Mi lenne ha őszintén beszélnénk?

Elárulom: sok baj, fejfájás, sértődés. A beszélt nyelv flexibilis entitás és mivel rendkívül rugalmas, számos megoldást kínál a keresztényeknek is, ha nem szeretnének teljesen kifejezni, amit valójában gondolnak. Eszünkbe juthatnak itt a tompító, eufemisztikus megfogalmazások (melyeket még a Biblia is használ), a körbeírás, a beszédhez társított gesztusok - de akárhogy is van, néha már zavaró, amikor valaki egyszerűen nem meri felvállalni a véleményét. Vagy legalábbis így tűnik - ahogy a Szemlélek weboldalán is ezt látom mostanság.

Nos, akkor én is élek a magyarázkodás lehetőségével: tényleg semmi, de semmi bajom a Szemlélek stábjával, sőt rendszeresen olvasom őket, a felvetéseikben pedig úgy érzem számos ponton találkozom is velük. A közelmúltban végeztek egy nem reprezentatív, mégis tanulságos felmérést, mely az egyház és állam kapcsolatáról szólt. Ám a helyzet az, mielőtt egyáltalán kinyitottam volna az eredményeket bemutató összegzést, nagyjából előre láttam mit fogok benne találni. De igaz ez az egész Szemlélek-re is.

Most jön a kerek perec részemről. A Szemlélek egy kormánykritikus egyházi oldal, melyet többé-kevésbé (nyilván nem kizárólag) evangélikus testvérek szerkesztenek. Tőmondatban ez a lényeg, de ilyen tőmondatot persze sehol nem fog találni az olvasó a honlapjukon.  A hivatalos válasz az, hogy a Személek mögött nincs egyházi think-tank, hanem civil kezdeményezés, ami nemcsak a kormánnyal kritikus. Pont olyan ez, mint az M1: hivatalosan közszolgálati csatorna, a valóságban huszonnégyperhétben, közpénzből működtetett kormánypropaganda. Akinek van egy csepp józan esze és tud a sorok között olvasni, nem nagyon juthat más következtetésre a Szemlélek kapcsán sem. A cikkek jó része, mely valamiképpen a kormányzat munkáját vagy a politikát érinti, mindig elmarasztaló és kritikus kontextusban beszél a kormányról, a politikáról, a közélet jó részéről. Azok a hiányállapotok, melyek a közbeszédet jellemzik, burkoltan megint csak a kormány felelősségére utalnak. Talán az sem véletlen, hogy a Telex szemlézi az írásaikat és nem az Origo. 

A jelenségre valószínű sokan felfigyeltek, ugyanis elég szokatlan, hogy egy egyházi felület így nekifeszül a magát kereszténynek tartó kormánynak. A fenti bevezetőben belinkelt cikk több más dolog mellett meg is próbálja ezt a világos tényt tompítani. A szerkesztők szerint ugyanis a kormánykritikus hangvétel nem kormányellenességet takar, sőt "...egyáltalán nem jelenti azt, hogy semmivel nem értünk egyet, amit egy konkrét politikai szervezet képvisel. Ez az összes politikai szervezetre érvényes." Korrekt mondat, ám ha szétnézünk az oldalon, többnyire mégis olyan témafelvetéseket látunk és olyan fénytörésben, melyek leginkább a kormány teljesítményére, retorikájára, politikájára vonatkoznak.

Nem akarom ezt tovább ragozni, hiszen magam is többször írtam olyan bejegyzéseket, melyek ugyancsak kritika alá vonták a hatalom bizonyos dolgait, különösen ami a kereszténység nemzettudatos oldalát illeti. Az én tőmondatom egyszerűen annyi, hogy a mostani politikai elit kifejezetten káros dolgot tesz, amikor a politikát és a kereszténységet a közbeszédben összekapcsolja. Támogathatják milliárdokkal az egyházakat, a hitéleti tevékenységeket, ez az összefésülés összességében többet fog ártani a hazai kereszténységnek, mint amennyit használ.

Na de mi lenne ha őszintén beszélnénk? Mi lenne ha egy keresztény weboldal, mely nem szimpatizál az uralkodó politikával, kimondaná ezt egyenesen? Miért nem vállalja fel nyíltan, hogy a hatalom által mutatott erkölcsiség, politikai megoldások és kommunikáció keresztényként vállalhatatlan, ezért nem szimpatizál a hatalommal? Sokan talán rávágnának erre azonnali válaszként, hogy azért, mert a Szemlélek szerkesztői túl gyávák a határozott állásfoglaláshoz. Szerintem ez nem igaz. Ha gyávák lennének, lapot sem készítenének. Színvonalas weboldalt csinálni drága módja a felgyülemlett feszültség levezetésének, egyszerűbb ha az ember elmegy egyet futni a jó levegőn. Nem, nem ennyiről van szó, a történet nem ilyen egyszerű. Egyrészt, minél régebb óta áll fenn egy rendszer, annál jobban bízik saját sérthetetlenségében - ezt pedig szereti tudatni azokkal is, akik kritika alá merik vonni. Az ember idomítható állat: bizonyos hatalomtechnikai megoldásokkal gyorsan rászoktathatók az egyházak, civil szervezetek, médiaforrások  arra, mit mondhatnak és mit nem. Nyilván nem nyílt retorzióktól kell tartani - hiszen minek ilyenekhez nyúlni, ha vannak finomabb, de működő eszközök is helyettük? Másrészt, az emberek többsége alkatilag is kerüli a konfliktust, pláne ha egy teljhatalmú gépezettel kell szembenéznie.

Két, egymással ellentétes késztetés feszül egymásnak ilyenkor a földi halandó lelkében. Szeretné megmondani az őszinte véleményét, de nem szeretné úgy megtenni, hogy utána már soha ne mondhassa meg. Egy sereg szellemi, szervezeti, technikai megoldást kidolgoztunk arra, hogy ennek a két késztetésnek hogyan lehet egyszerre megfelelni. Ennek egyik módja pedig, ha a sorok között olvasandó szöveget alkotunk. Vagyis: úgy fogalmazunk, hogy nyíltan nem mondjuk ki valójában mi a helyzet, de aki nem teljesen ostoba, mégis kimazsolázhatja magának a látens üzenetekből. Egy idő után persze nagyon fárasztó így olvasni a cikkeket, állásfoglalásokat - de még mindig jobb annál, mintha soha nem lenne megformált ellenvélemény.

Ebben persze semmi új nincsen. Kérdés azonban, nekünk keresztényeknek mennyire helyes így kommunikálni? A politika stílusa ilyen kétértelmű, ott megszokott ez a beszédmód. A retorika szerint például Mészáros Lőrinc gazdagsága nem korrupcióból származik a szó szoros értelmében, hiszen törvényesen nyeri meg sorra a pályázatokat. Minden le van papírozva, minden hivatalosan rendben látható. Hol van akkor a korrupció? Hogy mindig a neki megfelelő oldalára fordul a dobókocka? Hát, végső soron az nem törvénysértés, hanem szerencse és profizmus! Ugyanez a fentebb emlegetett közmédia, ahol végső soron a közt érintő ügyeket mondanak el, a híradóban idéznek az ellenzéktől is mondatokat. Jó, hát mindig olyan módon és olyan mondatokat, melyek csakis negatív színben tüntetik fel őket, de szó szerint akkor is idézik a szavaikat, tehát kapnak műsoridőt... A sort sokáig lehetne folytatni: ezek a példák mutatják, milyen módon zajlik az ilyesféle kommunikáció. Vajon ebben a stílusban nekünk is van terünk kibontakozni? Érdemes egy keresztény oldalnak beállni a lappangó stílusú kommunikációba és "úgy tenni, mintha...", ahelyett hogy legalább törekedne a nyíltabb, világosabb, érthetőbb megszólalásra?