Két idős úr forradalma

Érdekesnek tartom, hogy amikor pápaválasztás zajlik Rómában, mintha az egész nyugati világ feszülten és érdeklődve figyelné a fehér füst felszállását - még azok is, akik nem katolikusok vagy akár semmi közük nincs a kereszténységhez sem. A pápa figurája vonzza a tekintetet, foglalkoztatja az emberek gondolatvilágát, különösen ha azt a pápát Ferencnek hívják és hevesen rácsap egy nő kezére a kamerák előtt. Hiszen ez az aprócska botrány jól egybevág "A két pápa" című film szellemiségével!

XVI. Benedek (Anthony Hopkins) és Jorge Mario Bergoglio (Jonathan Pryce)

Nem a tiszteletlenség miatt írom, hanem azért, mert a brazil rendező, Fernando Meirelles filmje nem hagy nekem más lehetőséget: ez a produkció két öregemberről szól. Mindkettőt egy túlmisztifikált pódiumra helyezte az egyházban elfoglalt pozíciója, de attól ők még továbbra is csak két öregember maradtak. És persze amitől ez a film jó, hogy nem értik egymást, vitatkoznak, összeütköznek, teológiai kérdésekben éppen az ellenkező irányból közelítenek, miközben mégiscsak képesek bizonyos pontokon találkozni, például együtt énekelni slágereket a másikkal, vagy éppen kiabálva végignézni a Németország-Argentína döntőt. Végül XVI. Benedek, aki kemény konzervativizmusáról és a dolgok változatlanságához való ragaszkodásáról volt híres, megtesz egy olyan lépést, amit nyugodtan lehet forradalminak nevezni. Nem, nem arra gondolok, hogy lemondott a pápai székről (noha az is egyfajta forradalmi döntés volt), hanem arra, hogy tudta kinek a kedvéért teszi meg mindezt. XVI. Benedek minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy egy olyan ember örökli meg tőle ezt a pozíciót, aki hozzá képest szögesen ellentétesen gondolkodik. Nos, ezt feltétlenül forradalminak kell nevezni. Igen komoly jellem szükséges ahhoz, hogy egyrészt az ember beismerje saját maga előtt a saját alkalmatlanságát, másrészt önként átadja a helyét valakinek, aki bizonyos értelemben pont az ellentétének nevezhető. Ilyenkor a hatalomgyakorlók inkább még görcsösebben markolják a trónt, hazudnak maguknak önnön képességeikről, és ahhoz hogy végül meggyőződésből mégis elengedjék a hatalmat, elsősorban a maguk árnyékán kell túllépniük.

Benedek lemondása egy roppant tanulságos történelmi tény, mert jól bizonyítja, hogy a forradalmi tettek nem liberalizmushoz vagy konzervativizmushoz köthetők, hanem magához a konkrét emberhez, a helyzet felismerésének képességéhez, az önmagunkban zajló, belső mérlegelés révén megszülető döntéshez. Ez a film tehát valahol két forradalmár egyházfőről szól, ebben a forradalmiságban találkoznak ők ketten: Benedek ehhez a forradalmi ponthoz érkezett el a lemondásával, Ferenc ettől a ponttól indult tovább a maga útján.

Számomra ez volt Meirelles filmjének legfontosabb üzenete. A film nem az Isten magasztos helytartóiról szól, hanem két idős úrról. Míg a hívő tömegek valamiféle katolikus szuperhősként tartják számon a pápákat, akik isteni teljhatalommal óvják az egyházat, a film szerencsére kevesebbnek mutatja be őket. Megfosztja a pápákat a rajongástól, cserébe szerethető karaktereket ad a nézőinek. A forgatókönyv jó része persze fiktív, hiszen senki sem tudja pontosan milyen beszélgetések zajlottak a két pápa között, de mégis szimpatikus az igyekezet, hogy újra és újra kiderüljön, a pápák épp olyanok, mint mi vagyunk.

A két pápára ebben az értelemben tökéletesen rímmel Ferenc legutóbbi sajtószereplése, amikor ingerülten rácsapott egy őt erősen megrángató nő kezére. Az emberek - főleg a Ferenccel nem szimpatizálók - azonnal elkezdtek mindenféle túlzó hangnemű kritikát megfogalmazni a pápa alkalmatlanságáról, pedig ebből az aprócska és túllihegett epizódból pontosan ugyanaz derült ki, mint Meirelles filmjéből. Hogy Ferenc ugyanolyan ember, mint bárki más, és ha eddig többnek gondoltuk, akkor mi gondoltuk rosszul.