Az igazi nemzeti kereszténység

Nagy népszerűségnek örvend ma Magyarországon (is) az a gondolat, amit nemzeti kereszténységnek nevezhetünk. Nos, ezt a koncepciót sokat kritizáltam itt a blogban, most azonban azt szeretném leírni, hogyan képzelem el az igazi "nemzeti hitet" - már amennyiben létezik ilyesmi. Úgy látom, a Biblia is beszél arról, milyen az, amikor egy istenhívő embernek "nemzettudata" van: kétféle is lehet, de ezek közül Jézus csak az egyiket választotta... Figyelem, egy kissé talán száraz történelmi áttekintéssel kezdünk!

Nem kell hosszasan ecsetelni, hogy a babiloni fogság milyen mély krízise lehetett az ószövetségi zsidóságnak. Csupán a példa kedvéért próbáljuk átérezni a helyzetet, ha Magyarországot lerohanná egy regnáló nagyhatalom - legyen ez például Oroszország -, aztán felgyújtanának mindent, embereket ölnének meg és a lakosság java részét deportálnának Oroszországba. Valami ilyesmi történt Kr.e. 587-ben Júdával, amikor a babiloni birodalom lerohanta őket, felégette a jeruzsálemi Templomot és több hullámban elhurcolta a zsidókat. Igen ám, de ebből a fogságból aztán volt hazatérés: a később megerősödő perzsák legyőzték a babiloniakat, Círusz perzsa király pedig rendeletben tette lehetővé a zsidók számára, hogy belefogjanak országuk újraépítésének programjába. Ez a nem teljesen magától értetődő jótétemény szimpátiát váltott ki a zsidóságból, és konkrétan például az Ézs 45,1 Círuszt "az Úr felkentje" névvel illeti, azaz egyfajta messiásnak hívja.

Mindezt csak azért meséltem el, mert több teológus szerint a babiloni fogság töréspontot okozott az ókori zsidó társadalom gondolkodásában, már ami a nemzettudatukat és kiválasztástudatukat illeti. Miért? A babiloni fogság alatt két következtetés rajzolódott ki az elhurcolt zsidók előtt, amit valahogyan így fogalmazhattak meg maguknak:

1. "Ezek szerint Jahve nem csupán Izraelben Isten, hiszen itt van velünk a fogságban is. De akkor Ő univerzális istenség, nem lokális, mint a többi nép istene."

2. "Ha Isten mindenütt jelen van, akkor valószínűleg köze van más népekhez is. Ebben az esetben viszont mi a helyzet azzal, hogy csak mi vagyunk a kiválasztottak?"

Egy mai keresztény sosem dilemmázna ezen a két ponton, annyira egyértelmű számára, hogy Isten univerzális és minden nép érdekli. Elvileg egyébként a zsidóságnak sem kellett volna ezt "felfedeznie", hiszen például Ábrahám elhívásakor már elég egyértelműnek tűnt, hogy a Föld összes népével van terve Istennek. A jelek szerint azonban a hazatérő zsidóság két pártra szakadhatott abban a kérdésben, hogy a fenti kérdésekre adott válaszok alapján viszonyuljon Izrael a többi néphez. Az egyik vélemény úgy szólt, hogy Izraelnek továbbra is azt a felfogást kell magában táplálnia, hogy "mi vagyunk a kiválasztott nép" és nem feltétlenül kell nagyon erőltetnie a kapcsolatot más nemzetekkel. Ennek hátterében jó eséllyel ott állhat az a súlyosan negatív tapasztalat, amit Babilon művelt velük. A másik vélemény azonban arról szólt, hogy bár Izrael tényleg a kiválasztott nép, ez nem a különlegességükről, hanem a megbízatásukról szól: forduljanak oda más népekhez, mert Istennek is ez volt az alapvető szándéka. Ennek a csoportnak jó illusztráció lehetett a konstruktív perzsa támogatás Círusz által. 

A különböző ószövetségi könyvek, melyek a fogság után keletkeztek, vagy részben redakción estek át, magukon viselhetik ezeknek a látásmódoknak nyomait. Nem csoda, hogy a kétféle nézőpont kétféle Messiás eljövetelét várta. A bezárkózóbb, nemzettudatosabb és önnön kiválasztottságát hangoztató nézet szerint a Messiás megérkezése a többi néppel való valamilyen "leszámoláshoz" is fog vezetni. Végül a zsidók a Messiással együtt uralkodnak majd a népek felett. A nyitottabb, a nemzetek felé odafordulóbb látásmód azonban nem egy harcias Messiásban gondolkodott, hanem olyasvalakiben, aki a többi nép elérésében érdekelt. És azt hiszem nehéz tagadni, hogy ez a nézet lett Jézus látásmódja is. Ez nemcsak a szavaiból, a tanításaiból, és végül a tanítványainak áthagyományozott missziós programjából látszik, hanem abból az állandó menekülési kényszerből is, amivel Krisztus mindig próbálta elkerülni a szituációkat, nehogy az első értelemben vett nemzettudatos Messiássá tegyék.

Nos, mindez a történelmi áttekintés azért jutott eszembe, mert emlékeztet arra, amit magam körül  itt és most látok. Mintha Magyarországon az első értelemben vett nemzettudatos kereszténység irányvonalát menedzselnénk leginkább: a mi "kiválasztottságunk" a lényeg, a többi néphez pedig ne legyünk túlságosan barátságosak. Ráadásul mindez úgy van artikulálva, hogy az az igazán nemzetét szerető keresztény, aki ezt a vonalat vállalja - a másik oldalon akkor viszont magától értetődően olyanok kell álljanak, akik nemzetellenesek. Nos, a Szentírásból számomra elég világos, hogy valójában mindkét oldal szerette a saját nemzetét: szó sem volt arról, hogy a többi nép felé nyitottságot mutatók hazaárulók lennének, ahogyan a zártabban gondolkodók sem voltak azok. Jézus, Péter vagy Pál nagyon is tudatosan zsidók voltak, de mégis nyitottnak mutatkoztak arra, hogy ebből a nemzeti keretből kilássanak.

Szerintem az igazi nemzeti kereszténység - bár őszintén szólva nem nagyon szeretem ezt a kifejezést - attól igazi és attól nemzeti, hogy miközben építi a saját hazáját, nyitottan gondolkodik más nemzetek irányában és befogadó politikát folytat. Ha az első keresztények, akik egyben zsidók is voltak, nem lettek volna képesek leküzdeni a valószínűleg erős, őket gondolatilag bezáró patriotizmusukat, mi most nem biztos hogy itt lennénk. Kellett egy Pál apostol, aki áttöri ezt a gátat, de főként egy olyan Krisztus, aki a nyitottabb messiási vonalat képviselte és alapozta meg saját életművével. Egyszóval én itt látok egy ellentétet a bibliai és a mai felfogás között: míg manapság a "nemzeti keresztény" kifejezés valami specifikusan magyarízű, csakis ránk jellemző, mondhatni jellegzetes hungarikumként definiálja a hitet, addig a jézusi program, amit az apostolok is továbbvittek és megvalósítani igyekeztek, sokkal befogadóbb, globálisabb és nemzeti határokat átlépő karakterű volt. Egyszerűen szólva, a keresztény hit nem a nemzetben, hanem a nemzetekben gondolkodik. És milyen jól teszi!