Elmondhatatlan, de kikerülhetetlen...

Néha azt mondjuk, mert így is gondoljuk, hogy a hitünk száraz. Élménytelen. Érintettség nélküli, nincs benne elég átélés és istentapasztalat. Mintha pusztán egy dogmatikai rendszer körkörös boncolgatása lenne, igeversek idézgetése és darabolgatása - miközben végső soron és meghatározóan a hit mégiscsak kapcsolat egy eleven Személlyel. A száraz hitet persze nem kell felvizezni, vagyis átcsúszni egy talajvesztett élménycentrikusságba - de akkor mit lehet tenni?

Ezen a héten többféle okból is szembekerült velem ez a kérdés, amelyre a kereszténység egyik válasza a miszticizmus volt, vagyis leegyszerűsítve az isteni átélésére és megtapasztalására való törekvés. Mindannyian sejtjük, hogy az ilyen élmények mennyire szubjektívek és milyen sok buktató van abban, ha valaki állandóan ezeket keresi - mindazonáltal a kategorikus elutasításuk képes kiölni a hitből sok eleven szálat vagy éppen a vágyat is arra, hogy az ember az Istennel való kapcsolatiságot megélni kívánja. Sőt, végső soron a személyes meggyőződéseink gyökerénél sokunk esetében valamiféle érintettség, istenélmény, revelatorikus esemény áll. Másként fogalmazva: nem azért hiszünk bizonyos dolgokat Istenről, mert így tanítottak minket, hanem mert megtapasztaltunk dolgokat. A tapasztalat szerintem mindig erősebb nyomot hagy maga után, mint a tanítás.

William James, aki a valláspszichológia egyik megalapítója volt, egyik előadásában négy pontban foglalta össze mi a lényege a misztikus istentapasztalatoknak, avagy mi jellemzi azt a tudatállapotot, amikor az ember úgy érzi, megérintette őt Isten.

Az első ezek közül a felfoghatatlanság. Aki úgy véli, hogy intenzíven Isten jelenlétében járt, tipikusan nem tud erről beszélni, képtelen igazán jól és teljesen szavakkal kifejezni azt. Ez valahol érthető: tapasztalatot nem lehet kognitívan átadni senkinek. Orrvérzésig beszélhetek arról és mindig finomíthatom plusz fogalmakkal, milyen érzés a szerelem - igazán csak az tudja meg, aki maga is szerelmes. A másik, hogy a misztikus élmény valahol mégis noétikus jellegűvé válik, azaz az átélő számára valamilyen tudásként őrződik meg. Revelációnak, egy dologgal kapcsolatos mély megvilágosodásnak éli meg, amit ugyan nem lehet szavakkal másnak átadni, de komoly tekintélyszerepe lesz a későbbi életében, amire támaszkodni képes. A harmadik jellemző James szerint az átmenetiség: a misztikus élmények tipikusan rövid lefolyásúak, az esetek többségében maximum néhány órán át tartanak. Amikor elhalványulnak, nehéz visszaidézni őket, de ha újra előfordulnak, mégis felismerhetők lesznek. Végül a negyedik sajátosság a passzivitás - amit itt és most fontos jól megérteni. A misztikus élményt átélő az átélés tudatállapotában olyan érintettségen megy keresztül, mintha birtokba venné egy magasabb erő - ami nem erőszakos leuralást takar, hanem valami Nagyobbnak való önátadás következtében megvalósuló állapotot. Ilyesmire van példa a prófétáknál, akiket Isten betölt és szinte muszáj prófétálniuk.

Dióhéjban a misztikus istenélmények bár a megszokott, hétköznapi tudatállapotunkban nagyon ijesztőnek, érthetetlennek és furcsának tűnhetnek, mégis valami olyan módon szólítják meg az ember belső személyiségét, aminek sokkal maradandóbb és akár szellemileg táplálóbb lehet a hatása a sok agyaláshoz és tanuláshoz képest. Luther Márton is megélt hasonlót, amikor egy szerzetestársa imádkozott mellette és azt mondta: "Hiszek a bűnbocsánatban". Lutherre olyan módon szakadtak rá ezek a szavak (amiket korábban egyébként már ezerszer hallott), ahogy addig soha. Így fogalmazott: "...úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha hirtelen tágra nyílt volna a paradicsom kapuja." Nehéz megmagyarázni mitől volt ez a mondat akkor és ott olyan különleges - szerintem a legtöbben semmi újat vagy katartikusat nem találunk abban, hogy valaki hisz a bűnbocsánatban. De talán pont ez a lényeg: nem a szavak voltak "mágikusak", hanem valamiért az adott ember tudata volt pont olyan állapotban, hogy ezek a szavak elementáris erővel hatottak rá.

Miért írtam le mindezt? Nos, biztos nem azért, mert magam olyan fene mód bizseregnék és minden bokorban keresném a misztikus megtapasztalás lehetőségét. Mégis, egyre tisztábban látom azt, hogy a pusztán kognitív utakon megélt hit egy idő után nem tud mélyebbre menni. Persze hatalmas élmény az is, ha ésszel megértek valamit, amit korábban nem értettem, és nyilván kívánatos, hogy az embernek folyamatosan bővüljenek az ismeretei - jó pap ugye holtig tanul. Ám teljesen más vonal tapasztalatokra szert tenni, és azt hiszem a mai, nyugati kereszténység nemcsak hogy nagyon soványka a normális(!) istenélményekben, hanem szinte fél is ennek a lehetőségétől. Vízfejű kereszténység van nyugaton: tele könyvekkel, tudással, halmokban álló teologizálással - és kevéske tapasztalással, misztikus szállal. Ez pedig baj. Olyan, mintha az ember állandóan csak tudnivalókat tanulna a feleségéről vagy férjéről, de sosem érintené meg, nem ölelné meg, nem élne vele házaséletet. Miféle kapcsolat az ilyen?

Van amit semmi más nem pótolhat, az istentapasztalat pedig ezen dolgok közé tartozik. Elmondhatatlan mi történik az istemélményben, de kikerülhetetlen, hogy legyenek istenélményeink. Nem engedhetjük meg, hogy Isten maga visszaszoruljon és csupán egy teológiai téma maradjon számunkra, héber vagy görög kifejezések halmaza a Biblia lapjain - ugyanakkor óvatosan kell ajtót nyitnunk a misztikus megélések felé is, hiszen túl sok zagyva és kaotikus jelenség szeretne belépni onnan a mi valóságunkba. Mit tegyünk tehát? Hogyan lehet egy ilyen találkozást megszervezni biztonságos keretek között?