Mi és a nyugati világ - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (4)

"A keresztény kultúra mítosza továbbra is kényelmessé teszi a nyugati egyházat" - írja Michael Goheen könyvében, kijelentése pedig mintha egyenesen Magyarországnak szólna (noha nyilván nem közvetlenül nekünk szánta). A nyugati keresztények viszonya a nyugathoz olyan kérdés, ami merőben teoretikusnak tűnhet, pedig igen sok gyakorlati következménye is van, ráadásul mintha egy vaskos paradoxont is magában hordozna...

Kezdjük az utóbbival, mert néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két, egymással szembefeszülő gondolat lebegne a fejünk fölött. Az első állítás úgy szól, hogy Magyarország igenis keresztény ország, a másik meg úgy, hogy szembe kell mennünk a saját kultúránkkal, mert az teljesen istentelen, csak a romlást és bomlást propagálja számunkra. Politikai értelemben az elsőhöz szeretik hozzátoldani, hogy itt illiberalizmus van, ugyanakkor állandóan panaszkodunk a jelenlévő liberalizmus miatt.

De akkor most akkor keresztény ország vagyunk vagy sem? Keresztény kultúrát ápolunk vagy sem? A magyar nép keresztény vagy istentelen? Néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két Magyarországon élne, ahol kétféle alap attitűd érvényesül, akár egy skizofrén elme belsejében tartózkodnánk. Nyilvánvaló persze, hogy valahol egyszerre mindkét olvasat érvényes, vagyis részben keresztény, részben szabadelvű a társadalom - mondhatná erre valaki, és nem beszélne butaságot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem csupán erről van szó, hanem egyszerűen alapvető zűrzavar van mifelénk abban a kérdésben, hol kezdődik a kereszténység, egyáltalán mi számít annak, milyen legyen a keresztény felfogás viszonya a nyugati életstílushoz, a politikához és úgy általában a körülöttünk lévő világhoz. Emellett azt sem igazán értjük, mit jelent a "liberális jogállam", a szabadság és a szabados életstílus, mit engedhetünk meg magunknak egy demokráciában és mit nem, milyen takarók meddig érhetnek és meddig nem. Fogalmak, ideológiák, hitelvek kavarognak a szellemi atmoszférában, közben mindenki utálja a másik embert, akihez más felfogás áll közelebb, és ennek a zűrzavarnak a lecsapódása, hogy valamiképpen egyszerre vagyunk "keresztény nemzet" és liberális felfogású ország, egyszerre hangoztatjuk az illiberalizmust és félünk a "liberális fertőtől" - mindig attól függően, a politikának éppen melyik nyuszit kell előhúznia a kalapból. 

Nos, ebben az összekavart kontextusban igencsak fontos lenne, hogy a valóban hívő, vagyis evangéliumi elveket követő, Krisztust valló és a hitüket rendszeresen megélő hívők tisztázzák a viszonyukat a nyugati világhoz. Káosz helyett rendre lenne szükség, indulatok fűtése helyett most különösen is a békére. A melegekkel való kényszeres szabadságharcolás és sok más téma kapcsán nekem az a benyomásom, hogy a kereszténység megpróbálta ezt a kérdést egyszerűen rövidre zárni, és így hirtelen gyorsasággal pozicionálta magát a térképen, amit nagyjából így lehetne egy mondatban összefoglalni:

"a nyugati világ és kultúra az ellenségünk, és ennek újra és újra szent kötelességünk hangot adni, ha hithű keresztények akarunk maradni."

Miközben az ember úgy véli, ez a vélemény hordoz igazságmagvakat, mert a hit valahol mindig ellenkultúra marad a kultúrában, mégis rendkívül elnagyolt és igen megbetegítő egyben. Egyrészt, nem lehet úgy a kultúra felé tevékenykedni - konkrétabban missziózni -, hogy közben viszketek az egésztől, irtózok a nyugattól, újra és újra olyan gondolatokat érlelek magamban, milyen istentelenül szörnyű a valóság, amiben élnem kell. Amitől hányok, azt utálom, annak nem akarom a javát, sőt a pusztulását szeretném látni. Másrészt, nem a világ, hanem a világiasság az ellenségünk - függetlenül attól milyen kultúrában, politikai kontextusban, vagy vallási milliőben élünk. Nem a liberalizmus a probléma, hanem az, ami megpróbál elválasztani Istentől - mennyivel lenne jobb például egy konzervatív muzulmán közegben élni? Harmadrészt mint mindenhol másutt, itt is hajlunk az aszimmetrikus gondolkodásra - ami rossz, azt gigantikusnak látjuk, miközben ami jó a kultúrában, azt magától értetődőnek vesszük, s ha észleljük is, méltatni nem tudjuk. Végül negyedszer, nem látjuk sem Jézusnál, sem az apostolainál, hogy túl sok energiát fektettek volna abba, hogy szembefeszüljenek a körülöttük tapasztalható ideológiákkal, világi szemléletmódokkal, filozófiákkal - helyette egyszerűen arról beszéltek, kiben és miben hisznek, illetve igyekeztek önkritikusan a gyülekezeteket rendben tartani. Erről azt hiszem eleget írtam a korábbiakban.

Mindezek miatt fontos és szükséges lenne az elkeseredett szabadságharcolás helyett újragondolni, sőt újrapozicionálni önmagunkat a hazai szellemi térképen: pontosan hol a helyünk a politika, a kultúra, az eszmék, a vallások és ideológiák közegében? Mire akarjuk tenni a hangsúlyt a saját retorikánkban és mire nem? Melyek azok a területek, melyeket "házon belül" leginkább rendbe kellene tenni és ezt hogyan vagyunk képesek elkezdeni? Milyennek látjuk Magyarország mostani szellemi állapotát: keresztényinek vagy sem?

És még egy gondolat a gonosz, romlott, élhetetlen szabad világról, ami annyi szenvedést okoz nekünk. A történelmi helyzet most úgy hozta, hogy közvetlen magunk mellett látjuk a kontrasztot. Ha keletre fordítjuk a fejünket, ott nem pusztán egy világbirodalom csörtetését szemlélhetjük, csizmák és tankok menetelését, hanem egy felfogás, egy szellemiség, egy eszmerendszer elharapózását is. Korábban már írtam itt a blogban arról, hogy a putyini felfogás mögött hogyan húzódik meg Ivan Iljin filozófiája, mint a nyugatellenesség, a szabadság és főként a személyes vélemény gonoszságát artikuláló szemlélet. A háború, ami néhány hete szerves részévé vált a mindennapi gondolkodásunknak, egy olyan tanra és spiritualitásra épül, amely a kollektivizáló hajlamai miatt mindennel szembemegy, ami az egyén szabadságát, szabadon megélt életét, szabad gondolatait jelenti. Vajon ha a nyugati életfelfogást az ellenségének tekinti egy ma élő keresztény, mit szól ahhoz, amit most keleten lát? Putyin országában egész biztosan nem a liberalizmus fertője tombol, hanem a tekintély tisztelete: a határozott struktúrák, a történelmi hagyományok és a dicsőséges múlt gyilkos koktélja, amit az ottani médiabirodalom minden erejével megpróbál fenntartani.

Tudom, hogy a fentiekhez hasonló gondolatokról már többször is írtam itt a blogban. Azonban nem éreztem volna teljesnek ezt a sorozatot, ha ez a kérdés kimarad az öt pont közül, melyek mindegyike messze fontosabb a hiszterizált és túltolt LMBTQ-kérdésnél. Ameddig nem látjuk józanabbul a világot, ami közvetlenül körbevesz minket, miért pécézünk ki belőle egy számunkra visszataszító jelenséget (vagyis a melegeket) és mutatunk rá arra, mint minden baj gyökerére?