmondani, és őszintén szólva kissé sajnálom, hogy az egyháznak szinte csakis a katolikus-ortodox fele tud ezzel igazán hatékonyan bánni, holott semmi nem gátolná a többieket sem, hogy ebben előrébb lépjenek. Hát akkor lépjünk!