Amiről a lelkész csak nyugdíj után beszél...

A teljes idejű szolgálat egyik komoly hátránya, hogy az ember teljes időben nem feltétlenül lesz teljesen őszinte. Ha például egy lelkész vagy teológus egzisztenciája függ attól, mit mond a gyülekezetének vagy a környezetének, akkor egyszerűen nem veszi majd a bátorságot, hogy bizonyos kérdésekkel  előhozakodjon. Attól fél, ha így tesz, szétrebbenti maga körül a nyájat - vagyis azokat, akik a megélhetéséről gondoskodnak...

Ez a félelem nem is alaptalan. Sokat kritizálják a teljes időben szolgálókat, a lelkészeket, a papokat, az egyházban főállásban dolgozókat, pedig az őszintétlen helyzetért nem egyedül ők a felelősek. Valljuk be derekasan, hogy ebben mindannyian benne vagyunk. Kicsit hasonló mindez a használtautó-piachoz. Vannak a nepperek, akik rossz autót is képesek jó autóként eladni, becsapva ezzel a vevőt - de azért a vásárlók is megérik a pénzüket, akik mintha ezt el is várnák. Mindenki a "svájci katolikus pap" kocsijára vágyik, amit csak hétvégén használt az unokái meglátogatására. És ha álomra van kereslet, hát arra is lesz kínálat: így szaladgálnak az utakon belülről rohadó, kívülről csillogó verdák.

Természetesen ez nem mentség az egyház számára, mindazonáltal előteremt egy nehezen megoldható csapdahelyzetet. Sokszor a pásztorok korunk lelki neppereivé válnak - mert ezt is várják tőlük a vásárlói oldalon. Egy amerikai szerző megpróbált összeszedni néhány olyan dolgot, melyet szerinte egy tipikus amerikai lelkész legjobb esetben csak nyugdíj után hajlandó elmondani a gyülekezetének. A megfogalmazás vicces, ám azt hiszem mégsem nevetünk ezen hahotázva, hiszen a témák bármelyikéről jobb lenne bármikor őszintén és szabadon beszélni.

Ilyen például, hogy a lelkészek közül a legtöbben nem értik a Szentháromság fogalmát - igaz, nem is nagyon beszélnek róla, nem foglalkoznak vele. Vannak persze jópofa, egy prédikációban bármikor bevethető hasonlatok (az egyik klasszikus, hogy a Szentháromság olyan mint a víz, ami lehet szilárd, légnemű és folyékony állapotban), ám ezek mindegyike elég könnyen kikezdhető. Nem mintha a gyülekezet sorsa ezen múlna (szerencsére a hívek hétköznapjai sem a Szentháromságról való elmélkedéssel telnek), mindazonáltal mégis olyan alapvető dogmatikai dologról van szó, amely összeköti az összes felekezetet - egyben azonnal eretnekké teszi, aki nem vallja a trinitást.

Ennél rosszabb a helyzet, hogy a hívek egy részének fel sem tűnik, a lelkész nem a Bibliát prédikálja, hanem annak csak bizonyos szegmenseit, kiválasztott könyveit, kedvenc részeit. A teljes Szentírás végigprédikálása töviről-hegyire főleg a neoprotestáns egyházakban nem jellemző, a történelmi egyházak perikóparendszere ezt némiképp kivédi. Arról sem fog beszélni egy pásztor, hogy a Bibliában vannak mitikus részek, melyeket nem szabad szó szerint érteni, melyek a valóságban sosem történtek meg, de nem is ezért lettek leírva. Az ilyesmit a hívek maguknak bogarásszák ki, a legtöbben azonban nem is gondolnak ebbe bele, hanem egyszerűen mindent készpénznek vesznek, amit hallanak.  Sőt, az amerikai evangelikál keresztények java részének egyenesen botrányos lenne ezzel a témával foglalkozni is. Ha egy pásztor van olyan művelt teológiailag és járatosabb az izagógikában és az exegézisben, hogy tud erről, valószínűleg akkor sem fogja "felvilágosítani" a gyülekezetét - mert kerülni akarja a botrányt és fél a hitehagyástól.

Természetesen számos olyan téma, melyről az ember azt hinné, nagyon fontos róluk tudni a hitünk szempontjából, soha elő sem kerül. Senki nem szokott hallani arról, hogy a kereszténységben milyen meghatározó volt a misztikus vonal (aminek ma alig van jelentősége), hogy sajnos az antiszemitizmus mennyire markáns vonás az egyháztörténelemben, hogy a jézusi mondásoknak vannak előzményei a rabbinikus irodalomban (ami nem baj, de jó tudni róla), hogy nem tudjuk biztosan hogyan fejeződik be Márk evangéliuma (a négyféle verzió közül), hogy a Biblia tele van antropomorf, antropopatista elemekkel ott is, ahol eszünkbe se jut észrevenni. Az ilyen kérdések persze nem a szószékre valók, de valamilyen platformot megérdemelnének a teológiai karokon kívül is - hiszen végső soron mégis az istenképünkről, az egyházfelfogásunkról, a Bibliáról kialakított nézeteinkről szólnak, melyek nem mellékes kérdések.

És persze a lelkészek attól is túlterheltek, sokan kiégnek, agyonterhelődnek, mert mindent ők csinálnak egy-egy közösségben. Egyszerűen nem beszélhetnek arról, hogy a Biblia nem tud az "ezermester lelkész" kegyelmi ajándékáról, nem úgy festi le a lelkészeket, hogy az ő deklarált megbízásuk az összes feladatot elvégezni a gyülekezetveztéstől a prédikáláson át a lelkigondozásig. Tulajdonképpen nem is akad olyan feladat, amit a Szentírás alapján csak lelkész csinálhatna, beleértve a tanítást, keresztelést, temetést, esketést. Ezeket bárki megteheti, ahogy Luther is újra "laikus mozgalomnak" képzelte el a kereszténységet. Ám ha valaki ezekért fizetést kap, magától értetődő, hogy mindet neki kell megcsinálnia - és azonnal lusta ingyenélőnek fog tűnni, ha fel meri vetni az ellenkezőjét.

A témákat hosszan lehetne még sorolni. A fenti példáim csak azt kívánták illusztrálni, hogy jelenleg a nepperek-vevők konstellációjában éljük meg az egyházi életünket, melynek status quo-ja mintha mindenki érdeke lenne. A laikusoknak vannak elvárásaik, melyeket a klerikusoknak illik teljesíteni - hiszen előbbiektől kapják a pénzt. Én viszont úgy gondolom, ha megtörjük itt-ott ezt a varázst, az őszinteségre is lehet teljes idejű szolgálatot építeni. Már ahol van rá gyomor és őszinte igény - de talán ezek megteremtése lenne a legfontosabb feladata olyanoknak, akik teljes időben az egyházban munkálkodnak.