Mesebeszéd

Akár egy sakkjátszma előre borítékolható lépései, olyanok voltak a keresztény reakciók arra a tényre, hogy megjelent egy botrányos mesekönyv "Meseország mindenkié" címmel, melyben "melegpropagandát" zúdítanak az ártatlan gyermekekre. Ilyen esetekben mindig ugyanaz történik: azonnal megszólalnak az egyházi hangok, kiírják magukból a dühüket és csalódottságukat, illetve felháborodottan asztalra csapnak, követelve a rákos fekély eltávolítását. Rosszul teszik.

Nem tetszik nekem semmi sem. Nem tetszik az sem - minek tagadjam - hogy ilyen mesekönyvek napvilágot látnak. Az igazság ugyanis az, hogy émelygek a homoszexualitástól. Zavar és visszataszítónak tartom, ami talán nem meglepő, hiszen heteroszexuális vagyok: minden ezzel ellenkező nemi életforma (ha két férfi vagy két nő szereti egymást) viszolyogtat. Ráadásul kár lenne tagadni, hogy a Biblia határozottan elítélően beszél a megélt homoszexuális gyakorlatról - még akkor is, ha furmányos liberális exegézissel nagyon igyekeznek kimagyarázni ennek az ellenkezőjét.

De nem tetszik az sem és elhibázottnak tartom, amit az egyház és a keresztények ilyen esetekben csinálnak. A felháborodott reakciók több sebből véreznek, és ezért mi hívők vagyunk az elsősorban felelősek, ez a mi hibánk, mi toljuk túl ilyenkor a biciklit. Mire gondolok?

Elsőként legszívesebben rákérdeznék, hogy az egyház egyáltalán mértékadó hang-e a világ szemében, amikor szexuáletikai jellegű problémákban meg kell szólalnia. De nem kérdezek rá, hiszen ilyen kérdést megfogalmazni sem érdemes: jól tudjuk a pontos választ. Gyakorlatilag senkit nem érdekel mit gondol az egyház a szexualitásról. Az emberek tökéletesen közömbösek és zártak a keresztények szexről alkotott véleményével szemben, ahogy mindennel szemben azok, ami bibliai és vallásos. Magyarországon - minden kormányzati támogatás és törekvés ellenére - a társadalom elsöprő részét egyáltalán nem érdekli a kereszténység, az egyházak létszáma csökken, a templomok üresek, a legnagyobbak pap- és lelkészhiánnyal küszködnek. Mindemellett az egyház belül is vívódik a saját szexuáletikai dilemmáival, elegendő ha a papi pedofíliára vagy a válások növekvő számára gondolunk. Senkit nem érdekel tehát, mit gondol egy szexuális erkölcsi krízisekkel terhelt egyház a melegekről. A saját véleményünket többnyire a saját köreinknek mondjuk. 

Az egyház a most zajló mesekönyv-botrányban csak egy hang a többi háborgó hang tengerében. Mégis azt kell mondjam, a konzervatív keresztények a jelek szerint nagy támogatói lehetnek a melegeknek: amióta kitört a méltatlankodás, a felháborodott hangok tulajdonképpen elsöprően sikeressé tették a könyvet. Dúró Dóra nemzeti hévvel le is darált egy példányt - amivel valószínűleg eladott több száz darabot belőle. Azt hiszem ilyen hatékony ingyenreklámot keresztény irodalom nem tudhat a magáénak ebben az országban! Magam olvastam számos véleményt olyan emberek tollából, akik eredetileg nem akartak foglalkozni a kötettel - de a történtek hatására többen meggondolták magukat, megvásárolták a könyvet és most ismerkednek a mondanivalójával. Sokan közülük hálásan meg is köszönték a tiltakozó hangoknak, hogy felhívták a figyelmüket a kiadványra. Mi ez, ha nem támogató propaganda a könyv mellett?

Végül pedig tegyük hozzá, hogy a melegek Magyarországon - ahogy más országokban is - egy társadalmi kisebbségnek számítanak. Vajon meg kell lepődni azon egy kisebbség részéről, hogy minden úton-módon próbálja érzékenyíteni a többségi társadalmat azért, hogy a maga ügye mellé állítsa? Nem ez a szokványos, nem ez az elvárható, nem ez a sztenderd egy kisebbség esetében? "Tejóég, a buzik kiadtak egy könyvet, mert így akarják magukat elfogadtatni!" - nagyjából így szól a keresztény felhorkanás. És máris ott az ördög a falra festve, előkerül Szodoma és Gomora, a pokol kénköves bugyrai. Hát normális reakció ez? Mégis mi a meglepő ezen, mi dolga volna egy kisebbségnek ha nem ez? Persze, hogy el akarják fogadtatni magukat a melegek, és persze, hogy ennek az elfogadásnak a csíráit már gyermekkorban kívánják elvetni! Hát mi a fészkes fenét akarna egy kisebbség, ha nem pont ezt? Mi nem ugyanezt tesszük és nem ugyanezt akarjuk? Nem erről szól a hitoktatás és a katechézis, és nem ezért adott át az állam számos iskolát az egyházaknak - hogy már gyermekkorban fogékonnyá tegyük az elmét az istenkérdésre? Ha pedig szeretnénk elvárni, hogy ezt nekünk tenni lehessen, miért is horgadunk fel és vitatjuk el ugyanezt a jogot másoktól?

A helyzet az, hogy a világban ahol élünk, mindenki érdekérvényesíteni és érzékenyíteni akar. Mindenki meggyőzni kívánja a másikat arról, hogy álljon az ő ügye mellé, és ezt asszertív kommunikációs stratégiákkal próbálja elérni. Bizonyos értelemben ez egy szellemi háború, spirituális hadviselés, amelyben az kerekedik felül, aki jobban forgatja az asszertivitás eszközeit. A kereszténységnek pedig ebben a hadviselésben nem az lenne a dolga, hogy állandóan ostorozza a világ bűneit és ha a másik hadosztály tesz egy lépést, elkezdje ócsárolni ezért, hanem inkább az, hogy a saját bábuit jól tologassa a sakktáblán és megtalálja a hatékony asszertív retorika pontjait, a jól forgatható fegyvereket, a saját üzenetét kívánatossá tevő stratégiákat. Ameddig ez hiányzik, minden amit mondunk pusztán mesebeszéd! Nem az a fő kérdés, mit tesz a világ és hogyan propagálják magukat a melegek, hanem az, mit teszünk mi és hogyan tárjuk fel a saját üzenetünk rétegeit az emberek számára.