A szenvedés kérdése: ez a kereszténység legnehezebben megválaszolható, sőt meg sem válaszolható kérdése. A teodíceának sosem lehet a végére érni, sokan ezért meg sem próbálják megragadni - márpedig a szenvedés nem filozófiai kérdés, hanem egzisztenciális, ezért elkerülni sem tudjuk teljesen. Van azonban az egész kérdéskörben egy pont, ami az igazán nagy fejfájást okozza...
Most pusztán egyetlenegy pontra akarok rámutatni, amely érzésem szerint az egész dilemma egyik legérzékenyebb részét képezi. Nem az a gond ugyanis, hogy létezik egy jó Isten, miközben vele párhuzamosan létezik rossz és szenvedés is a világban. Szerintem lehet hasznos érveket találni arra, hogyan férhet össze ez a kettő egymással. A gond nem ezzel van, hanem a szenvedés mértékével.
Az valami brutális. Azt szinte fel se fogjuk.
A szenvedés mértéke egyenesen elképesztő ebben a valóságban. Befogadhatatlan, galaxisnyi tömegű, ésszel felmérhetetlen. Míg ezeket a mondatokat leírom, éhező gyerekek halnak meg szerte a világon, emberek gyötrődve megfulladnak agóniájukban, durva betegségekben hunynak el kórházi ágyakon fekve. Állatok tízezrei harapják át egymás torkát, véresen kioltják a másik életét és felfalják a tetemét. Röhejesnek tűnik, de még itt mögöttem, kint a saját kertem aljnövényzetében is élet-halál harc folyik a parányi élőlények között. Mindehhez persze hozzátehetünk olyan szenvedésformákat is, melyek nem végzetesek, mindazonáltal fájdalmat okoznak minden létezőnek. Ha csak a saját világunkban maradunk, mennyi lelki-pszichés sértést, rossz gondolatot, elhúzódó betegséget élünk meg mindannyian - sokunk napi szinten. Fájdalmasan születünk és úgy is távozunk, a kettő között pedig számolatlanul érnek bennünket a kínok. Nem ragozom ezt tovább, hiszen valószínűleg tökéletesen világos, és már maga a ragozása is szenvedést okoz. Ha valamiben igaza volt Buddhának, hogy alapproblémaként detektálta az emberi léttel együtt járó szenvedést.
A helyzet tehát úgy fest, hogy egy végtelenül nagy Isten és egy felmérhetetlen szenvedéstömeg áll egymás mellett - a probléma pedig az, amit keresztényként gyűlöletesnek tartunk kimondani, hogy többnyire csak utóbbit látjuk működésben. Az őszinte kérdés tehát nem csupán annyi, hogyan férhet össze ez a kettő, hanem sokkal inkább az, miért nem aktívabb Isten jelenléte ha ilyen aktív a szenvedés ténye?
A kereszténység nagyon sokféle úton próbálta mindezt megválaszolni, de bármelyikkel is foglalkoztam eddig, mind masszív hiányérzetet okozott. Viszonylag gyakran hallok bizonyságtételeket, élménybeszámolókat keresztényektől, akik adott esetben könnyek között vagy éppen felszabadultan nevetve mesélnek arról, hogyan gyógyultak fel súlyos betegségekből - mert Isten beavatkozott és segített rajtuk. Lám-lám, csak hinni kell és igenis van kiút a megoldhatatlannak tűnő szenvedésből is! Csakhogy minden ilyen történetre jut százezer az ellenkezőjéről. Azok nem állnak ki bizonyságtétellel, akik évek-évtizedek óta hiába imádkoznak, mert senki nem válaszol a kiáltásukra. Olyanok hangját sosem hallani, akik az egész életüket végigküszködték egy-egy komoly betegségben, holott sírtak, böjtöltek, könyörögtek Istenhez, sőt nem voltak ebben egyedül, mások is velük együtt ezt tették, s mégsem jött el soha a megkönnyebbülés pillanata számukra. Egy kedves ismerősöm édesapja rákban haldoklott, mégpedig a durvább fajtából. Rendszeresen, napi szinten sokan imádkoztak érte, de eljött az a pont, amikor ki kellett mondani, nem fog meggyógyulni. Akkor már csak egy kérése maradt: Isten legalább rövidítse meg a szenvedését, ne tartson sokáig az agóniája. Onnantól mindenki így és ezért imádkozott, de Isten nem hallgatta meg ezeket az imákat sem: a férfi gyötrelmesen fájdalmas és elhúzódó szenvedés után halt meg. Egy másik lelkész ismerősöm felesége súlyos beteg, nagyon hosszú ideje imádkoznak érte, de semmiféle változás nem történt. Megkérdeztem az illetőt, biztos-e benne hogy mindent megtettek ami keresztényként megtehető? Azt válaszolta, egyet talán nem: fejenállva és közben pörögve még nem imádkoztak érte. Ezt talán még megpróbálhatják.
Az ehhez hasonló esetek nem kapnak publicitást, pedig az abszolút többséget képezik. Az emberek java része, tekintet nélkül arra miben hisz, így végzi az életét. Nem a hit hőseiként élünk, nem is úgy szenvedünk, nem is úgy halunk meg. Éppen ezért a szenvedés kérdése az egész probléma mélyén nem filozófiai és nem teológiai kihívás. Nem valami olyan, amit akadémikus módon, légkondis teremben megtartott, baráti körben, kávészünetekkel és harapnivalóval szervírozott konferenciák kellemes atmoszférájában kell megoldani. Sokkal brutálisabb annál, a csontot és a húst érinti. Belevág az ember eleven életébe, és rákényszeríti a szembenézésre: Isten sokszor magára hagyja az embert ebben az életben, nem avatkozik közbe, csak nézi hogyan cipeli a sorsát.
De azért feldereng egy halvány kis fény a vaksötétben, hiszen Jézus maga is tudja milyen ez. A keresztjét vinnie kellett, s bár egy bizonyos Simon segített neki ebben, a szenvedés esszenciáját Krisztus egyedül csinálta végig, a lényeget már nem vehette át tőle senki. Végül a saját Apja is elfordult átkozottá lett Fiától. Paradox módon ez az örömhír magja, amit nagyjából ugyanúgy nem lehet igazán felfogni, mint a szenvedés kérdését.
Valahogy le kell nyelni azt a békát, hogy ez a valóság így működik ember és Isten számára. A keresztény narratíva az, hogy a világot mi rontottuk meg, ez okozza a szenvedést, de ez nem magyarázat arra, Isten miért nem avatkozik be sokkal rendszeresebben és nyilvánvalóbban. A teodícea, a szenvedés kérdése olyan, mint amikor egy hópihe hánykolódik egy tornádóban. A néhány pozitív és biztató fejleményt, gyógyulást, felépülést, csodát annak milliószorosa pörgeti a dömpingszerű szenvedés, betegség, fájdalom, elmúlás szélviharában. Erre a képre és állapotra keressük a választ, amikor teodíceával foglalkozunk, és úgy tűnik, az egész életünk is kevés az igazi feleletadásra. Ha pedig ez így van, akkor csak egyet tehetünk: el kell fogadni a tényt, hogy van amire nem tudunk válaszolni.
A "szenvedés" szükségszerű is, ahogy két evés között kell némi éhség, hogy legyen mihez képest érezni a jóllakottságot. (A "de hát mondd meg, ó jaj, hogy miért van a világban éhség?" kérdésre máris tudjuk a választ.)
VálaszTörlésA földi halál is szükségszerű: a változó létkörülményekhez új DNS-kombinációval kell alkalmazkodni, ahhoz meg új generáció kell. Ezért van, hogy jó körülmények között DNS-be programozottan egyre hosszabb az élet és nagyobb a test, rossz körülmények között meg fordítva.
Jézus tanítása pedig olyan értelemben is Út, hogy a mennyei üdvösség ígérete mellett a földi optimumhoz is közelebb visz. Ezt óvatosan fogalmazom, mert Jézus mércéje egy megugorhatatlan léc, ami felé ugrálni, az erőfeszítéssel arányosan, egy optimum felé mutató földi életet eredményez – tehát nem egy földi kínhalmazt.
Az ókori ember kiinduló problémája az volt, hogy miért nincs örök földi Éden, illetve hogyan lesz, és erre adta Jézus a választ, hogy Ő az Út, az Igazság és az Élet. Olyan Éden-Igazság, amelynek nincs minden szelete kibontva, de optimistán bontogatni a javunkra szolgál, optimalizálja az életünket.
Kedves Sytka!
VálaszTörlésJézus keresztrefeszítésének van egy olyan titka is, ami nem elsősorban a szenvedésről szól, ez a titok lelkigyakorlaton tárult fel előttem. Úgy gondolom, ez a magyarázat mélyebb és talán valóságosabb, mint maga a fizikai szenvedés ténye, azonban a fizikai szenvedés olyannyira "brutálisnak" tűnik a keresztrefeszítés aktusában, hogy mintegy elhomályosítja a szemünket, és nagyon nehezen látunk túl rajta. Ezt a titkot itt nem tárnám fel érthető okokból, csak gondoltam felhívom a figyelmet arra, hogy a szenvedésre való koncentrálás is már egy INTERPRETÁCIÓ, egy értelmezés. Úgy gondolom, Jézus "kereszten létének" van lényegibb megközelítése is, és akkor már korántsem válik annyira hangsúlyossá maga a szenvedés.
Másrészt: nem gondolunk arra általában, hiszen mi is a tagjai vagyunk, hogy ez a nyugati civilizáció, már úgy 1000-1500 éve nem éppen a legjobb irányban halad (ez ma már egészen jól látszik), és ezt megelőzően gyaníthatóan kevesebbet szenvedtek az emberek. Az afrikai példával élve: míg az európaiak be nem tették oda a lábukat, egész jól elvoltak szegények, nemhogy éhezés nem volt, de még háborúskodás sem.
Az indiánok (és más népek) hasonlóképpen megszenvedték az európai "vendégeskedést" (de csakis azt). Azonban arról nem számoltak be az őslakosok, hogy például korábban szenvedtek volna, sőt, az egész indián kultúrából sugárzik az életerő, az életöröm, a természettel való békés együttélés derűje. A nyugati kultúra káosza, fejreállított értékrendje szenvedést okoz az adott kultúrán belül is, és mindenhol máshol - azonban ennek nem feltétlenül kellene így lennie.
EZ a kultúra az, amiben a szenvedés olyannyira felfokozódik - talán azért, mert maga is SZENVEDTET. Szenvedtet másokat, más népeket, és Isten egyéb teremtményeit, állatokat, növényeket, hegyeket, völgyeket - az egész Föld nyögi ennek a kultúrának a súlyát, de úgy tűnik már nem sokáig.
Harmadrészt, a kereszténységből sajnos fájóan hiányzik az ERŐ minősége. Minden korábbi, vagy másik kultúrában, ahol az emberek fizikai és szellemi erővel bírtak, pontosan tudták, hogy szükségesek próbatételek ahhoz, hogy az ember ereje növekedjen, ezen próbatételek során mind a testi, mind a szellemi "állóképességről" tanúbizonyságot kellett adni.
De mivel a kereszténységben Jézust magát is szívesebben látják gyengének, mint erősnek, ebből egyenesen következik, hogy a "hívők" sem értik és birtokolják a testi és a szellemi erőket, ez napjainkban tökéletesen megmutatkozik az emberek átlagos fizikai és szellemi állapotában (a keresztényekében is), ami alacsonyabb, mint valaha volt: egy 40-50 éves ember már a saját élete alatt is megfigyelhette ezen a területen a rendkívüli mértékű hanyatlást. Minden generáció egyre betegesebb és egyre labilisabb.
Egy alapvetően gyenge, labilis, a testi és szellemi erőkifejtéshez egyáltalán nem szokott ember mi másnak élné meg az életet, mind szenvedésnek.