Ez már nem ateizmus

Adódik néha, hogy a dolgok érdekesen összecsengenek az ember életében. Néhány nappal ezelőtt néztem meg a Boldogkői-Nagy vita harmadik fordulóját, miközben az elmúlt hetekben Richard Dawkins (egyébként nem túlságosan izgalmas) önéletrajzi könyvét is bújom, ahol a szerző számos vitaélményét leírja. A kettőnek elvileg semmi köze nincs egymáshoz, ám azt hiszem mégis felsejlett előttem valamiféle nyugtalanító felismerés. Úgy vélem, a kereszténységnek ma már nem ateistákkal kell vitatkoznia, a helyzet megváltozott, az árok mélyült - és egyáltalán nem mindegy, mi erre hogyan reagálunk.

Érdekes kis epizód lehetett Dawkins életében az a pillanat, amikor egy 2006-os előadását követően a nézők soraiból Neil DeGrasse Tyson nyilvánosan kritikát fogalmazott meg a szavaival kapcsolatban. Dawkins ugyanis egy másik tudós szerinte túlságosan vallásos színezetű világképét bírálta, és valószínűleg a bírálat megfogalmazása közben elvethette kissé a sulykot. Neil erre reagálva többek között a következőket fogalmazta meg Dawkinsnak:

"Hadd mondjam meg, hogy az ön megjegyzései rendkívül élesek, de távol áll tőlem, hogy hasonlóan beszéljek önnel... Ugyanakkor ön a nyilvános tudományos ismeretterjesztés professzora, és nem az a feladata, hogy az igazságot közölje a publikummal. Ez két különböző minőség. (...) Egy oktató nemcsak jól tárja fel az igazságot, hanem ösztönzőleg is hat a hallgatóságára. Az ösztönzés nem azt jelenti, hogy "itt vannak a tények, ti pedig vagy idióták vagytok a megemésztésükhöz, vagy nem", hanem azt, hogy "itt vannak a tények, és tegyünk róla, hogy fogékonyak legyetek rájuk". Csak a tények és a fogékonyság együttesének van hatása."

Dawkins jópofáskodó, de meglehetősen erőtlen és vulgáris válaszát nem kívánom idemásolni (aki akarja, elolvashatja a "Gyertyaláng a sötétben" című könyvében), mindazonáltal a vele szemben megfogalmazott tűpontos kritika megszívlelendő igazságot tartalmaz. Egyet nem érteni nem nagy dolog, rámutatni milyen hülye a másik, nos, az pedig alávaló nívótlanság. Mi lenne akkor a helyes? Egyesek szerint az, ha a tényekről és csakis a tényekről esne szó a vitákban. A művészet azonban mégsem a tények pőre bemutatása, hanem a fogékonyság megteremtése - ezt nagyon-nagyon jól látja Neil DeGrasse. Mindig a fogékonyságért kell küzdeni, nem a másik legyőzéséért. A fogékonyság megteremtése visz el a tényekig, szinte magától értetődően, ahogy egy csónakot rátesznek egy áramlatra, és az áramlat majd gondoskodik a többiről.

A fogékonyság megteremtése iránti fogékonyság viszont pontosan az egyik olyan komponens, ami teljes egészében hiányzik az új ateizmus szószólóiból. Ők ugyanis láthatóan nem abban érdekeltek, hogy a fogékonyság légkörét generálják maguk körül. Az új ateizmus eleve nem teremteni akar valamit, hanem lerombolni. Amit ők szeretnének, az a vallás megsemmisítése, a hívő emberek nevetségessé tétele, a teológia porig alázása. Nem a mondanivalójuk melletti fogékonyság, hanem a hittel szembeni undor atmoszféráját munkálják: ez azonban szerintem már nem ateizmus, hanem sokkal több annál. 

Vannak olyan ateisták, akikkel keresztényként is lehet együtt menni egy darabon. Ilyen például a filozófus Szalai Miklós, vagy éppen a kiváló szerző Tim Crane. Nyilvánvaló, hogy egy meggyőződéses keresztény soha nem fog velük sem egyetérteni, de a közös hangot mégis megtalálhatja.

Állítólag Christopher Hitchens önmagát anti-teistaként határozta meg, azaz nem egyszerűen ateistának látta, hanem olyasvalakinek, aki kifejezetten harcol a vallással szemben. Őszintén szólva én még ezt a meghatározást is kevésnek érzem arra, ami most van kibontakozóban, hiszen a teizmus tagadása egy valamiképpen személyes és beavatkozó istenség létének elvetését jelenti. Gyanítom azonban, hogy az új ateisták nem állnak meg ezen a ponton, és legalább ennyire anti-deistáknak nevezhetők. A legjobb kifejezés szerintem - még ha kissé körmönfont és hosszú is - az antiszupernaturalisták lehetne, azaz valami olyan meggyőződés, ami teljes egészében harcol a természetfeletti, mint lehetséges létező ellenében. 

Szinte hallom az olvasóim ellenvetését: "minek új nevet adni az ilyesminek? Minden ateista tagadja a természetfelettit!" Amiért én javaslom ezt a névadást, az a szándékokban és a hangsúlypontok eltolódásában van. Az intellektuálisan igényes ateizmus vallásbírálata érezhetően más, mint az antiszupernaturalisták hangvétele. Egyrészt, az ilyen ateistákon érezhető, hogy alaposan elolvasták a Szentírást vagy más vallások szövegeit, törekedtek a filozófiai jártasságra, és ha nem is professzori szinten, de ismerik az egyháztörténetet, vagy szélesebb értelemben a vallástörténetet. Másrészt, a kiegyensúlyozottabb ateizmus képes a vallás jó oldalára is koncentrálni. Nem csupán a tisztesség kedvéért foglalkozik ezzel, hanem mert őszintén úgy gondolja, vannak értékek a vallásokban. Harmadrészt pedig a tevékenysége nem merül ki pusztán a vallás bírálatában, hanem valamiféle értéktöbbletet is próbál magával hozni - legyen az a humanizmus vagy a tudomány hangsúlyozása. Magától értetődik, hogy az igényesebb ateizmus hangvétele és retorikája is normálisabb és nem valakik legyőzésére, hanem a korábban már említett fogékonyság megteremtésére összpontosít. Szerintem ilyen ateistákra jó példa a korábban említett Szalai Miklós, Tim Crane vagy éppen Kurt Flasch. Egyébként ezek az ateisták nem keserű elzárkózásra, hanem önkritikára ösztönzik a keresztényeket - ami jól mutatja, hogy a fogékonyságot igenis el lehet érni akár a másik oldalon is.

Mindezek foltokban persze előfordulhatnak az agresszív antiszupernaturalistáknál is, de a hangsúly sosem helyeződik át a vehemens, agresszív, lekezelő attitűdről valami másra. Sőt, a fentebb említett három pont esetében nagyságrendi a különbség. Amit látni, hogy az antiszupernaturalistáknál gyakran hiányzik a Szentírás vagy a vallások szent iratainak még általános ismerete is, a vallásban szinte mákszemnyi többletértéket sem tudnak meglátni, valamint a pozitív értékek esetében - groteszk módon - csaknem vallásos imádattal kerül felemlegetésre a humanizmus és a tudomány.

Én úgy látom, az antiszupernaturalizmus már itt van a küszöbön, sőt talán át is lépte azt. Amivel ezt a bejegyzést zárni szeretném, hogy hangot adjak egy aggodalmamnak, ez azonban már a kereszténységet illeti. Amikor a kereszténység agresszív kihívásokkal találkozik, hajlamos azokra hasonló agresszióval válaszolni. Ha az inga kileng az egyik, akkor kileng a másik irányba is. Sajnos benne van a pakliban, hogy minél agresszívabb formákban mutatkozik az ateizmus, annál agresszívabb reakció érkezik majd a hívőktől. Az agresszió szerintem senkitől sem elfogadható, de keresztényektől különösen visszás. Másra lenne szükség: de mit tehet egy hívő az antiszupernaturalistákkal?