András, köszönöm!

Hodász András atya és a Papifrankó most végleg elhallgatott abban a megszeretett és közkedvelt formában, ahogyan évek óta megszokhattuk. A csatorna búcsúvideója már elérhető, a csend viszont valahogy most borul rá azokra, akik szívesen nézték-hallgatták az atya gondolatait. Határozottan protestáns hívőként úgy érzem, kárvallottja vagyok ennek a ténynek - noha András atyával teológiai síkon vitatkoztam, mégis nagyra becsültem a munkásságát.

Nem kívánok most hosszasan írni, de rosszul éreztem volna magam, ha simán szó nélkül elmegyek a Papifrankó megszűnése mellett. Ennél sokkal többet ér. Hodász András azzal indokolta a csatorna bezárását - és ezt bloggerként azt hiszem nagyon meg tudom érteni -, hogy felőrölte a stressz, amivel az egész nyilvános szereplés együtt járt. Vagyis konkrétabban, nem bírta a rázúduló csépléseket, kritizálást, hőbörgést, szorongatást. Aki nem írt soha blogot vagy nem influenszerkedett, az talán mindezt nehezen tudja elképzelni. Pedig valós dologról van szó. A tengernyi videó és írás özönében kell folyamatosan valami újat alkotni, talpon maradni, frissülni, megfelelőnek látszani és hallatszani. Ez különösen munka és család mellett emberes erőfeszítés, amire még sokszor rájön, hogy a publikumban megbújó trollok mocska árad a blogger és vlogger nyakába, esetleg név és arc nélkül gyalázzák, gúnyolják, virtuálisan harapdálják. "Ez van, ez egy ilyen műfaj, aki erre adja a fejét, számoljon a következményekkel!" - mondhatja erre valaki, csakhogy evés közben derül ki, kinek mekkora a gyomra, mekkora békákat tud lenyelni, és hol az a pont, amikor már egyszerűen nem bírja tovább. András eddig bírta, amiben semmi szégyellnivaló nincs. Senkinek nem kötelessége békanyelőnek lenni.

Főleg akkor, amikor egyházi békákról van szó...

Ahogy én láttam, Hodász Andrást nem elsősorban az ateisták piszkálták - ők a legtöbbször elégedett nézői voltak. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt években nem is akadt talán ilyen nagy forgalmú katolikus felület, amit nem katolikusok, hanem világi emberek vagy teljesen más világnézetűek is jó kedvvel figyeltek. Nekem az egyik kedvenc videóm Andrástól az, amelyben az ugyancsak közkedvelt Osvát Zsoltinak válaszol - nos, valahogy így képzelem a melegekkel kapcsolatos normális keresztény kommunikációt. De jókat derültem a digitális rózsafüzér unboxing-bemutatóján, ahogy a teológiai vonatkozású témákat is élveztem. Akárhogyan osztok, szorzok, a Papifrankó egyszerűen szimpatikussá tette a hitet a kívülállók számára, míg a "belülállók" egyre jobban nekifogtak a békagyártásnak.

Az ember azt gondolná, hogy a katolikus egyháznak elemi érdeke, hogy fenntartson, támogasson, vagy legalábbis hagyjon élni egy olyan csatornát, mely akárhogy is nézzük, öregbíti az erősen megkopott hírnevét. Ilyen jó marketingje ritkán van egy világegyháznak a szekuláris nyugati kontextusban. De nem, a röfögés és hőbörgés itt is nagyobbnak bizonyult és megint kiderült, hogy a katolikus egyház nem érdemli meg, hogy jófej papjai legyenek. Úgy látszik nekik ilyesmire nincs szükségük, hiszen tömegek igyekeznek megtérni, a templomok zsúfolásig teltek, a papjelölteket szinte erőszakkal kell már visszautasítani a teológiai karokon.

De ezt a vonalat most inkább abbahagyom, mert fontosabb ennél más. Szóval én most csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm András az értékes jelenlétet, a sok nagyszerű anyagot, az elgondolkodtató felvetéseket, a hétköznapi természetességet és fiatalosságot. Mivel ismerem az olyan típusú embereket, mint amilyen te is vagy, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőled. Fontos is ez sokunk számára - tehát folytasd majd a szolgálatot, bármit is szól hozzá az egyház!