Nem menthetjük a menthetetlent

Még egy bejegyzés erejéig szeretném továbbszőni azt a gondolatot, miért káros az a "kulturkampf", amit főként a konzervatívabb keresztények szeretnek előszeretettel megvívni. A témát azért tartom ilyen fontosnak, mert egyre erősödő meggyőződésem, hogy teljesen félreviheti a kereszténység fókuszát - miközben egyfajta megelégedettség-érzést nyújt azoknak, akik a fejüket erre a szélmalomharcra adják.

Csak hogy egyértelmű legyek: itt és most arról a keresztény viszonyulási módról beszélünk, amelynek kettős irányultsága van a jelenlegi társadalmi folyamatok kapcsán. Egyrészt folyamatosan rezonál a számára ellenszenves jelenségekre (például hevesen tiltakozik az LMBTQ-val kapcsolatos mozgásokra, felemeli a hangját az abortusz ellen, stb...) Másrészt abban érdekelt, hogy valamiképp a törvények, a politika, az állami hatalom segítségével létrehozzon egy ideálisabb társadalmat, ha úgy tetszik valamiféle keresztény polisz alapjait rakja le.

Mindkettőt abszolút céltévesztésnek tartom. Sőt, veszélyes céltévesztésnek.

Az olvasó talán felvetheti a kérdést, ugyan miért lenne veszélyes kiállni fontos erkölcsi kérdésekben a biblikus álláspont mellett? Hát nem dolga az egyháznak, hogy képviselje az igazságot a romlott társadalomban? Túl erős dolog itt veszélyről beszélni - mondjuk inkább finomabban tévedésnek, ha így vélekedünk, de ne fogalmazzunk ilyen durván...

Nos, nem faragatlanságból vagy bántási célzattal használom most a veszély szót a tévedés helyett. Merthogy a keresztény Kulturkampf sajnos nem szimpla tévedés, hanem nagyon is tudatosan felvállalt koncepció. Vonzó erejét a fentebb már említett megelégedettség-érzés mellett az is biztosítja, hogy ha valaki adja magát a világi trendekkel szembeni állandó harchoz, úgy érezheti, hogy ezzel bátran kiáll a hite mellett és Isten igazságáért küzd e világban. Az igazság mellett kiállni pedig egyfajta szent kötelessége a hívő kereszténynek, aki életfelfogásával amúgy is egy ellenkultúra-szereplőként funkcionál a társadalomban.

Mindez logikusnak hangzik, pedig hamis szemléletmód. Bevallom őszintén valahogy sosem értettem miért nem tűnik fel a harcoló testvéreknek, hogy ilyesfajta küzdelemnek egyszerűen halvány nyomát sem találjuk az egész Újszövetségben! Sem Jézus, sem az apostolok nem harcoltak Róma ellen, a római züllöttség, a városban és a birodalomban hanyatló erkölcsiség, a promiszkuitás, a homoszexualitás, a hamis vallások és általában a közerkölcsök a legjobb esetben is csak félfogról odavetett említésként jelennek meg a szövegben, a legtöbbször még úgy sem. Ha már küzdelem, a világiasság sodrásának az egyházon belül kellett ellenállni - de hogy mi zajlik az egyházon kívül és azt hogyan lehet megjobbítani - ezzel egyáltalán semmit nem foglalkozik a krisztusi kereszténység. A témát lezárhatnánk ezzel a gondolattal, de mindez még nem válasz arra a meglehetősen szigorú véleményemre, ami miatt veszélyesnek tartom az elkeseredett kultúrharcot.

Az egyik veszély és talán a legfontosabb, hogy az állandó küzdelem a világgal felemészti az egyház energiáinak tetemes részét - azaz az erőforrásokat nem az evangélium hirdetésére és az egyház más feladatainak végzésére fordítjuk, hanem egy halva született projekt megvalósítására. A másik veszély, hogy mivel az egyház önmagában kevés erőt képvisel a társadalom megjobbítására, magától értetődően kell segítségül hívnia a politikát, ha ezen a területen érvényesülni szeretne. Ezt a vonalat nem is ragozom tovább, hiszen teljesen világos, hogy amikor az egyház és a politika találkozik, abból az egyház az esetek elsöprő többségében csak vesztesként fog kikeveredni. Harmadrészt tetszik vagy sem, ebben a világban a kultúrát közösen hozzuk létre: erről szól a demokrácia. Nem a vallásos emberek előjoga, hogy valahogy a törvényi erő segítségével kikényszerítsék a közerkölcsök feljavítását. Mivel a társadalom nagy része nem keresztény, milyen alapon kívánjuk ráhúzni az emberekre, hogy a mi keresztény etikai bázisunkon nyugvó erkölcseinket legyen kötelező nekik is követniük?

Számos más problémát és veszélyforrást is tudnék még említeni, de nem akartam kihagyni a legfontosabb gondolatot. Az a gyanúm ugyanis, hogy a keresztény Kulturkampf hátterében nem az erkölcsök féltése vagy az igazság szeretete munkál, hanem az emberi gyarlóság, ami hatalommal akarja megvalósítani az elképzeléseit. Túlságosan sokszor láttam már ezt közelről bizonyos, konkrét emberek esetében (akiket most nem kívánok itt néven nevezni). Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy valójában az isteni igazság érvényre jutásáért küzdünk: van egy kép a fejünkben arról, hogyan kellene és lenne illendő a társadalomnak viselkednie, hogyan kellene az embereknek gondolkodniuk, házasodniuk, öltözködniük, vagyis röviden milyen lenne az az ideális világ, amely a mi ízlésünknek megfelelő, és ezt szeretnénk erővel és hatalommal megvalósítani. Ez azonban nem Isten Országa, hanem egy idealizált, utópisztikus Magyarország a mi fejünkben, aminek a felépítésére nincs az egyháznak bizonyítványa. Az természetesen lehetséges - sőt, még kívánatos is! -, hogy a hívő emberek jelenléte a társadalomban jobbító legyen. Vethetünk hullámokat, melyek tisztítják a közerkölcsöket, jó irányba befolyásolják a közgondolkodást, hozzájárulnak a szegények felemelkedéséhez, vagy bármi más pozitív folyamatokat indukálnak. Ám ez csak mellékterméke kell legyen a fő küldetés teljesítésének, ami Isten Országáról szól és nem egy feljavított földi országról. 

Jézus ott állt Pilátus előtt, aki faggatta őt arról, ugyan miféle királyként kell egy ilyen rongyos, szakadt zsidó tanítót elképzelni, hiszen az a hír járta, hogy Krisztus a zsidók királya. Valószínűnek tartom, amikor Pilátus meghallotta hogy Jézust egyes zsidók királynak nevezik - azon túl, hogy megmosolyoghatta ezt a naiv gondolatot - a királyság szóról a politikai hatalom, egy adott ország, valamiféle hadsereg és ehhez hasonló dolgok juthattak eszébe. Nyilván helytartóként nem is gondolkodhatott más paradigmában. Krisztus szavai megpróbálták érthetővé tenni milyen értelemben nevezhető ő királynak: "Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére." (Jn 18,36) Furcsa egy válasz lehetett ilyesmit hallani, mert pont a fordítottja annak a logikának, amivel az ember ebben a valóságban találkozik. Jézus emberei nem harcolnak még Jézusért sem - mondta ezt maga Jézus. Ez az a gondolat, amit mintha sok hívő nem értene meg. 

A tanítványok is hadilábon álltak ezzel. Tudjuk, hogy Péter apostol kardot rántott a Gecsmáné-kertben és levágta egy templomszolga fülét - mire Jézus egyrészt meggyógyította ezt az embert, másrészt rápirított Péterre és egy iszonyú fontos gondolatot mondott ki: ha valaki kardot ránt, ha valaki a harcban, az erőszakos küzdelemben, vagyis a dolgok erőszakos megváltoztatásában akarja megtalálni az érvényesülés útját, az szépen visszaüt majd rá és így fog elveszni. Hihetetlen nagy tanulság ez, amit a kultúrharc közepén szerintem nagyon fontos lenne jól megértenünk. Egy nem e világi országért nem lehet e világban e világi eszközökkel küzdeni, és nem is dolgunk ezt tenni. Ez a világ ugyanis menthetetlen a Biblia szerint. Megszakadhatunk, kiabálhatunk, tilthatjuk a melegházasságot, az abortuszt, asztalra csaphatunk erkölcsi ügyekben - egyértelmű tanítás, hogy a hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ez a tény jelenti a kultúrharc hosszú távú legnagyobb kudarcát. Krisztus nem azért jött, hogy felvázolja egy jobb világ felépítésének programját - hanem azért, hogy lerakja egy másik Ország itteni alapjait. Totális céltévesztés, amikor erről levesszük a fókuszt és elkezdünk idelent sepregetni az Odafelvalók helyett.