A sorok között - dr. Varga Gyöngyivel

Gondolom egyetlen olvasóm sem fog lázasan kutakodni az interneten, ha azt mondom, nézzék meg a közelmúltban zajlott Evangélikus zsinati vitanap felvételének első huszonöt percét, azaz dr. Varga Gyöngyi előadását - aki egyébként az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető docense. Az előadás egy sokszor rágcsált témáról, a Biblia ihletettségéről, autoritásáról és értelmezéséről szólt, a sok értékes meglátás között azonban itt-ott hátradőltem a székemben - most ezekről a pontokról kívánok röviden írni.

"A Biblia autoritásába vetett hit véleményem szerint nem feltétlenül követeli meg, hogy a Biblia szövegét Isten által sugalmazottnak tartsuk" - mondta Varga Gyöngyi előadása egy pontján, mégpedig azon logika mentén, miszerint soha nem olvassuk a Szentírásban, hogy a Lélek szövegeket ihletett volna. Amit viszont olvasunk, hogy embereket ösztönzött, emberek ihletésében vett részt, mindig embereket töltött be és inspirált. Ezért Varga szerint ebből szinte magától értetődően következik, hogy az ihletettség mindig a befogadó oldalán keresendő, vagyis tulajdonképpen nem maga a bibliai textus, hanem az olvasója az ihletett. Ez a gondolat - ahogy az el is hangzik az előadásban - nagyon is megfelel a 20. század egyik egyre népszerűbb irányzatának, az olvasóközpontú hermeneutikának. "Minden megértés egy pünkösdi esemény" - fogalmaz igen frappánsan Varga Gyöngyi.

Erős gondolatok ezek, melyeket ugyancsak ízlelgetni és értelmezni szükséges, ám anélkül, hogy elvesznénk a részletekben: az általuk mutatott összkép ugyanis szerintem rossz irányba vihet, ha a gyeplőt a lovak közé dobjuk. Nekem ez az előadás kissé ilyen szájízt hagyott maga után. Szó se róla, Varga nem akarta becsmérelni vagy alulértékelni a Szentírást - de amit elmondott, mintha mégis ide vezetne, az előadó szándékaitól függetlenül: egy meglehetősen üres, ihlettelen Bibliához, amit csak az aktuális olvasó képes felruházni isteni szikrával.

Kezdjük az egész mögött álló olvasóközpontú hermeneutikával, melynek alapvető állítása szerintem korrekt: olvasó nélkül nem beszélhetünk értelmezésről sem, hiszen egy szöveg gyakorlatilag halott, ha senki nem olvassa. Jogos a kritika, hogy a korábbi értelmezési módszerek szinte teljesen figyelmen kívül hagyták az olvasó szerepét a megértésben, és leginkább a szöveg magasztosságára vonatkoztak. Mindazonáltal a ló túlsó felére sem jó átesni. Mert ha csak az olvasó dönt egy szöveg jelentéséről, ha az ő "ihletettségére" bízzuk az egészet, és már az sem számít, egy adott szöveg szerzője mi a csodát akart mondani, akkor olyasféle parttalan értelmezéscunami előtt nyitunk ajtót, ahol minden egy csapásra önkényessé, szubjektívvá, egyénivé válik. 

Tegyük fel, hogy leírom a következő mondatot: "mindannyiunknak szüksége van melegségre". Ha senki nem kérdezi meg tőlem, pontosan mit is értek ezalatt, akkor ezt valaki az időjárásra, valaki a homoszexualitásra, valaki meg általában a törődő és gyengéd szeretetre fogja érteni. Én azonban tudom, mit akartam mondani ezzel a mondattal - az olvasóközpontú hermeneutika viszont a modern trendeknek megfelelően mintha azt állítaná, hogy egy létrehozott szöveg elszakad még a szerzőjétől is, és önálló életet kezd élni. A jelentést így végső soron az olvasó dönti el, tényleg neki kell ihletettnek lennie.

Ami teljesen hiányzott az előadásból, hogy azért nem eszik ilyen forrón a kását. A túlzott szubjektivizmus veszélyét az olvasóközpontú hermeneutikát követők is felismerték. Így például Gadamer többféle eszközt is javasol ennek kiküszöbölésére. Kiemelem az egyiket, az értelmező közösséget, ami gyakorlatilag a hagyományokat jelenti: vagyis azt, ahogyan a történelem során elődeink eddig értették az adott szöveget. Nyilván a Biblia esetében ez az elmúlt kétezer év hermeneutikáját is jelenti. Irgalmatlanul nehéz lenne most mélyebbre mennem az olvasóközpontú értelmezés bemutatásában - egy blogbejegyzés erre teljesen alkalmatlan. Érdemes megemlíteni, hogy egyébként egy tök kreatív és hasznos szemléletmódról van szó. Wolfgang Iser például beszél arról, hogy egy jól megfogalmazott szövegnek nemcsak a "megtöltött" részeivel, hanem a "réseivel" is dolgozik az olvasója - a jól elhelyezett rések bevonják az olvasót, aki egyfajta dialogizálásba kezd a szöveggel, és az olvasó-szöveg párbeszédből születik meg aztán valamiféle értelmezés. 

Megint mondok egy példát: a Biblia nem ír le mindent egy-egy sztorijában. Nem tudjuk például pontosan, mit mondhatott Ábrahám a saját fiának, Izsáknak - csak képzeljük el, ahogy jönnek lefelé a hegyről, miután Ábrahám kis híján lekaszabolta volna a fiút egyfajta emberáldozatként. Beszélgettek egyáltalán? Hogy lehet ilyenkor megszólalni? Hogyan lehet a történteket feldolgozni? Mit mondtak otthon Ábrahám feleségének Sárának?

Kreatív és nem haszontalan, ha az olvasó megpróbálja kitölteni ezeket a hézagokat - csak közben ne felejtsük el, hogy az így keletkezett értelmezések a szövegtörténetben sokszor tipikusan nem az egyház értelmező közösségének ortodox részéhez tettek hozzá, hanem az apokrif irodalmak megszületéséhez vezettek. Az előbb említett ábrahámi narratíváról is íródtak olyan ókori zsidó értelmezések, melyek mesés betétekkel egészítik ki a Bibliában olvasható leírást, mert akkor és ott sokan így értelmezték, amit Ábrahám majdnem megtett Izsákkal. Nem tudták megemészteni, hogy Isten emberáldozatot kért volna Ábrahámtól - így a sztori fantáziadús kiegészítései szerint valójában a Sátán vette rá Jahvét (akárcsak Jób esetében), hogy ilyen elvárást megfogalmazzon. Mondani sem kell, lélektanilag értjük miért találtak ki ilyen megoldást, de ettől ez még nem került az egyház bevett magyarázatai közé.

Mi akkor a teendő? Értelmezzük a bibliai szöveget szigorú hermeneutikai technikákkal és tiltsuk meg az olvasóközpontú szemléletet? Szerintem nem: az olvasó kreativitását bűn lenne kizárni. A kulcs  szerintem az, hogy az olvasóközpontú értelmezést ne önállóan alkalmazzuk - mivel egyrészt amúgy sincs egyedüli üdvözítő hermeneutika, másrészt az értelmezéseink nagyon szubjektívek és sok esetben olyanok, mint a hullócsillagok: ahogy felragyognak, már buknak is alá. A különféle hermeneutikák együtt adhatnak ki relevánsabb olvasatokat - miért is ne használhatnánk ki többféle látásmód potencialitását, és miért is kellene ezek közül csak az egyikre támaszkodni?

Ám dr. Varga Gyöngyi előadásával nem ez az igazi gond.

Amit hallottam, az nekem azért is volt problémás, mert úgy beszélt az ihletett olvasóról, mintha az kizárná, hogy a szöveg is lehet ihletett. Ez szerintem szimplán nem igaz, még pontosabban, inkább az ellenkezője az igaz. Csak egy ihletett szöveg tudja igazán megihletni az olvasóját. Mindannyian a saját bőrünkön érezzük ennek a valóságát. Ha olyan verset olvasunk, ha olyan zenét hallunk, ha olyan filmet látunk, melyeket átjár a szerző szenvedélye, melyeken érződik, hogy nem futószalagon készített termékek csupán, hanem bennük van a nehezen szavakba önthető, de valóságosan megragadható ihletettség - nos, ezek a könyvek, zenék, filmek fognak emberek tömegeire is elementáris erővel hatni. Sőt, szerintem akkor keletkezhetnek jó és hosszú távon is mélyreható megértések, ha az ihletett szöveg és az ihletett olvasó találkoznak egymással. 

Varga előadása mintha kizárná az ilyesmit. Neki a Biblia nem feltétlenül ihletett, viszont számomra nem teljesen világos, hogy egy ihletés nélküli szöveg hogyan tud "ihletett állapotba hozni" egy olvasót. Valahogy a Biblia egész sikertörténete mögött sem ezt látom: a világ legolvasottabb könyve, mely megszámlálhatatlan zeneművet, irodalmi szöveget, filmet, képzőművészeti alkotást és még ki tudja mit hívott életre, s nem utolsó sorban embermilliárdok életét fordította új irányba, maga ne lenne ihletett? Ihletett állapot nélkül is felismerhetjük, hogy ennek nem sok értelme van.