Tétlenségeskedéstelenség, avagy ami következik az elrendelt dolgokból

Nem semmi éveket élünk: előbb egy világjárvány, most meg egy háború Európában. Nincs mit csodálkozni azon, hogy előkerülnek az "eszkatológiai panelek" a fiókból, vagyis a végidőkkel kapcsolatos bibliai kijelentések. Ám felmerül a kérdés, ha Isten előre kinyilatkoztatta, hogy a járványok és a háborúk elkerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul megérkeznek, van-e egyáltalán igazi tennivalónk? Vagy csupán hátradőlünk a fotelban és eltűrjük, aminek jönnie kell?

A kérdés talán feleslegesnek tűnik és részben az előző bejegyzésben már mintha valamiféle válasz is kerekedett volna rá: hát persze, hogy bőven van tennivaló és cselekednünk is kell. Mégis, a kereszténységnek az az ága, amely mélyen elkötelezett a predestináció tanítása mellett, mintha hajlana valamiféle kvietizmusra - nyilván nem ideológiai, hanem gyakorlati szinten. Egyszerűbben szólva, ha "elrendeltetett", hogy járványok, háborúk, katasztrófák söpörnek végig a végidők végén (amiben sokak szerint élünk), akkor végső soron bármit is teszünk, ezeket el kell szenvednünk. Imádkozhatunk, hogy ne így történjen, erőlködhetünk, protestálhatunk a béke mellett vagy akár fejen állva pöröghetünk, hogy ne legyen járvány meg háború - de hát úgy is meg fog történni, aminek meg kell történnie. A kvietizmus, mint spiritualitás minimálisra redukálja az emberi cselekvés fontosságát és minden kezdeményezést Istenre bíz - közben egyfajta passzivitásba és közömbös szemlélődésbe merül. Mielőtt rámszakadnak a kálvinisták, természetesen nem állítom azt, hogy a predestináció a kvietizmushoz vezet, de ha nem jól értjük, bizony hajlíthat ilyen tendenciák felé.

Aki azt hiszi, hogy ez valami merő okoskodás, javaslom vessen pillantást egy jó egyháztöri könyvre. Garantálom, hogy fog olvasni olyan mondatokat, miszerint "a predestináció tana megbénította a reformáció bizonyos ágait a cselekvésben" vagy "mivel erősen hangsúlyozták az eleve elrendelést, ez sokáig tétlenné tette" a híveket. Bár van kivétel, egy másik téma - mégpedig a klímaprobléma - kapcsán is megfigyelhető, hogy a determinisztikusságra inkább hajlók kevésbé veszik rá magukat, hogy a kérdéssel komolyan foglalkozzanak: hiszen a világ végül is a pusztulásnak van fenntartva, ez eleve elrendeltetett. Akkor pedig talán nem is helyes túl nagy erőfeszítést beleölni a dologba és mintegy "széllel szemben pisilni", ahogy a népi mondás tartja.

Hogyan lehet tehát némi kiegyensúlyozottságot tanúsítani ebben a dologban? A dolgok eleve meghatározottságából egyenesen következik valamiféle kvietista tétlenség? A determinizmus jó táptalaja lehet a távolmaradásnak? Az eleve elrendelés kötelezően gúzsba köti a keresztényeket?

Mintha maga Kálvin tiltakozna ez ellen, amikor az Institutio második kötetében arról beszél, hogy a bibliai szemléletmód szerint a keresztény embernek - vagyis akit Isten eleve kiválasztott - a szent és feddhetetlen életre kell törekednie. Át is adom a szót neki, mert olyan szépen és veretesen beszél:

"Ha a kiválasztás célja az élet szentsége, akkor inkább arra kellene hathatósan felserkentenie és buzdítania minket, hogy azon elmélkedjünk, és nem arra, hogy ürügynek tekintsük a tétlenségre. Mert micsoda különbség van aközött, hogy megszűnünk bármi jót tenni, mert, úgymond, a kiválasztás úgyis elég az üdvösséghez, és aközött, hogy a kiválasztás kitűzött célja szerint igyekszünk a jó cselekvésére?"

Magyarul és egyszerűbben, Kálvin úgy vélekedett, Isten kiválasztása és eleve elrendelése nemhogy nem zárja ki a tettrekészséget, hanem még fokozza is. A kiválasztott ember hálás a kiválasztottságáért, a hála pedig tettekre sarkallja. Klasszikus protestáns dogmatikai kijelentés, hogy a jócselekedetek következményei (és nem előzményei) a megtérésnek, kísérői az igazi hitnek. Ezért a tétlenségeskedés akkor sem indokolt igazán, ha valaki nagyon bízik az isteni kiválasztás tanában. Nem véletlen, hogy a kálvinizmusnak hatása volt a kapitalizmus ideológiájára is, és munkára, produktivitásra, termékenységre motiválta az embereket.

A világban zajló folyamatok determinisztikussága nem indok a hátradőlésre - sőt, arra egyszerűen nem létezik semmi komoly indok sem. A háborúban itt közvetlenül mellettünk persze nincs semmi jó, mindazonáltal mégis hordoz tanulságokat és magvas következtetésekhez is vezethet: például ahhoz, hogy ha ilyen események sűrűjében állunk, akkor is valami kézzelfoghatót kell tennünk, ha közben nagyon predestináció-pártiak vagyunk. Van, amit nem fogunk tudni elkerülni, de nem is az ilyen ügyek szintjén kell cselekednünk - hanem olyan dolgokat megtenni, melyeket Isten előre elkészített jócselekedetként, hogy járjunk azokban.