A szesszacionizmus nyomora

Továbbgördítem egy fogaskeréknyivel az előző, közvetett Istenről szóló bejegyzésem gondolatmenetét, mert felötlött bennem az egyik népszerű magyarázat, melyet Isten nem-beavatkozására mondani szoktak bizonyos teológiai körök: ez pedig a szesszacionizmus modellje.

Mielőtt azonnal felhorgadna az esetlegesen szesszacionista olvasó, néhány mondatot engedjen meg nekem indokként, miért is gondolom egyfajta nyomorúságnak a szesszacionizmust. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a szesszacionizmus nem tagadja Isten beavatkozásának elvi lehetőségét. Ahogy nem tagadja a csodák megtörténtének lehetőségét sem, sőt még a Szentlélek csodás karizmáinak megnyilvánulását se feltétlenül zárja ki. Amit állít az többnyire annyi, hogy az első századdal lezárult a Szentlélek ajándékainak működése, melyek a Sola Scriptura hiányában (vagyis a teljes Biblia nélkül) bizonyító erőt képviseltek. Azóta azonban velünk van a Szentírás, így nincs szükség tovább a csodás ajándékok igazoló jelenlétére - mondhatni "üdvtörténeti szavatosságuk" ezzel lejárt. Ennyit fontosnak tartottam leszögezni, nehogy utolérjen valamiféle igaztalan vád arról, hogy nem értem mi a szesszacionizmus lényege. 

Ám két rossz érzésem is van ezzel a logikával kapcsolatban. Az egyik az egész magjában található állításhoz köthető. Mert miről is van szó? Arról, hogy mivel itt van nekünk a Biblia, már nincs szükség a Szentlélek ajándékainak a bizonyságtételt alátámasztó erejére. Bőségesen elég a Szentírás, amivel mindent lehet bizonyítani - nem kellenek ehhez csodák is. Szerintem ez a logika meglehetősen abszurd, ugyanis arra a feltételezésre épít, hogy az egyik képes kiváltani a másikat. A helyzet az, hogy nem képes. Olyan ez, mintha azt mondanám: nincs szüksége az embernek arra, hogy elmenjen nyaralni bárhova is, elég ha útikönyveket olvas. Az ember maga viszont nem így működik. A közvetlen tapasztalatot semmi nem helyettesítheti.  Nagyon is mást jelent nyaralni menni a Hawaii-szigetekre, mint könyvet olvasni egy ilyen nyaralásról. A jelenlét-érzést, az ízek, illatok, hangulatok átélését, az érzelmi benyomásokat, a közvetlen találkozás által keltett impulzusok mélységét soha nem adja meg még maga a Biblia sem. Istenélményt persze okozhat a szöveg olvasása és megértése, mégis aki már átélt ilyesmit, jól tudja hogy az sokkal több a bibliaolvasásnál. A csodásnak nevezhető epizódok (értsünk most bármit ezalatt) nem válthatóak fel a Sola Scripturával, mert nem erre való. Isten jelenlétének átélését nem váltja ki az, ha otthon az íróasztalhoz ülök és tanulmányozom a Bibliát: pont úgy nem, ahogyan a közvetlen istentapasztalat sem helyettesítheti a Bibliát. Az egyik nem a másik helyett, hanem csak azzal együtt tud hatékony lenni és teszi kerek egésszé a hívő életet. Különösen igaz ez itt és most a huszonegyedik századi emberre, akiről Németh Dávid azt írja "Pasztorálantropológia" című művében, hogy teljes lényét átható megérintettségre vágyik. Már egy sima mozizásnál is sokaknak kevés a vizuális orgia: a film legyen háromdimenziós, sőt akár négydimenziós kivitelű, azaz minél több inger érkezzen, amit fel kell dolgozni. A szesszacionizmus nekem állati ingerszegénynek tűnik: kihúzza az egyébként teljesen érthető és normális emberi vágyaink alól a szőnyeget, mintha azt mondaná: "felejtsd el haver, olvasd a Bibliát, és hagyd a csodákat a csodába. Elvileg lehetnek, de valójában nincsenek."

A másik rossz érzésem, amit persze egzakt módon nem tudok bizonyítani, ám saját tapasztalataim újra és újra megerősítik, hogy a szesszacionizmus inkább a hiány bizonyítéka akar lenni. Azt értem ezalatt, hogy mintha az egész felépítmény fordítva működne, mint amit magáról állít: bár a magyarázat úgy szól, hogy azért nincsenek csodák, mert itt van már nekünk a Biblia, valójában sokszor azt érzem,  az ellenkezőjét gondolja. Mivel nincsenek csodák, ezért kitaláltuk a szesszacionizmust, hogy megmagyarázzuk a segítségével: nem is lehetnek csodák és amúgy is elegendő a Biblia önmagában. Igen, tudom, persze, hogyne, ahogy fentebb is említettem, elvileg egy szesszacionista sem zárja ki kategorikusan a csodák lehetőségét. Gyakorlatilag azonban akárhányszor álltam eddig szóba határozottan szesszacionista emberrel, a mondatok mindig valahogy úgy kezdődtek, hogy erősen vitatták a csodák puszta lehetőségét, mondhatni elvették az ember kedvét még attól is, hogy egyáltalán teoretikusan feltételezze ezek valóságát. Nem mondom, az egyház is mindent megtesz, hogy gyanakvásra adjon okot csodaügyben,  hiszen rengeteg a megbízhatatlan, anekdotikus, lekövethetetlen történet - mégis a tömör szesszacionizmus egy unalmas, szürke, magába fordulóan morfondírozó hitnek ágyaz meg a sajátos attitűdjével.

Összegezve tehát elfogadom, hogy valaki a szesszacionista utat választja, de ezzel akarva-akaratlanul mégis egy olyan nézetet képvisel, ami intellektuálisan képes kioltani az igényét is az istenélményeknek. Valahogyan arra a gondolatra erősít rá, hogy Isten hogyan nem avatkozik bele a világ folyásába, miközben abban kellene érdekeltnek lennünk, hogy a beavatkozás mikéntjét firtassuk. Megismételve önmagam, én azt az Isten keresem, aki közvetlenül belép a valóságba - még akkor is, ha ezt ritkán teszi és nem kiszámíthatóan. Ez az Isten az izgalmas, Ő az érdekes, Őt keressük, míg a dolgokból kimaradó, közvetve beavatkozó vagy éppen rezignáltan távolmaradó istenreprezentáns egyre jobban hidegen hagy, hiszen nincs is benne semmi érdekes. Hogyan tovább?