Pár nappal ezelőtt tartották a holokauszt emléknapot, amivel kapcsolatban újra és újra előkerül a megoldhatatlan dilemma: hogyan történhetett ez meg? Ha a kérdést keresztények vagy zsidók teszik fel, akkor nem meglepő módon Isten felelősségét firtatják vele, aki végignézte nagyjából hatmillió zsidó ember gyötrelmes halálát. Lehet erre egyáltalán valami értelmeset mondani? Az "áldott emlékű lubavicsi Rebbe" zsidóként próbált választ adni a megválaszolhatatlanra...
Köztudott, hogy a kereszténység évezredeken át birkózott a teodícea problémájával, vagyis azzal a kérdéssel, hogyan fér össze a világban tapasztalható szenvedés egy szerető és jó Isten létezésével. Adott rá bizonyos válaszokat, de az alapkérdés kellemetlenül a levegőben maradt. Az ateisták pedig szeretik ellenérvként dörgölni a hívők orra alá a teodíceát, mint ami erős bizonyíték Isten nemlétezésére.
Nos, legalábbis a holokauszt esetében a zsidóságról biztosan elmondhatjuk, hogy nem az intellektuális kaland és a vita kedvéért vitatkozik erről a témáról. Talán nem kell hosszasan magyarázni miért. Úgy látom, a holokauszt egy állandóan feltéphető seb a zsidó nép számára, ami néha talán hegesedik, de sosem tűnik el, és nem is akarják, hogy eltűnjön. Mert ha mégis feledésbe merül, ha jelentőségét veszíti, akkor félő, hogy akár meg is ismétlődhet valamikor.
A témát azért vettem elő, mert most olvastam egy rövid írást a lubavicsi Rebbétől, aki negyvennégy éven át volt a lubavicsi chászid mozgalom vezetője. Meglehetősen érdekes ember lehetett: bár többnyire szobatudósnak mondanám, mégis világszerte ismert teoretikus a zsidóságban, ráadásul a filozofálgatás mellett matematikával is foglalkozott. Annak ellenére, hogy igazán helyhez kötötten élte az életét, a holokauszt mégis keményen érintette, hiszen öccsét agyonlőtték és tömegsírba dobták, nagymamáját és más családtagjait is kivégezték. Bár ő maga túlélte a holokauszt borzalmas időszakát, ilyen módon mégis érintett volt benne. De mit mond egy zsidó rabbi a bevezetőben feldobott kérdésre?
Őszintén szólva nagyon szimpatikus nekem az a felütés, ahogy a Rebbe belefog a magyarázatába, mert a lényeget mindjárt az elején kimondja: a holokausztot megindokolni kívánó minden teológiai magyarázatot el kell utasítani. No, ez a kezdés engem meglepett! Az indoklásával is egyetértek: hiszen mi lehet nagyobb önteltség annál, minthogy "okot" keressünk ártatlan gyerekek, nők és férfiak millióinak kínhalálára? A Rebbe szerint már a puszta gondolat is elfogadhatatlan, hogy igazi magyarázat adható a véges emberi elme számára feldolgozhatatlan mészárlásra. Vagyis amiről beszélhetünk, hogy a Válaszadás nem lehetséges, de közelebb férkőzni talán tudhatunk.
De ha nem adható igazi magyarázat, akkor az sem az, ami a holokauszton keresztül akarja Isten létét megcáfolni - mondja legalábbis a Rebbe. Sőt, a holokauszt inkább valami másnak a cáfolata, mégpedig a minden emberen alapuló erkölcsiségé. Az a német nép, ami a kultúrát és a tudományos haladást, a filozófiai erkölcsöt testesítette meg Európában, ugyanaz volt, mint ami a holokauszt motorjává vált. A düh, amit akár zsidók, akár mások Istennel szemben éreznek pedig annak a bizonyítéka, hogy végső soron hiszünk az erkölcsiségben, az embereken és társadalmakon túlmutató rendben, amihez mérve a holokausztot elfogadhatatlannak véljük. Ahogy a Rebbe írja, ha nem lenne bennünk ez a hit, akkor végső soron miért lennénk dühösek? A sors kiszámíthatatlansága miatt? A világegyetemet alkotó részecskék véletlenszerű elrendeződése miatt? Esetleg azért, mert egy nép utilitarizmusa szerint jó dolog volt a holokauszt?
Valójában azért vagyunk dühösek, mert nagyon is jól tudjuk a szívünk mélyén, hogy van jó és van rossz, és hogy normális esetben a jónak kell felülkerekednie a rosszon. Igen, ezt még a plurális-szekuláris-relativista európai ember is jól tudja, még ha filozófiai akrobatamutatványokat is végez azért, hogy letagadhassa. Az emberi szellem soha nem tudott tartósan együtt élni a teljes erkölcsi relativizmussal. Mert ha ezekben már nem hiszünk, ha az erkölcs teljesen privatizálódik, az fog az igazi pusztulásunkhoz vezetni - mondhatni akkor nő fel majd egy olyan nemzedék, amiben megvalósul Hitler "végső megoldása".
Azt hiszem sok igazság van a Rebbe szavaiban.
Hasznos ez a megközelítés (ha nincs végső morális rend, mert nincs Isten, akkor bármi, ami történik, nem morálisan jó, vagy rossz, pusztán csak tetszik, vagy nem tetszik), de ha valaki húsbavágó módon küzd a gonosz problémájával, nem segít rajta sokat. Tehát van Isten, akinek a tökéletes terve valamiért megengedi a tragédiát. Köszönöm, nem kértem ebből a tervből...
VálaszTörlésTim Keller szeptember 11 után arról beszél, hogy nem tudjuk, miért enged meg Isten szörnyűségeket (ennyiben egyetért a Rebbével), de tudjuk, hogy mi nem lehet az oka: nem az az oka, hogy Istent nem érdekli a szenvedésünk, vagy nem szeret (hiszen Jézus pont, hogy belépett az emberi szenvedésbe, részt vállalt belőle, sőt, a "legkozmikusabb" részét átvette).
Engem mostanában, pusztán a saját szoba-okoskodásomban nem is az okság, hanem a célok foglalkoztatnak. Betölti-e a célját a tragédia, amit Isten megenged? Betöltöm-e én a célom, ha szenvedek? Van-e értelme, nem hátrafele, az okokat, hanem előrefele, a célokat keresve? Jó lenne hinni, hogy igen, akkor is, ha a cél nem tiszta. De ha 1, Isten szeret, 2, Isten uralkodik és 3, mégis szenvedek, akkor még ha nem is látom, hogy miért, de kell, hogy legyen értelme.
Személyes szinten pedig, Frankl után szabadon, hiába kérdezünk vissza, ha az élet kérdez tőlünk. Ha annak, ami értelmetlenségnek tűnik, teljes értelmet nem is adhatunk, abban, hogy hogyan válaszolunk, talán mégis van értelem. Semmiképp nem értelmetlen megtalálni a személyes válaszunkat, az utat tovább.
"Tehát van Isten, akinek a tökéletes terve valamiért megengedi a tragédiát. Köszönöm, nem kértem ebből a tervből..."
TörlésHát igen, semmiképpen nem akartam azt sugallni, hogy a Rebbe meglátásai kimerítették ezt a témát... Ám hadd kekeckedjek veled is, mert ha a terv tökéletes (ezt írtad), akkor abból nem következhet az, hogy "nem kértem belőle" - legalábbis normális üzemmenetben a tökéletes tervből az a jó, ha kérünk, nem? Még akkor is, ha a terv megvalósulásáig elvezető út borzasztó.
Valóban nem számolunk a jövő dimenziójával, mivel nem is tudunk: nem egyszerű, de még mindig egyszerűbb talán visszafelé nézve megkísérelni a megértést, vajon miért mentünk át bizonyos szenvedéseken, mintsem a teljesen kiszámíthatatlan jövőbe kitolni, amiről csak sejtéseink lehetnek.
Szerintem el kell ismerni, hogy keresztényként nem tudunk igazán megbirkózni ezzel a dilemmával. Sokféle válasz létezik, nívótlantól a nívósabbig, de valahol mindig kilóg a lóláb. Erről írtam már korábban itt a blogban egyébként "A teodicea halála" címmel egy bejegyzést.
Be is linkelem, ha sikerül:
TörlésA teodicea halála
Kedves Sytka!
Törlés"normális üzemmenetben a tökéletes tervből az a jó, ha kérünk, nem?"
Nem tudom, hogy mi is lehet az a normális üzemmenet, de a szenvedés biztos, hogy nem az. Legalábbis a racionális gondolkodás szempontjából. Akkor lennék persze következetes, ha azt mondanám, amit te is felvetsz, hogy rendben, akkor ide a szenvedéssel... De a szenvedő embert nem érdekli a következetesség, sem a logika. A teodícea kérdését meg véletlen sem szeretném én sem megoldani, csak odáig jutottam, hogy van értelme keresni a reményt. Nekem remény, hogy a kozmikus küzdelemben minden "igen" felelet a "csakugyan Isten fia vagy?" kérdésre, hangozzon az el böjtben, vagy pusztában, vadállatok között, vagy a halállal szembenézve, betölti a célját. Nem mindig tűnik úgy, hogy megéri ez a válasz a pusztát, de reménység, hogy egyszer majd látjuk, hogy miért is érte meg, és nem lesz kérdés, hogy miért is volt ez az egész dicsőséges.
Szerintem nem kognitív disszonancia azt mondani, hogy attól még, hogy van tökéletes értelme, vagy célja a szenvedésnek, azért nem igazán vágyom rá. Nekünk itt ez még inkább megküzdés, mint a valóság maga, annak talán csak az árnyéka. Egyszer remélhetőleg majd valóság lesz - kérdezz meg akkor is, akkor majd valószínűleg azt mondom, hogy kérnék belőle még egyszer, ha tudom, hogy ez a vége. Addig azért jól esne, ha Isten nem az én szenvedésemen keresztül dicsőíttetne meg :)
Az utolsó mondat szerintem az én véleményemet is jól tükrözi. :-) Természetesen igazad van, és egyébként ez a jó példa arra, hogy a dolgok az ember esetében nem feltétlenül kognitív alapon dőlnek el. Ha kognitívan be is látom, hogy az a legjobb, ha Isten átvisz egy adott szenvedésen, mégis mindenem tiltakozni fog ellene. Egyszerűen így működünk.
Törlés"Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd."
VálaszTörlésLukács 13:2 Erre Jézus ezt mondta: „Gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek lehettek, mint a többi galileai, és azért kellett elszenvedniük ezt?
VálaszTörlésLukács 13:3 Nem! Sőt mondom nektek: ha meg nem változtatjátok azt, ahogyan gondolkodtok és ahogy éltek, mindnyájan úgy fogtok meghalni, mint ők!
Lukács 13:4 Vagy mit gondoltok arról a tizennyolc emberről, akik akkor haltak meg, amikor Siloám tornya rájuk omlott? Gondoljátok, hogy bűnösebbek voltak, mint az összes többi jeruzsálemi?
Lukács 13:5 Nem! Sőt mondom nektek: ha meg nem változtatjátok, azt, ahogyan gondolkodtok és ahogy éltek, mindnyájan úgy fogtok meghalni, mint ők.”
Nagyon egyszerű a szenvedés elméleti magyarázata a világban: valakik valamikor eltérnek a közjó optimumától, és ennek az árát részben maguk, részben mások fizetik meg. A gyakorlatban pedig azért bonyolult egy-egy konkrét szenvedést értelmezni, mert a konkrét hátterét nem ismerjük. De az elv egyszerű, és működik, alkalmazzátok. (Képszerűen: egyesek féltéglákat dobnak fel a levegőbe, egyesek/kettesek fejére meg féltéglák esnek a levegőből. Azt nem értjük, hogy miért pont X fejére. De hogy a feldobott tégla nem marad a levegőben, azt megértjük, ugye...)
VálaszTörlésA holokauszttal is ez a helyzet: evolúciósan minden ember minden más ember farkasa (bővebben lásd: Thomas Hobbes, "természeti törvények"), ez az alapszint. A kultúra, az erkölcs, a hit e szint fölé emel átmenetileg, már-már csodaszerűen. Isten képmásának tartani magunkat csodálatos létjobbító hatással jár. Ám ha aláássuk a hitet, aláásódik az erkölcs, a kultúra is, és hol találjuk magunkat? Farkasvilágban, a Thomas Hobbes által írt helyzetben. A zsidó értelmiségiek (nem csak ők, de elitcsapatként jórészt) a 19-20. században sokat tettek azért, hogy a hit aláásódjon, hogy az erkölcs megrendüljön, a kultúra meg átértelmeződjön, hogy a szép rútnak látsszon, a rút meg szépnek. Feldobálták a féltéglákat, amik részben a saját fejükre hullottak (kis részben egyébként, 150 millió áldozat között; gondoljunk a gologomorra is, amit a kommunistaszimpatizáns értelmiség "ellátási problémák"-ként legitimált, nem látva ebben a féltéglát). Tanulság: aki farkasvilágot épít, farkasok által vész.
Ma is sokan dolgoznak a hit ellen, okuljanak a 20. századból, amíg nem késő.