Jelenlétmániások

Alapvetően kedvelem Puzsér Róbert munkásságát, van viszont olyan, amikor csak félig-meddig értek vele egyet. Így történt ez most is, amikor a háromszoros aranyérmes bajnokunkat, Szilágyi Áront körülvevő ünnepi hangzavar kapcsán a következőt írta a boldog szurkolók egy részéről: "A sikerhez törleszkednek, miközben önmagukat ünneplik – ha Szilágyi a nyolc között kiesik, arról sem értesülnek, hogy indult egyáltalán." Értem én mi a baja Robinak, mégis azt hiszem ugyanennyire értem a szurkolói reakciókat is. Nem szurkolásról van itt szó ugyanis, hanem sokkal többről: vallásról.

Mielőtt félreértenénk: természetesen szó sincs arról, hogy Szilágyi Áron köré vallás épült volna. Még akkor sem, ha az emberi reakciók túlzóan terebélyeskedő vadhajtásai szinte félisteni rangra képesek emelni sikeres élsportolókat. Abban azonban már elbizonytalanodnék, hogy magát az élsportot, valamint a köré kerekített nemzeti cirkuszt hiba volna-e valamilyen értelemben vallásnak nevezni. Merthogy bizony hordoz ilyen vonásokat. Az élsport kivált az emberből a vallási magatartásra hajazó reflexiókat, cselekedeteket, tetteket, kvázi imádatot és még valami mást is, amiről itt most beszélni szeretnék.

Amit Puzsér bírál, az ugyanis nem egyszerűen a celebek kivagyisága vagy az átlagember suttyósága. Nem annyiról van szó, hogy a tunya pocak süpped otthon a kanapéba, vedeli a sört és közben érdemtelenül ujjong a boldogságtól, amikor magyar sikert lát. Lehet persze festeni egy ilyen gusztustalan képet is, aztán azon kiakadni, hogy milyen taszító sütkérezni a bajnokok dicsőségében. Elvégre mit tettem én hozzá Szilágyi Áron harmadik aranyához? Eljártam edzésekre? Értek a víváshoz? Én léptem pástra? Egyáltalán figyeltem az olimpián kívüli sportkarrierjét? Na ugye, hogy nem. Akkor meg milyen jogon örülök és sütkérezem? Milyen jogon gyűjtök be lájkokat és majomkodom az interneten?

A válasz nem a celebkultúra sötétségébe, hanem az emberi lélek bugyraiba visz. Próbálom először tőmondatban kifejezni: jelenlétmániában szenvedünk. Mindannyian, gyógyíthatatlanul. Iszonyúan érezzük a saját magunk végességét és állandó késztetésünk, hogy meg akarjuk haladni azt. Erre vannak olcsóbb és jobb megoldásaink. A lényeg, hogy mindig érezni szeretnénk valami olyannak a jelenlétét a fejünk felett, ami nagyobb nálunk, maradandóbb és kellemes az atmoszférájában lenni, mert akkor feledni tudjuk a végességünket.

Én ezért ülök be egy moziba. Én akarok lenni a brúszvilisz, ha csak két órát kapok is az illúzióból. Beszippant az a világ, rám tapad kissé annak a nem létező valóságnak a pora, átérzem a benne lévők fájdalmait, szenvedését, hősiességét. És közben nem gondolom egy szánalmas hülyének sem magam, nem teszek fel kérdéseket arról, hogy most én ugrálok a tetőkön vagy a brúszvilisz, most én gyalulom le a gonoszokat, vagy ő, és egyáltalán értek-e a filmkészítéshez vagy vannak-e ismereteim a kaszkadőrmesterségről - mert ha nincs, akkor érdemtelenül sütkérezem a film által felkínált átélés terében. Csak csendben azonosulok az egész jelenlétével, belelépek az atmoszférájába, mert ezért vagyok ott, ez a film értelme, ez a lételeme és nekem ez a dolgom nézőként. Kifizettem az álmot, jogosan várom el tehát a rám eső részt. Ekkor érzem azt, hogy most meghaladtam magam egy rövid időre és egy nagyobb keretbe kerültem. Egy filmrendező barátom mondta egyszer nekem, ha moziban ülve elkezd "szakmai kérdéseket" feltenni a látottakkal kapcsolatban, az csak egy dolgot jelent biztosan: hogy gagyi a film, mert ő kiesett az illúziójából, a bűvköréből, egyszóval a jelenlétből.

Valami hasonló a helyzet Szilágyi Áronnal és a vívással is. Talán ostobán hangzik, de értse jól az olvasó: végső soron nem Szilágyi Áronra vagyunk kíváncsiak, de nem ám. Nekünk az általa generált jelenlét-örvény kell, amibe belehabarodhatunk. Ezt szeretnénk igazán, kicsit azt az illúziót megélni, hogy itt most velünk történik mindez.

Azért írtam fentebb a vallásról, mert az ilyesmi bizony egyfajta spirituális tapasztalat. Önmeghaladás, azonosulás, találkozás valami nálunk nagyobbal. Erről szól a dicsőítés, ezt keressük egy igehirdetésben, ezt éljük meg, amikor úgy vélekedünk, imádkozás közben láttunk valamit. Örök vita, hogy azért van ez így, mert evolúciónknál fogva ebbe az irányba fejlődtünk, vagy eleve Isten találta ki ilyennek, hogy ezáltal Hozzá is kapcsolódhassunk. Gondoljon mindenki, amit akar, a tény felszínen marad: örök a szomjúságunk a jelenlétkeresés tekintetében. Valahol ez a vallás végső lényege, igazi misztériuma, nehezen megfogható magja, az állandó sóvárgás a jelenlét után. Nem meglepő talán az sem, hogy szeretjük azokat az embereket, akik előteremtik nekünk a különféle jelenléteket, amikben lubickolni tudunk. Ettől kerek a világ nekünk, ez tölt el bennünket igazi érzésekkel. Puzsér háborgásában van igazság, de azért a jelenlétmániánk mégiscsak egy olyan dolog, amiért szerintem ne szégyelljük magunkat!