Eldőlt a kérdés: van Isten!

Ott ül ez a két ember, Nagy Gergely református teológus és Waldmann Tamás (a Magyar Ateista Társaság elnöke) a Mika Tivadar Mulatóban, és egymással szájkaratézik. Maratoni távon: mintegy három és fél órán(!) keresztül, ami gigászi csatát sejtet - de aztán kiderül, ez sajnos csak a látszat... A két fél vitáját végignézve viszont ki merem jelenteni, hogy végre eldőlt a kérdés, lehullt a lepel, pont került a mondat végére: megtudtuk, hogy biztosan van Isten.

Persze mindig is sejtettük, hogy létezik, mi keresztények eddig is ezen a véleményen voltunk. De ha úgy vesszük, hogy Nagy Gergely a keresztény istenképet, míg Waldmann Tamás a kőkemény ateizmust képviselte, hát bizony legalábbis nehéz lesz kettőjük beszélgetése után azt állítani, hogy isten nem létezik. Mindketten rendíthetetlen hívőnek tűntek, ahogy azok is, csak az egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy az.

Kétségtelen azonban, hogy az már más lapra tartozik, kinek mit jelent az isteni szubsztancia. A feleslegesen hosszú vitából, ahol igazi szellemi mérkőzés helyett mindkét fél ugyanazokat a köröket futotta és sokszor bocsátkozott önismétlésbe, vagy éppen egymás gondolatmenetét megszakítva belebeszéltek a másik fejtegetésébe, nem volt teljesen egyértelmű hol is vannak azok a bizonyos sarokpontok. De azért mégiscsak ki lehetett találni.

Nagy Gergely nézeteit persze régóta ismerheti, aki az általa szervezett vitákat követi. Mondhatni ő a hagyományos(?) kálvinista teológiát követi, amit az amerikai evangelikál mozgalomra jellemző nézetekkel és lelkiséggel színez, az egészet pedig gyakran a klasszikus apologetika irányzatának érvelési stílusával és témáival próbál védeni. Waldmann Tamás nézetei tulajdonképpen ugyanígy tipikusnak tűntek számomra, ugyanakkor még engem is meglepett az a mindenek felett álló szcientizmus, ami minden második mondatából áradt. Bár ő maga -  a korrektség kedvéért - tagadta, hogy a tudományt egyfajta hitjellegű lelkesedéssel követné (szó szerint kijelentette, hogy nem szcientista és nem csak a tudományos megismerést tartja legitim útnak), az egész vita összképe gyökeresen mást mutatott. Magyarul: csak igen erős torzításokkal lehetne levonni más elképzelést, minthogy a jelek szerint Waldmann minden kérdést tudományos módszertannal akar megfogni - vagyis hiába állítja az ellenkezőjét, masszív szcientizmus hatja át a gondolkodását. És persze - ebben sincs semmi meglepő annak, aki szokott ilyen vitákat nézni - a természettudományos gondolkodást és módszertant teljesen igyekszik összemosni az ateizmussal, vagyis egy egzaktságra törekvő és egyébként eszméletlenül lebilincselő módszertant (a tudományt) egy harcos ideológiával (az új ateizmussal) kutyul össze.

Így tehát két hívő ember vitatkozott egymással, egyikük keresztényként Jézusban, másikuk ateistaként a tudományos módszertanban hisz. Még erre is azt mondanám, nincs benne semmi újdonság, sem szégyen: hiszen minden ember valamiképpen megjelöl bizalmi forrásokat és bázisokat, melyekre ráépíti az életét, a kriptovallásos buzgalom pedig mindenkiben kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Emberi természetünknél fogva bizonyos, vallásokra jellemző tisztelettel tudunk fordulni általunk kiválasztott dolgok felé, és ehhez egyáltalán nem kell szó szerint vallásosnak lenni. Az ember egyfajta hódolattal és áhítattal reagál olyan jelenségekre, melyekről azt érzi, meghaladják a saját határait, túllépnek rajta és ezért csodálattal töltik el. Van, akinek ehhez elég egy popsztárra bámulnia, másoknak meg a vallásos hit kell, megint mások pártokat, mozgalmakat, eszméket követnek így - nem azért, mert buták és befolyásolhatók, hanem mert emberi lények. "Valakit szolgálnod kell" - énekelte annak idején Bob Dylan, fején találva ezzel ama bizonyos szöget. Nos, a helyzet az, hogy maga a tudomány ugyanígy megfelel ennek a képnek, mivel "egyénfeletti", nagyobb a legnagyobb tudósnál is. Az egyén fölé magasodik, sőt a társadalmakon túllépő, példátlan és sikeres emberi vállalkozás. Természetes hát, ha az egyén valamiféle elragadtatottsággal fordul felé - és ha igényes ateista, valahol ez még érthető is. Hiszen isten(ek) híjján  az embernek valahol csak ki kell elégítenie az áhítatra kalibrált természetéből fakadó vágyait. Ahogy a mondás tartja: "vallást nem vagy csak vallással lehet helyettesíteni". Így van ez kitalálva.

A probléma abból van, hogy Waldmann és az új ateisták ezt a nyilvánvaló tényt agresszív retorikával próbálják letagadni, és úgy állítják be, hogy a nézeteik pusztán a hideg logikából következnek, nincs bennük semmiféle hitjellegű komponens, még a gondolat is sértő és katasztrofális! A Mika Tivadar mulatóban zajlott irgalmatlan hosszú vitaestből nem ez derült ki, hanem tökéletesen az ellenkezője. Azonban míg Nagy Gergely láthatóan alaposan felkészülve érkezett meg (és most nem az általa emlegetett tanulmányokra gondolok - nézőként azt sem tudom milyen megállapodás született ezek használhatóságáról a vita előtt), világos és felépített retorikával rendelkezett, tudatosan olvassa és felkészül az ateisták irodalmából is, addig vitapartnere szinte egyetlen érvét sem volt képes befogadható formába önteni, a kereszténységről pedig láthatóan előítéletei voltak, ismeretei csak nagyon haloványan. Pedig voltak azért jó felvetések ateista oldalról is - a lélekképzetekről szóló, mellékszálnak lefokozott eszmecsere számomra mindenképp ide tartozik, és egyébként megérne egy önálló estet is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pont a lélekről szóló elképzelésekről jelent meg négy nagyon vaskos kötet magyar nyelven az elmúlt években...) 

Három és fél óra borzasztó hosszú idő, de mégis villanásnyinak tűnik, ha az ember egy ízig-vérig izgalmas vita küzdő feleit nézheti és hallgathatja. Sajnos erről itt és most szó sem volt: egy fölös indulatoktól sem mentes, odapörkölős, politizálós, szétesett beszóláscunami volt inkább az egész, amiből legalább annyi tiszta lett a végén, mindenkinek megvan a maga istene, nevezze magát hívőnek vagy ateistának.

A vitát megnézheted ide kattintva!