Az agyagemberek és a fejlődés...

A fazekas ott ül a korongnál és előre hajolva figyel. Hajtja a kereket a lábával, kezeit vízbe mártja, aztán a készülő edényre teszi és finoman formálja azt. A percek telnek, a munkadarab alakul, percről-percre testet ölt benne a mester elképzelése. Ha a helyzet azt kívánja, ha az agyag nem úgy reagál, a fazekas arra is kész, hogy másik formát hozzon ki belőle: a fazekas nem egyszerű iparos, hanem kreatív művész, aki miközben féltő szeretettel teremt, hagyja magát is alakítani a készülő munkadarabtól. Mester és alkotása így állnak furcsa, de eleven párbeszédben egymással.

Megadom a forrást: ez a némileg parafrazált kép Jeremiás könyve tizennyolcadik fejezetének induló verseiből származik, mellyel most egy igehirdetés miatt sokat foglalkozom. A történet röviden arról beszél, hogy Isten leküldi a prófétát egy fazekasmester műhelyébe, hogy nézze meg a bevezetésben leírt folyamatot. Főleg az akkori kor szemüvegét viselve, a látványban nincs semmi igazán különös. Ám bámulatos módon Isten sokszor a "semmi különös" képeken keresztül akar megértetni valami különöset, és itt is erről van szó. Azt mondja ugyanis, hogy Izrael olyan a Mindenható kezei között, mint a fazekasmester kezében az agyag: olyan formát hoz ki belőle, amilyet akar, és ha "elromlik" az edény menet közben, akkor sem dobja ki - hanem addig dolgozik vele, míg egy másik formát ad neki. Utóbbi üzenet hallatlanul fontos lehetett Jeremiás számára, hiszen a Babiloni fogság közeledése és más politikai nyomás között állandóan felmerült a maroknyi kis Izrael számára a kérdés, vajon mikor tűnnek el végleg a térképről? Isten azt mondja a prófétának az agyaformáló kép bemutatásával, hogy a formát elvetheti ugyan a fazekas, de az agyag továbbra is a kezében marad: mindig van "B" terv az övéi számára, új forma, új végkimenetel. És ami még furcsább: hogy Isten miből mit hoz ki, az rajtunk embereken is múlik a magyarázat szerint. Ha elfordulunk a bűneinktől, Isten is elfordul a pusztítással kapcsolatos terveitől, ahogyan ennek ellenkezője is igaz: az eredetileg virágzó és prosperáló folyamatok elhalnak, ha valaki feladja Isten követését. Vagyis bármilyen furcsa, hogy mit csinál a Mester, az ebben a szituációban részben az "agyag" döntése is.

Amiért megragadta most a fantáziámat ez a közismert prófétai kép, mert értékes képet fest le nekünk arról, mit jelent egy hívő embernek változni. Sokszor látszik úgy az egyház, hogy pusztán csak "ráül" a hagyományaira, mint tyúkanyó a tojásokra, egyébként nem hajlandó semmiben változni. Ebben van igazság, de nem "az egyház" mint monolit egész, hanem az egyének képezik ennek a lényegét. Azt tapasztalom, hogy maguk a keresztények is baromi nehezen változnak. Hívő emberek felfogása, szokásai, nézetei képesek gyorsan fixálódni, hozzátapadni bizonyos pontokhoz, kezdve olyan marhaságokkal, kinek melyik a széke a gyülekezeti teremben (és ugye csak oda hajlandó leülni), végződve azzal, hogy számos teológiai koncepció Istenről, a Bibliáról, az életről magáról érintetlen marad. Ezt szeretjük a hagyományok tiszteleteként feltüntetni, pedig sok esetben szimpla makacsság az egész, ami mögött megszokások és kényelemszeretet van. És két dolog összekeverése, melyeket én a "fejlődés két formájának" fogok most nevezni.

A doktori kutatásaim miatt az elmúlt hat évben erősen homloktérben álló kifejezés volt számomra a fejlődés fogalma. A fejlődésről kismillió felfogás létezik, amit persze most nem tudok itt összegezni, ezért egy sommás megjegyzést teszek, amiben nincs semmi egetrengető újdonság: a fejlődési folyamatban egyszerre, egymást átkarolva jelennek meg determinisztikus és szabad döntés alapú elemek. Ez azt jelenti, hogy van egy intrinzikus, vagyis belülről fakadó, természetes folyamat, ami egyfajta "rögzített pályagörbén" halad végig a fejlődés során. Egy gyereket sem kell például külön növeszteni vagy rábírni arra, hogy születése után járni kezdjen, mert ezek a fejlődési jelenségek mintegy maguktól bekövetkeznek a megfelelő időben. (A baj inkább akkor van, ha valaki nem nő "magától" vagy képtelen lábra állni, és az ilyen fejlődési szakaszhatárok elmaradnak.) Én most az ilyen fejlődést nevezem determinisztikusnak - természetszerűnek - magától értetődőnek.

A fejlődés persze nem csak egy rögzített pályagörbén történő haladásról szól. Vannak potenciális lehetőségek is a fejlődésre, melyeket tudatos döntéssel választani kell. Ezek olyan dolgokra vonatkoznak, melyek nem lesznek magától értetődően az életünk részévé, csak az elhatározásunk révén válnak azzá. Nyilvánvaló, amikor a Szentírás felszólít bennünket a hitben való előrelépésre és a változásra, akkor ezekre gondol: nem akarja, hogy olyanon változtassunk, amin nem tudunk, mert a rögzített fejlődési görbe ívéhez tartoznak - ám nagyon is akarja, hogy bizonyos kérdésekben a döntésünk révén előrelépjünk. Talán meredek a gondolat, de mintha Isten is így tálalná nekünk fel a valóságot: vannak előre eldöntött, determinisztikus pontok a történelemben, melyeken nem fogunk tudni változtatni (felesleges például azért imádkozni, hogy ne érjen véget a világ, mert ez mindenképpen bekövetkezik majd), de vannak nyitott kérdések is, melyek kimenetele a döntésünktől és ezek révén Isten elhatározásaitól függ. (Szigorú kálvinistáktól most bocsánatot kérek, akik szerint minden szőrszála a valóságnak determinisztikus...)

Nos, a probléma ott van, amikor ezt a kétféle fejlődést kijátsszuk egymással szemben, és ez sajnos tipikus. Hívők és nem hívők egyaránt szeretnek arra hivatkozni, hogy azért nem változnak, mert "alkatuknál fogva" ők ilyen személyiségek - őket így kell elfogadni és szeretni, hát Isten ilyennek teremtette meg őket. Itt a determinisztikusságra játszunk rá, és ahelyett hogy a jellemgyengeségeinken dolgoznánk, egyszerűen áttoljuk a hiányosságainkat a fejlődés rögzített pályagörbéjének vonalára, hogy "nem tehetünk róluk". Persze a másik zsákutca sem sokkal jobb, amikor valaki évekig küzd elkeseredve bizonyos jellemvonásaival és változni akar, de valójában csak arról van szó, hogy a rögzített pályagörbe ívét akarja módosítani és képtelen elfogadni önmagát, nem tud megbékülni saját személyiségjegyeivel. A nagy kérdés az, hogyan lehet eldönteni, hogy valami determinisztikus alapon a részünk, vagy megváltoztatható tulajdonságunk?

Ez bonyolult dilemma, a bejegyzés pedig végtelen lenne ha most elkezdenék vele foglalkozni. Mindazonáltal szerintem az alapvető magatartásunk hívőként mindig a változásra való hajlandóság kell legyen, vagyishogy a dolgokat arról az oldaláról fogjuk meg, hogy készek vagyunk változtatni rajtuk: erről szól az agyagedényes példázat is. Isten kezében van az agyag, vagyis a mi alakulásunk, de mégis van szerepünk a korongozás menetében. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás nemcsak azért készült, hogy feltárja nekünk az előre meghatározott dolgok menetrendjét, hanem azért is, hogy imperatívusz legyen számunkra a változásra való hajlandóságot illetően. Ez a központi üzenete a megváltásnak, az evangélium hirdetésének, sőt az egész hívő életformának is. A szüntelen, szakadatlan formálódásra való készség, ami igenis a mi felelősségünk.