A rítusok békéje

Általában nem szeretjük és berzenkedünk a rítusoktól, mert valamilyen értelmetlen vallási cselekményt látunk bennük, vagy szimplán csak pótcselekvésként tekintünk rájuk - pedig a jól működő rítusban valami olyan lehetőség van, amire mindannyian vágyunk: békét lelhetünk bennük. Jó példa lehet erre a mai ésszel totálisan értelmezhetetlen állatáldozati rendszer.

Minek szerencsétlen állatokat feláldozni azért, hogy egy Isten haragja lecsillapodjon? Ez meglehetősen nagy ostobaságnak tűnhet a mai ember szemében. Márpedig a Biblia több helyen is úgy fogalmaz, hogy Isten megérezte az áldozati állat jó illatát, és ez a tény olyan nagy hatással volt rá, hogy akár korszakos döntéseket is képes volt meghozni ennek következtében. Noé özönvizének végén például az elégetett állati tetemek jó illatának köszönhetően Jahve úgy döntött, soha többé nem átkozza meg özönvízzel a földet. Egy tárgyában látszólag jelentéktelen dolog történelmi léptékű reakciót váltott ki Istennél.

Ha a tiszta racionalitás talaján állva próbáljuk ezt a cselekményt megragadni, az egész teljesen abszurdnak és zagyvának tűnhet. Egyrészt, az égő állati tetemnek sok mindene van - hát jó illata, az pont nincsen. Másrészt, teljesen értelmezhetetlen hova és hogyan jutott el az áldozati állat illata Istenhez: erős antropomorfizmussal persze el tudjuk képzelni, hogy fent a felhők felett Isten nagyokat szippant az orrlyukaival az égő kecske húsából, aztán elégedetten és meghatottan elmosolyodik - de ez azért mégis elég abszurd elképzelés ha valóságosnak tekintjük. Harmadrészt nem világos az áldozatiság lélektani működése sem. Vajon miként okozhat elégtételt Isten személye számára, ha emberi lények leölnek egy állatot és annak bűze feljut a mennyekbe? Hogyan vezet ez el ahhoz a végeredményhez, hogy Isten emberi bűnöket megbocsájt ennek hatására? Miért jelent örömet egy istenség számára, ha kecskék és bárányok elpusztulnak egy kőoltáron?

Természetesen a fenti kérdések némelyikére vannak teológiai válaszok arról, hogyan működött az ószövetségi kontextusban az áldozati rendszer, milyen összefüggés áll fenn a bűn és a halál között, miért kellett inkább állatoknak, mintsem embereknek az életükkel fizetni a bűnökért. Ezekhez még hozzátehetjük az újszövetségi teológiai gondolatot is arról, hogy ezek a régi áldozati rendszerek mintegy előrevetítői voltak Krisztus egyetlenegy áldozatának, amikor önmagát adta oda a bűnökért.

Ezek a teológiai közelítések nem rosszak, de mégis űrt hagynak maguk után a korábban említett dilemmák kapcsán. A hiba pedig bizony ott van, hogy a rítusokat nem lehet pusztán diszkurzív módon megragadni. A diszkurzivitás lényege, hogy racionális kikövetkeztetésekkel próbálunk valamit lépésről-lépésre igazolni és megérteni - nos, ez a rítusoknál önmagában vajmi kevés lesz a sikerhez. A rítus ugyanis nem a racionalitásról szól, hanem az emberről egészében. Próbálok egyértelműbben fogalmazni: a rítusban egyszerre vannak diszkurzív (következtetésekkel levezethető és racionális), valamint non-diszkurzív (inkább érzelmekkel megfogható) elemek. Ez a két terület sokszor inkább harcban áll egymással az ember személyiségében: vannak, akik próbálnak uralkodni az érzelmeiken és mindig hideg fejjel dönteni, viselkedni, megnyilvánulni, másokat meg az érzelmeik vezetnek és inkább utólag racionalizálják a viselkedésüket. William James azt nevezi kegyelemnek, amikor az ember  képes eljutni olyan állapotba, hogy a racionális énjének nem kell többé harcolnia az érzéseivel és az ösztöneivel. A diszkurzív és a non-diszkurzív rész tehát - ha csak rövid időre is - harmóniába kerülhet egymással, és ez általában lelkesedést, elégedettséget, békét okoz. Nos, a rítusok, a vallási rituálék valami ilyesmire valók: felkínálják annak a lehetőségét, hogy az ember megtalálja ezt a békét. Lehet azt mondani, hogy amikor az ősi Izraelben és más népeknél áldozatokat mutattak be az isteneknek, lélektanilag feltételezhetően erre inkább az embereknek volt szükségük, mintsem Istennek vagy az isteneknek? A rítusok és liturgiák rendje elégedettségérzést, az istenivel való legitim kapcsolat meglétét jelenti - az áldozatbemutatás pedig kifejezi a tényt, hogy a béke, a kapcsolat, a jó viszony emberi és isteni között helyreállt.

Egyszóval és röviden: a rítusban értelmi és érzelmi bevonódási lehetőség van, ennek a kettőnek az integrációja és harmóniája. Ezért akarja átélni minden hívő őket újra és újra.

Ha valaki ősi, barbár szokásnak és túlzott okoskodásnak tartja mindezt, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy ma is tele van a profán világunk rítusokkal. Gondoljon mindenki például a futballra. Pusztán racionálisan és mintegy "kívülről nézve" semmi értelme nincs annak, hogy egyenruhába öltözött férfiak huszonketten szaladnak egy téglalap alakú, füves területen egy golyó után, amit el kell juttatni a pálya két szélén álló, hálókkal elkerített részhez. Mégis, a foci vallási rítusa annyira magával ragadja embermilliók értelmét és érzelmeit, hogy sokan közülük szinte ölni tudnak a dühtől, ha kedvenc csapatuk kikap, vagy éppen mennyei repülésként élik meg a győzelmet. Utóbbi azért is érdekes, mert a tunya, kövér, sört vedelő pocakok a lelátón tényszerűen semmit nem tettek hozzá a győzelemhez - amit a "foci papjai", vagyis a játékosok celebráltak a pályán. Mégis, a papok személyükben a "népet" (vagyis a lelátón tomboló közönséget) reprezentálják.

Rítusok nélkül nemhogy vallási, de puszta emberi lét és társadalmi szerveződés sem képzelhető el. A rítusok nem a vallási fanatizmusról szólnak, hanem az élet olyan szerveződési formái, amelyekben teljes személyiségünkkel részt vehetünk. Érdemes erre gondolni legközelebb ha templomba vagy ha meccsre megyünk...