Műanyagkatonák és melegek

A homoszexualitás kérdésével nem az a baj, hogy felvetődik az egyházban és azon túl. A legnagyobb baj az, hogy a homoszexualitás kérdése végső soron nem a homoszexualitásról szól, hanem a politikáról és egy bizonyos társadalomszemléletről, ami ezen a kérdésen keresztül is utat akar törni magának, és amit a magam részéről nem tudok követni. És bizony pont azért nem, mert hívő vagyok.

A helyzet az, hogy az emberek szeretnek szabadon élni. A szabadság vonzó, ami gátolja, az meg utálatos. Nem azért gondolkodnak így az emberek, mert fékeveszett liberálisok vagy mocskos bűnösök, akiknek semmi sem szent, hanem mert lényük legmélyén jól érzik magukat a szabadság légkörében. Úgy akarnak élni, ahogyan ők elképzelik, és ebben sok rossz elképzelés is van. Az emberek jó része nem tud jól bánni a saját szabadságával, a devianciája kiélésére használja fel, többen drogosok lesznek vagy alkeszek, fűvel-fával szexelnek, erkölcsileg eltorzulnak, vagy csak szétesett életet élnek, mások viszont profitálnak a szabadságukból, tanulnak, kutatnak, írnak és olvasnak, vagyis kiteljesednek. Jogosan vetődnek fel filozófiai, társadalomelméleti és vallási kérdések is arról, hogyan lehet jól megszervezni egy szabad társadalmat: mit jelent a szabadság, mettől meddig kell korlátozásokat bevezetni és milyen játékszabályok mentén lehet működtetni egy szabadságra épített országot. Mindazonáltal az összes hátrány, vadhajtás, kisiklás és tökéletlenség ellenére a szabadság maga olyan kincs, amiért a történelmi tanulságok szerint az ember adott esetben meghalni is képes, mert annyira fontosnak tartja. A szabadság értékét nem csökkenti semmi, a legkevésbé sem - még az sem, ha sokan rosszul élnek vele.

Szabadnak lenni tehát jó. Mondhatjuk talán, hogy akkor legyen ez a kiindulóhelyzet, amiből építenünk kell valamit. Ám ez nem volna igaz - mert nem mindenki gondolkodik így. Vannak, akik nem a szabadságra akarnak társadalmat építeni, melyet a megfelelő pontokon azután korlátozni szükséges, hanem pont fordítva. Legszívesebben a korlátokra húznának fel az egész társadalmat, itt-ott megengedve némi szabadságot. Könnyen belátható, hogy ez két ellentétes szemléletmód, melyek az alapoknál fogva máshogy képzelik el az élet útját. A szabadságra építeni és a szükséges esetben beavatkozni - ez egy megengedőbb, mondjuk úgy "puhább" berendezkedés, amely viszont felnőttséget követel a polgáraitól, ezzel sokan pedig nem rendelkeznek. A korlátokra építeni és azután megengedni némi szabadságot - ez egy keményebb kezű vezetést igényel, ami főként azoknak jó, akik rászorulnak, hogy a hatalom vezesse őket. Kényelmes olyan szempontból, hogy a kisebb mozgástér kisebb egyéni felelősséghez vezet.

Nos, a homoszexualitás kérdése nekem ebbe a kétféle szemléletmódba ágyazódik bele, és szerintem annak függvényében történik hozzá a viszonyulás is, hogy az ember belső rendje szerint inkább melyik gondolkodásmód felé hajlik. Éppen ezért tök feleslegesnek érzem, amikor politikusok a "keresztény értékek védelméről" beszélve hoznak alaposan elmaszkírozott, valójában a melegeket vegzáló intézkedéseket - természetesen vigyázva arra, hogy ha rákérdeznek, ki lehessen ezeket magyarázni azzal, hogy igazából nem is korlátozzák itt a melegeket, sőt a melegek jólétben és szabadságban vannak. 

Fentebb azonban már leírtam azt a furcsa mondatot, hogy a melegkérdés valójában nem a melegekről szól, hanem valami másról. Mi ez a valami más? Megpróbálom világossá tenni.

Lehet, hogy ebben tévedek, de véleményem szerint az emberek ösztönösen a szabadság felé hajlanak - igen, még a magukat konzervatívnak nevezők is -, és a szabadság légkörében akarják az életüket kiteljesíteni. Ezért jólesik nekik, ha egy olyan állam bábáskodik felettük, ami megteremti és fenntartja számukra ezt a kiteljesítő szabadságot. Ez alól azonban lehetnek kivételek. Ilyen például amikor háborús vagy forradalmi helyzet uralkodik egy országban. A kemény szakaszokban sokkal indokoltabb egy erősebb kezű vezetés, amely legalább az oltalmazás illúzióját tudja nyújtani az embereknek, és nem hezitál szigorú korlátozásokat bevezetni. Ha nagy a baj, mindenki egy határozott és markáns vezetést kíván a háta mögé. Háborúban nem az lesz a fő kérdés, hogy vonulhatnak-e a melegek, hanem az, hogyan védjük meg az országunkat és az életünket, és milyen radikális intézkedéseket kellene meghozni a túlélés érdekében.

Háborús helyzet viszont akkor van, ha ellenség is van. Ellenség nélkül nincs értelme háborúról beszélni. De mi van ha nincs ellenség?

Hát, ha nincs ellenség, akkor csinálunk maguknak és csinálnak nekünk is. Jó lesz erre Soros György, a migránsok vagy a melegek - éppen mikor melyik -, hiszen ezek jól beazonosítható figurák és csoportok, és könnyű felkorbácsolni az indulatokat velük szemben. Az egyikük egy nagy hatalmú oligarcha, a menekültek tőlünk eltérő kultúrából érkező idegenek, a melegek meg valami olyat tesznek, amit a heteroszexuális többség alaphangon undorítónak tart. Ideálisak tehát a háborús helyzet megteremtéséhez, ráadásul mindhárom karakteres ellenségkép mögött valódi és tényleges problémák húzódnak meg, amikre lehet hivatkozni. Minél inkább hajlik egy vezetés arra, hogy a korlátokra építsen fel egy társadalmat, békeidőben annál inkább magyarázatra szorul amit tesznek. Ha nincs háború, valamivel muszáj megindokolni a korlátokat, amiket felhúznak. Egy alaphangon békés társadalomban a túlzott korlátok feleslegesek, egy háborúsban pedig kifejezetten nélkülözhetetlenek. Ezért aztán az a legjobb és a legindokoltabb, ha súlyos válságként, durva ideológiai háborúként és félelmetes ellenségként igyekszik a hatalom beállítani bizonyos csoportokat. Nem azért, mert ezek valóban fenyegetnék az emberek mindennapjait, hanem mert ez a beállítás a kézenfekvő békeidőben. Ha nagyon kilóg a lóláb és egyesek megkérdezik, hogy miért kellene ennyire félnünk egy kilencvenéves öregembertől vagy a nemváltó műtétektől, be lehet dobni a jövő dimenzióját is: most még ezek talán nem jelentenek problémát, de később biztosan fognak. A lényeg, hogy állandó izzásban és feszültségben kell tartani a társadalmat, hogy azt érezze, szükség van a korlátokra.

Úgy gondolom tehát, valami ilyesmi áll az egész mögött: a háború indoka. A melegek egyszerűen egy legyártott háború műanyag katonái - igen, még akkor is, ha a homoszexualitás kérdése valódi problémákat, a meleglobbi túlzott nyomulását, teológiai-vallási dimenziókat is érintő, egyébként fontos kérdés. Ezzel együtt azt látom, a politika felhasználja a homokosokat a saját háborúja propagálására, hogy utána "megvédje" a miattuk aggódó többséget ebben a "veszedelmes" konfliktusban. Ha egy kormány sikeresen tud újabb és újabb elképzelt ellenségeket legyártani egy nem létező háborúhoz, és meggyőzi az embereket az állandó veszélyhelyzetről, sokáig maradhat hatalomban - a társadalom folyamatosan félni fog valakiktől és mint kiscsibe a tyúkanyó szárnyai alá, mindig közelebb húzódik az erőskezű hatalomhoz, ami a védelmét biztosítja. A hatalmat akaró vezetés számára az jelenti az igazi veszélyt, ha kifogy a műanyagkatonáiból, vagyis már nem tud újabb ellenségekre rámutatni.

A töprengéseim lezárva már csak egy kérdésem maradt. Mennyire kell a kereszténységnek, az egyháznak, nekünk hívőknek egy műanyagkatonás, politikai hatalmat fenntartó háborúhoz asszisztálni? Vajon látjuk-e a fától az erdőt, hogy itt nem értékelvű, hanem érdekelvű politizálás zajlik, mely a hatalomban maradás jutalmáért küzd, és valójában nem akar megoldani semmiféle "melegkérdést"? Gyanítom, hogy az őszinte válasz sajnos nemleges. Az egyház jelenleg remek segédereje a politikának és teljes vállszélességgel támogatja a puskaporos hangulat fenntartását. Háborút vív a kultúra ellen, ami többek között a vallászabadságot is adja számára. Talán ez a legszomorúbb az egészben. Ugyanakkor az egyháznak szerintem jó okai is lehetnek, hogy ebbe a "háborúba" belelépjen, ez pedig a liberális értékrendű társadalom kisiklása, és a túltolt melegpropaganda együtt okozza. 

Hogy miként, arról leírok néhány gondolatot legközelebb, ha még bírtok követni.