Tévedtem, bocsánatot kérek!

Évek óta sokszor írtam már itt a blogban arról, hogy Magyarország a felszínen látható keresztény arculata alatt valójában szekuláris ország. Akik hívőnek nevezik magukat, a hétköznapjaikban valójában nem hívőként élnek, hanem teljesen szabadelvűen, a saját elképzeléseiknek megfelelően, a vallás pedig csak cukormáz a szubsztanciálisan világi élet legfelső rétegén. A tegnap lezajlott országos választások után azonban be kell ismernem, hogy alapvető tévedésben voltam. 

Most kicsit úgy érzem magam, ahogy Jézus érezhette magát, amikor a római százados szavait hallgatva elismerően annyit mondott: "ilyen nagy hitet egész Izraelben nem találtam." Valami ilyesmiről van szó Magyarországon is. A választási térkép színei egyértelművé tették, hogy nem szekuláris országban élünk, hanem igazából hívők tömegei vesznek körül bennünket. Beszédes volt, amikor a tegnapi elsöprő győzelme után a kormány kiállt a színpadra a tömeg elé, és az emberek együtt kiáltozták Orbán Viktor nevét. Nem a pártét, a kormányét, hanem a Vezérét. "Kitört belőlünk az öröm, hogy a Viktor hozzánk szólt..." - mondta a tömegben valaki az egyik bejátszásban.

Erről a hitről beszélek, mert ez a hit tényleg áthatja az ország jó részét. Egy újságíró úgy fogalmazott néhány hónappal ezelőtt, hogy a miniszterelnökhöz fűződő viszonyt lassan már csak vallási fogalomkészlettel lehet jól leírni és vallási szempontokon keresztül lehet igazán megközelíteni. Az ellenzék sokadszori bukásának (amiben szinte biztos voltam a választások előtt) szerintem ez az egyik perdöntő oka: hogy képtelenek egy karizmatikus Vezért kiállítani, akiért vallási rajongással nyúlnak a tömegek. Csak szerencsétlenül beszélő Márki-Zayra, régóta teljesen hiteltelen Gyurcsányra vagy súlytalan megmondóemberekre futja nekik. De sehol nincs egy idol, egy olyan kaliberű ember, akinek skandálnák a nevét, akire szinte messiási figuraként néznének fel, akinek a tenyeréből esznek és a legnagyobb marhaságokat is simán elhiszik neki. Aki mögött az őt delegáló párt sokkal halványabbnak tűnik, és akinek a vállaira rá lehet építeni mindent - ő pedig atyaian mosolyog a rajongók tömegére.

Az események megmutatták, hogy a nép valójában ezt keresi, és akiben megtalálja, annak sokadszor is esélyt ad. Persze önmagában ez még kevés a győzelemhez, azonban minden más együtt sem elegendő, ha ez a komponens teljesen hiányzik. A szavazók hinni akarnak, csüngeni egy nagy ember nagy szavain. Egy párt ideológusainak, intellektuális műhelyének az a feladata, hogy egy ilyen embert prezentáljon a népnek, aztán mindent megmagyarázzon körülötte.

Nem kell hosszasan levezetni, hogy sok helyen az egyház maga is pontosan így működik. A hívők oda gyűlnek előszeretettel, ahol egy karizmatikus ember jelenlétét megérzik. Istenem, hányszor láttam már ezt! Persze mindig bukás volt a vége, de ez sem számított. A többséget ugyanis nem az érdekli, hogy mi az igazság, az sokadlagos szempont, ennél sokkal fontosabb, mennyire meggyőző és rokonszenves, aki beszél. A kommunikációelméletben az elaborációs modell írja le szépen ezt az általános emberi magatartást a kapott információk kiértékelése kapcsán. A tudatunk egyszerűen úgy működik, hogy az információtengerre képtelen figyelni, vagyis igazi mélységben nem értékeli ki, amit hall - vagy azért, mert túl sok minden zúdul rá, vagy mert szakmailag nem ért hozzá, vagy csak szimplán nem érdekli. Ilyenkor a feldolgozás főútvonaláról rögvest a mellékútvonalra kerül át a kognitív munka: vagyis azzal kezdünk el foglalkozni, mennyire szimpatikus a szónok, milyen ruha van rajta, mit mondanak a többiek róla, mennyire profin beszél... A politikusok egy része pedig remekül képes ezt az emberi gyarlóságunkat a maga javára fordítani. Ilyenkor kerülnek elő a rövid, egymondatos üzenetek, a jópofa beszólások, a harsány jelszavak - amit ha kellően karizmatikusnak tűnő személy képvisel, szinte biztosan maga mellé állítja a mellékútvonalon sétálókat.

Ez az, amit az egyik oldal nálunk jól csinál, a másik meg csak próbálgat. Teljesen mindegy, kik, kivel, hányszor és hogyan állnak össze. Igazából mindegy milyen szakpolitikai kérdésekben mit gondolnak, milyen ideológiák mentén politizálnak. Még az is mindegy, van-e programjuk vagy nincs, mert a tömeg nem fogja végigbogarászni. Nem ezeken múlnak a tömegek szavazatai. A tömegeknek Vezér kell, aki jól játssza meg a kognitív mellékútvonalaikat és akiben éppen ezért jól esik hinni. Rá kellett tehát ébrednem, hogy bár Magyarország nem keresztény ország, de hívők tömegeiből áll. Nem agymosásról van szó, primitív dolog lenne ezt így nevezni, hanem tipikus emberi jelenségről. Efelett lehet szörnyülködni, lehet infantilis rajongásnak nevezni, lehet butaságnak tartani, mindazonáltal számolni kell vele annak, aki itt komolyabb babérokra tör. Aki képtelen Vezért adni a népnek, jó eséllyel bukni fog, ennyi az egész.

Mindenesetre azt elárulom, hogy én rég megutáltam már az ilyesmit. Nálam a rajongó korszak - nem a politikában és az egyházban, hanem úgy általában - jó ideje véget ért. Szeretem a focit, vannak énekesek, színészek, közéleti szereplők, akik lelkesítenek, de Krisztust leszámítva senki nevét nem tudnám skandálni. Valahogy úgy vagyok összerakva, hogy ösztönös berzenkedéssel figyelem, amikor tömegek egy kiválasztottért rajonganak. Hosszú távon ennek több káros hatását észleltem, mint hasznosat. Azt hiszem megmaradok a rajongástalanságom mellett, de azt most erősen tudatosítottam magamban, hogy egy olyan országban élek, ahol erre komoly igény mutatkozik. Hívők között vagyok, ez teljesen biztos.