Bajok és bajtársak - az egyház helykeresése

Hazudnék ha azt állítanám, hogy az egyházat alapvetően demokráciaundor jellemzi. A viszony az egyház és a demokrácia között sokkal bonyolultabb ennél, és minimum ambivalens. Mégis, ennek a viszonynak van néhány olyan vonása, ami a történelmi múltból ered, és a múltbeli beidegződések miatt szerintem az egyház nagyon nehezen viseli el a szabad légkört - mármint ha az nincs az ő irányítása alatt.

A történelmi tanulságok szerint a katolikus egyház kezdetben támogatta Adolf Hitler politikáját. Itt nem az ún. "német kereszténységre" és az azt kiszolgáló klerikális személyekre gondolok, ami csak később került porondra és valójában a kereszténység torz paródiája volt, hanem még a Führer felemelkedése előtti időszakokra. Fontos észrevenni, hogy az egyház egy darabig nem azért állt Hitler mellé, mert a papok és püspökök nácik lettek volna. Dehogyis! Az ok valami más volt: a nemzetiszocializmusban a katolikus egyház elsőként azt a lehetőséget látta meg, hogy az hatékony partner lehet az ateista-bolsevista ideológia kiszorításában és felszámolásában. Megvolt tehát egy valamennyire stabilnak nevezhető közös platform, vagy inkább a közös ellenség. Hitler kormánya ugyanazt az ideológiát és csoportot akarta eltüntetni, mint az egyház. Idővel persze a katolikusok ráébredtek arra, hogy nem olyan szövetségest kívántak maguknak, mint a Führer - de akkor már késő volt. A borús kép árnyalása kedvéért említsük meg azért a "vatikáni Schindlernek" is nevezett XII. Piusz pápát, aki azért a világháború végéig állítólag több százezer zsidó megmenekülésében vállalt aktív szerepet. (Bár ez valójában vitatott és vitatható állítás - ezt is tegyük hozzá...)

A fenti példát csak azért írtam, mert véleményem szerint több szempontból is nagyon tanulságos. Egyrészt jól mutatja, hogy felvilágosodás ide, szekularizáció oda, az egyház mindig is szeretett a hatalom udvarában kapirgálni, sosem szakadt el igazán a politikától, és szerintem nemcsak bizonyos társadalmi szerepvállalásai miatt (mint amilyen például a közoktatás vagy a szociális munka), amihez szüksége is van az állam támogatására, hanem belső meggyőződéséből sem. Őszintén szólva én keresztényként is csak "rizsázásnak" tartom, amikor állam és egyház szétválasztása a téma és valaki széttárja a kezét, azután ezt mondja: "de hát az egyház állami feladatokat is ellát, például hitoktatás a suliban, vagy a hajléktalanokkal foglalkozik. Muszáj neki az állammal együttműködnie." Noha ez igaz, nem hiszem, hogy ez a valódi felelet. A valódi felelet az, hogy hiányzik a hatalom, a társadalmi legitimáció, amely hozzásegíti az egyházat, hogy bizonyos célokat elérjen. Másrészt az is kirajzolódik az előbbi példából, hogy az egyház nem feltétlenül azért tart egy úton a hatalommal, mert romlott vagy teljesen egyetért mindennel, hanem mert adott esetben az érdekei egybeeshetnek bizonyos politikai szándékokkal - de ha akar, igenis tud különbséget tenni és hátralépni a hatalomtól.

A kutya azonban nem itt van elásva, hanem a történelmi távlatokban.

Semmi újdonságot nem fogok írni, csak a tényt rögzítem: az egyház a konstantini fordulat és Theodosius döntése óta ahhoz volt hozzászokva, hogy politikai hatalma van, amit nyugodtan felhasználhat arra, hogy az általa elképzelt teokratikus rendszert kiépítse és működtesse a társadalomban. Ez lebutítva annyit jelent, hogy az egyház nem pusztán megmondani kívánta az embereknek hogyan éljenek, hogyan higgyenek, hogyan cselekedjenek, de azt is folyamatosan ellenőrizte, hogy ez mennyire valósul meg.  

A felvilágosodás ennek vetett véget és megpróbálta a társadalmat kettéosztani, az egyházat megfosztva ettől a hatalomtól, ami be is következett, annak minden sötét és borzalmas következményével együtt - már ami a keresztény hitet illeti. Azért azonban, mert az egyházat formálisan megfosztották addigi hatalmától, az nem jelentette azt, hogy szellemi értelemben le is mondott volna róla. Ehhez túl sokáig volt már benne. Tudom, csúnya hasonlat, de szemléletes: kicsit olyan ez, mint valamiféle addikció. Ha valaki eljár elvonóra és leteszi a szert, a vágy azért továbbra is megmarad. Viszont ez a helyzet talán jól kifejezi, hogy miért áll hadilábon az egyház azzal, amikor úgymond "elharapódzik a demokrácia" - vagyis egy társadalomban túl nagy szabadságban élnek az emberek.

Szerintem az egyházat nem a túl nagy szabadság zavarja, hanem az, hogy ez a szabadság nincs a kontrollja alatt. Az egyháznak van egy elképzelése arról, milyen az igazi szabadság, milyen az, amikor valaki az ő értelmezése szerint szabad (ugyanúgy, ahogy erről a kérdésről a konzervatívoknak vagy liberálisoknak is megvan a maguk gyakran rózsaszín ideája), de nincs hatalmi pozícióban ahhoz, hogy ezt megvalósítsa és számonkérje. Mivel igazán sosem mondott le arról, hogy valamiképpen a hatalom közelében legyen, és folyamatosan keresi annak a módját, hogy visszakapaszkodjon oda, ezért azokkal a politikai erőkkel próbál leginkább összefogni, akik növelik a hatalmi mozgásterét. 

Bevallom őszintén, ezt bizonyos szinten még meg is tudom érteni! Nehogy már meglepődjünk azon, hogy egy kétezer éve létező egyház, ami az idő nagy részét hatalomban töltötte, és aminek megvannak a maga elképzelései a társadalom működéséről, bűnről és bűnbocsánatról, életről és halálról, erkölcsiségről, nevelésről és minden másról, kezében pedig ott tartja Isten kijelentését, majd szolídan a háttérbe húzódik! Őszintén szólva, ezt nem túl logikus elvárni, aki pedig mégis ebben bízik, az hihetetlen naiv. Nekem nem is ezzel van a bajom, hanem más dolgokkal.

Az egyik probléma szerintem azzal van, ha az egyház túl közel kerül ahhoz a politikai hatalomhoz, amivel egyébként vannak és lehetnek is közös ügyei. Honnan lehet tudni, hogy a távolság már egészségtelen? Hát a szervilizmusból: amikor az egyháznak már nincs önálló véleménye, sosem hallani tiltakozást, igazi kritikát, valamiféle saját hangot megszólalni. Az állam és egyház hangja összeolvad mindig és mindenben. Mint egy papucsférj, akit a felesége mozgat és csak bólogatni tud. A túlzott közelség egy idő után ráadásul összenövés lesz. Egy kicsit ez történt a bejegyzésem elején említett példa esetében, amikor Hitler esetében már elég későn sikerült "leválnia" a katolikusoknak a hatalomról. A másik probléma, amikor az egyház a saját ácsingózását a hatalom iránt önmagáért a hatalomért vagy az eredeti küldetésétől messze eső dolgok megvalósításáért akarja. Azért szögezzük le, hogy az egyház igazából és elsősorban nem intézmény, hanem karizmatikus jelenlét, szellemi entitás, Krisztus Teste. Határozott küldetése az, hogy az evangéliumot bemutassa és megélje ebben a valóságban, amennyire csak erejéből telik - ha bármiféle hatalom segíti ebben, az remek, de ha akadályozza, az sem tragédia, hanem kihívás. Összegezve tehát én valahogy úgy gondolom, hogy az egyház akkor jár el talán jól, ha a szükséges minimumra szorítkozik a hatalommal való kapcsolatában és képes állandóan és önkritikusan felülvizsgálni a viszonyát. Ez persze csak naiv ábránd, gyermeki képzelgés, amitől szerintem igen messze vagyunk.

Visszaolvasva ez a bejegyzés elég kesernyés lett és igen egyoldalúnak tűnhet: teljesen az lehet az olvasóm benyomása, hogy az egyház valamiféle szörnyszülött, aki "aláfeküdt" a politikának, mert nem tudott szabadulni attól a rossz szokásától, hogy ragaszkodik a hatalmához. Ha valaki ezt olvasta ki a fentiekből, az az én hibám - mert nem ezt akartam mondani. Az egyház ugyanis szerintem nemcsak a maga akaratából hajlik a jelenlegi irányba, hanem a liberális ideológiák és a plurális tendenciák is űzik - vagyis az egyház azért is olyan, amilyen, amit mások "műveltek" vele. És amiről még szeretnék egy bejegyzést írni, ha bírjátok cérnával.