Isten meg a háború, meg a gyerekek

"Anya, Isten akarja a háborút?" - szól a jóindulatúan bárgyú cikk címe a Kötőszó blogon, amely arra az egyébként jogos és fontos kérdésre próbál mézes-mázosan semmilyen válaszokat adni, hogyan kommunikáljon egy keresztény szülő a gyerekével az éppen zajló háború kapcsán. Ez a dilemma nemcsak önmaga miatt talányos, hanem rámutat néhány ellentmondásosságra is.

Egy bölcs ismerősöm egyszer félig-meddig keserűen azt mondta: "lám, egy szülőnek milyen sokszor kell hazudnia a saját gyerekének, amíg felneveli." Vitatkozhatunk persze a szavak jelentésén, finomíthatjuk ezt a bárdolatlanul hangzó kijelentést, de azért szögezzük le, hogy van benne igazság. Egyszerűen tény, hogy nem mindig lehet megmondani a gyereknek az igazat, de mégis mi döntjük el, mennyire akarjuk azt elfedni, mekkora leplet kívánunk borítani a valóságra. Különösen, amikor úgy kell ködösítően fogalmaznunk, hogy az meglehetősen érdekesnek nevezhető pozícióba hoz minket a hitünk szempontjából.

Az biztos, hogy egy szomszédban zajló háború nem könnyű téma a gyerekfejnek, de őszintén szólva a felnőttfejnek sem. A gyerekfej pedig magától értetődően befogadó attitűddel fordul a felnőttfejek mondandója felé - kamaszkor alatt amit a számára autoritatív felnőttek kijelentenek, azt mintha maga Isten közölné. Logikus, ha a szülő pánikol, a gyerek is fog, ha a szülő nyugodt, jó eséllyel a gyerek is az lesz.

Mindezzel együtt azért mégis van abban valami megmosolyogtató, amikor a fenti cikk arra szólítja fel a keresztény szülőket, hogy lehetőleg ne a gyerek jelenlétében menjen a híradó a tévében - hiszen a híradóban olyasmi is elhangozhat, miszerint emberek halnak meg a háborúban és mindenféle szörnyűség történik mellettünk. A szerző azt írja, ha nem hallatszódik a híradó hangja, azzal  megvédjük a gyerekeket a "felnőtteknek szóló információtól", vagyis a véres jelenetektől és a szenvedéstől.

Kíváncsi lennék, hogy a tisztelt szerző ezek után ajánlaná-e azt is, hogy a szülők olvassák és tanítsák-e a gyerekeinknek a Bibliát. Esetleg javasolhatná, hogy lehetőség szerint nagyokat lapozzanak a szövegben, ugorják át a Tóra nagy részét, Józsué könyvét, a Bírák hosszú szakaszait, no és persze a passiót is - hiszen ezek tele vannak erőszakkal. A Jelenések Könyve, ami a jövőről szól, természetesen szóba sem kerülhet. Elég furcsán hangzik számomra, hogy féltjük a gyerekeket a híradó szövegétől, miközben egy olyan hitre neveljük őket, melynek középpontjában egy alaposan megkínzott, véresre vert, brutálisan kivégzett Férfi áll. Miközben fontosnak látjuk óvni őket, hogy ne lássák a közelükben szenvedéseken átmenőket, gond nélkül mesélünk nekik a vasárnapi iskolában - valószínűleg persze alaposan megszelídítve - Józsué "kalandos" hadjáratairól vagy a szupererős Sámsonról, aki megölt ezer embert egy szamár állkapoccsal, meg még háromezret, amikor magára rogyasztotta a filiszteusok templomát.

Végül a cikk azt is kiemeli, ha a gyerek mindenképpen a háborúról kérdez, akkor elmondhatjuk neki: a háború rossz dolog, mert emberek egymásnak fájdalmat okoznak, Isten pedig ilyesmit nem akar. Nyilván egy gyereknek nem lehet azt elmondani, hogy ez így nem igaz, hiszen éppen a Bibliából tudjuk, hogy maga Isten akart bizonyos háborúkat, meg is áldotta ezeket, akkor és ott pedig nem számított, kik és mennyi fájdalmat hogyan okoznak. Egyszóval, értem én persze, hogy hazudni kell a gyereknek, mert még nincs készen a valóság befogadására, mindazonáltal talán megválogathatjuk hogyan hazudunk, mit hazudunk, mekkorát hazudunk, mert ha mindez leülepszik a tudatalattijába és később akármi miatt is a felszínre kerül, össze fogja zavarni a kibontakozó hitében, amikor kinyitja a Szentírást. Zavaró lesz, hogy neki anya-apa azt tanította, rossz dolog az Isten szerint ha ember embernek fájdalmat okoz, közben meg látja a tengernyi halált és szenvedést, József börtönbe kerülését, Jób aláhullását, Krisztus kivégzését, Pál gyötrődéseit - Isten akaratából.

Szeretem a gyerekeket, és utálom a háborút. Még azt is megértem, hogy előbbi miatt nehéz utóbbiról jól kommunikálni. De bárgyúnak se kell lenni. S mintha ma már ott tartanánk, hogy egy vajpuha, mindenen megsértődő, túlérzékeny generáció felnövekedésében lennénk érdekeltek. Nyilván nem húspépről, tömeghalálról, fröccsenő vérről kell szólnia a szülői kommunikációnak - de azért a valóság elleplezésének is kell legyen valamiféle határa. Mert ha mégsincs, annál nagyobb lesz a pofoncsapás, amikor a gyerekből kamasz és később fiatal felnőtt válik, a valóság pedig élesen szembejön majd vele. Ettől az ütközéstől nem kellene megóvni?