Szabadok vagyunk változtatni!

Egy zsidó hagyomány szerint ha egy faluban tűz üt ki, soha ne imádkozz Jahve-hoz úgy, hogy legalább a te házadat óvja meg a tűztől. Hiszen miért is lennél te különb, miért érdemelnél éppen te többet mindenki máshoz képest? A koronavírus-járvány kapcsán azonban Semjén Zsolt mintha pontosan egy ilyen "helytelen imát" mondott volna el, amikor az egyházi összejövetelek korlátozásánál az egyház szabadságát hangsúlyozta. Az egyház persze valóban szabad - arra, hogy egy ilyen helyzetben új megoldásokat dolgozzon ki a saját boldogulása érdekében...

Bezárnak az iskolák, bezárnak az óvodák, bezárnak a színházak, bezárnak a mozik - de nem kell bezárniuk a templomoknak, mert a magyar állam ezt nem írja elő, "tiszteletben tartva az egyházak szabadságát". Reméljük a koronavírust is értesítették erről! Tudom, nem ma hangzott el Semjéntől ez a kijelentés, de megmondom őszintén, meglehetősen elszomorított és nem akartam szó nélkül elmenni mellette. Sőt, keresztény emberként kifejezetten reagálni kívántam rá, mert kikívánkozott belőlem néhány gondolat, mégpedig a tiltakozásé, az egyet nem értésé, az ellenkezésé, hogy az én "égő házamat" nem kell ilyen helyzetben megkülönböztetni a többitől, mert az ilyen kivételezés éppen az én kereszténységemmel, az én hitemmel és istenképemmel ellentétes.

No persze tény és való, hogy nem sok pragmatikus értelme van a templomok bezárásának, hiszen az istentiszteleteket amúgy is alig látogatják az emberek - mindamellett hogy léteznek azért olyan templomok is, melyek valóban tömve vannak vasárnap, ám országosan egész biztosan nem ez a jellemző. Értem én a jószándékot, hogy Semjén és társai az egyháznak akartak kedvezni ezzel a kijelentéssel, ám valójában megint csak ártottak vele, hiszen az emberek - teljesen jogosan - azt fogják gondolni, hogy amit nem szabad a gyermekeiknek (iskolába vagy óvodába járni), nem szabad a családoknak (például színházba, moziba vagy koncertre menni), azt szabad az egyházaknak, a templomoknak, a gyülekezeteknek. Én viszont hívő emberként is azt mondom, hogy ne szabadjon: mert nem vagyunk kivételezettek, nem vagyunk jobb emberek, és semmiféle mennyei garancia nincs ránk nézve egy világjárvány kapcsán. Különösen is, hogy éppen a templomokban megforduló korosztály a veszélyeztetett - ugyanis jellemzően sok közöttük az idős ember. Ahogy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták, egy járvány szempontjából sincsenek most keresztények. A vírus nem teológiai kérdés, hanem közügy, ami  mindenkire vonatkozik, és mindenki ugyanúgy átmegy rajta, szenved a következményeitől, megküzd a nehézségeivel. Nagyon helyesnek tartom, hogy legalábbis protestáns oldalon sorra olvasható volt az egyes felekezetek véleménye, miszerint az istentiszteleteket online tartják meg, az emberek az interneten keresztül érintkeznek egymással, vagy esetleg korlátozzák templomokban jelenlévők létszámát (többek között így reagált az evangélikus és református egyház, valamint a Hit Gyülekezete is). 

Nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzet sokféle nehézséget és problémát fog okozni az egyházaknak, de most kiderülhet az is, kik mennyire gondolják valóban komolyan a gyülekezethez tartozást, egy közösség felé mutatott elkötelezettséget, az istentiszteletek látogatásának fontosságát. Egy járvány sehogy sem jó, mégis látok gyöngyszemet ebben az egész cirkuszban, aminek a kellős közepében vagyunk. Míg pánikra nincs ok, bizonyos lépések megtételére viszont szerintem itt a remek lehetőség! Ezt a lehetőséget bár a kényszer szülte, mégis kár lenne nem kiaknázni a benne rejlő potenciált. Mire gondolok?

Lehet, hogy a gyülekezeteknek át kell strukturálni mindazt, amit eddig a közösség fogalma alatt értettek. Lehet, hogy muszáj lesz kisebb házicsoportokban gondolkodniuk, ahol viszont megnőhet a személyesség, az egyéni részvétel és az interakció szerepe. Lehet, hogy mostantól nemcsak dedikált szolgálók viszik a hangot, a klerikális réteg hátrébb szorul, míg a laikusoknak több szerep jut. Hozzáteszem, a neoprotestánsok ebben a kérdésben sokkal előnyösebb helyzetből indulnak, mert az ő köreikben a magánházaknál szervezett összejövetelek csaknem alapvetőnek számítanak.

Valahogy eszembe jutottak most Tomka Ferenc szavai, aki még eredetileg 1997-ben kiadott könyvében katolikus teológusként mélyen elemezte a saját egyházát sújtó válság kérdését. Természetesen Tomka nem a koronavírus kapcsán beszélt válságról, hanem arra az általános állapotra célzott, miszerint  a templomok konganak, az emberek nem látogatják az alkalmakat és többségük komoly érdeklődést sem mutat. A kritikus helyzetre a válasz pedig Tomka szerint az, hogy az egyház bizonyos struktúrái megszűnhetnek, sőt talán hagyományos formái megszűnőben is vannak. Ám ez nem jelenti azt, hogy maga az egyház szűnik meg, hanem csak egyes megmutatkozási módjai, hogy egy új és alkalmasabb verzió válthassa fel őket. Ez tehát nem a vég, hanem egy új kezdet.

Azt hiszem túlzottan előreszaladnánk, ha a koronavírus-helyzetben valamiféle egyházi megújulás lehetőségét vizionálnánk - a járvány valószínűleg gyorsabban lecseng(?) majd annál, hogy valamiféle gyökeres átalakuláshoz vezessen. Mindazonáltal arra igenis jó lehet ez a helyzet, hogy megtanítsa a hagyományaiba burkolt, évszázadok óta sok szempontból mozdíthatatlan kereszténységnek, hogy próbálkozzon új utakkal, új megoldásokkal, új lehetőségekkel - a saját maga érdekében. Ahogy Semjén Zsolt mondta, tiszteletben kell tartani az egyház szabadságát. Hát valóban: legyünk szabadok, hogy ebben a helyzetben keressük a változtatás, megújulás, módosítás útjait. Sokkal több lenne ez, mint a helyzethez való szimpla alkalmazkodás, ami persze az elvárható minimum az egyházaktól is.