A valóság mindig az égből érkezik

Ha van olyan terület, ahol a gátlástalanságot az átlagosnál jobban el tudom viselni, az a filmipar. Itt valahogy szerencsés oldalára fordulhat a kocka, amikor a készítők, a forgatókönyvírók, a rendezők nem törődnek a jó ízléssel, a finomkodással, a befogadók érzékenységével, és egy üzenet tolmácsolása kedvéért túltolják kissé a biciklit. Az év utolsó napjaiban megérkezett "Ne nézz fel!" pontosan így és ezért üt akkorát, aminek szerintem keresztények számára is van mondanivalója.

Ez a film undorodva vonzza a tekintetet. Olyan, mint egy arcba nyomott taknyos zsebkendő, amit nehéz elviselni, de tudomást kell venni a jelenlétéről. A történet szerint két csillagász felfedez egy Föld felé száguldó üstököst, ami rövid időn belül be fog csapódni és akkor mindennek vége lesz. A riasztó felfedezést azonban senki nem veszi komolyan: az amerikai politika a belső botrányaival van elfoglalva, a média a celebkultúra szennyes világára összpontosít, az átlagembert pedig a fölé magasodó befolyásoló erők manipulálják, és ugyancsak nem foglalkozik a fenyegető életveszéllyel. Noha egy idő után az üstökös már szabad szemmel is jól láthatóvá válik az égbolton, a társadalom ettől függetlenül megosztott marad - vagyis üstököstagadókra és üstököselfogadókra oszlik. A film szatírájának egyik csúcspontja kétségkívül ennek az őrületnek az ábrázolása, amikor a kézzelfogható tények sem számítanak.

A "Ne nézz fel!" nagyon jó mozi, és minden hibája ellenére az, csak túl sok mindenről szól egyszerre. Átfogó társadalomkritika - különösen ami Amerikát illeti -, amelyben az öndicsőítő techmogulok cinikus kifigurázása, a celebkultúra mérhetetlen nívótlansága, a tudósember kommunikációs készséghiánya épp úgy megjelenik, mint a média tematizáló hatalma és a családi együttlét pozitív ereje. Túlzsúfolt film ez, amiből mindenki kedvére szemezgethet - és ahogy valaki igen frappánsan megfogalmazta: leginkább azokról szól, akik nem értik miről szól.

Akkor én is szemezgetek, illetve csak egyetlen szemecskét emelek ki a halomból. Az jutott eszembe ugyanis, hogy a remekül ábrázolt cinizmus mennyire megutáltatja velünk a posztmodernt. A terjengősség elkerülése végett a posztmodern lényegét - Lyotardra hivatkozva - én is abban ragadnám meg, hogy az tagad minden metanarratívát és az objektív igazságok lehetőségét is. Habár egyesek azt mondják, a posztmodern objektív-tagadása többnyire az értékek és nem a tények világára szorítkozik, nagyon nehéz ezt a filozofikus védekezést készpénznek venni. Az ember mást tapasztal, egész pontosan azt látja, amit a film is remekül bemutat. Rengetegen bizony a puszta, látható, egyértelmű, kézzelfogható tényeket is tagadják. Nulla bizalom hatja át a posztmodern nyugati társadalmat. Lehet itt most több dologra is asszociálni: az oltástagadásra, a globális felmelegedés tagadására, vagy akármi másra, amiről szerintem az emberek jó része nagyon is jól tudja a szíve mélyén, hogy igazából hülyeség ellene feszülni. Mégis megteszi, mert magát a valóságot nem bírja elfogadni, nem tudja feldolgozni. Mindez ránk, keresztényekre is vonatkozik. A hitünk a valóság része, ami azonban nem zárja ki azt, hogy éppen a hitünk segítségével tagadjuk le a valóságot. A keresztényeket ez a veszély állandóan fenyegeti. A hitünket hatékonyan tudjuk arra használni, hogy a valóság elől elmeneküljünk a segítségével. Angyalokat és démonokat rakunk jelenségek mögé, ahol ezeknek nincs helyük, isteni jelként ismerünk fel történéseket, melyeknek valószínűleg nem sok köze van Istenhez, és a világvége bizonyos epizódjairól spekulálunk ha valami történik a politikában. Körmönfont teológiai okoskodások mögé rejtjük el a valóságot, komplett tanítási rendszereket alkotunk, melyek elvileg arra szolgálnának, hogy tisztán lássunk a segítségükkel, valójában azonban szemfedőként funkcionálnak és csak összekutyulják a dolgokat az emberek fejében. Megtesszük ezt közösségi és egyéni szinten egyaránt. Sajnos a rokonsági körömben volt olyan az elmúlt években, akit azért is vitt el hamarabb a rák, mert "hittel megvallotta", hogy ő már meggyógyult. Ha nem is élte volna túl, azért kezelésekkel talán még ma is élhetne. A betegség puszta ténye azonban kevés meggyőző erővel bírt a számára, s mivel nem tudta mentálisan feldolgozni, hogy beteg - vagyis egy "üstökös" robog felé -, a hite segítségével letagadta ezt a tényt.

Óriási baj, amikor a nyers tények is értelmezés kérdésévé válnak, márpedig most ezt a kultúrát éljük, amíg bírjuk. Nem arról van szó, hogy vannak néhol futóbolondok, akik így tesznek - a lépték már globális, a ténytagadás ma trendnek számít. Ez hittől függetlenül igaz, ám nekünk keresztényként vigyázni kell arra, hogy a hitünk ne legyen eszköz ehhez a tagadáshoz. A hitünket azért kaptuk, hogy segítsen a valóság értelmezésében és nem azért, hogy támaszt adjon a valóság megkerüléséhez. Kissé metaforikusan értelmezve a film üzenetét, a valóság mindig az égből érkezik hozzánk. Fel kell néznünk ahhoz, hogy lássuk mi van idelent. Az a hit, amiről a Biblia beszél és amit meg kell élnünk, a valóságot teszi értelmessé és élhetőbbé nekünk. Ebben az évben, itt a blogban én is erre fogok törekedni: hogy valóságos dolgokról írjak úgy, ahogyan vannak. Ha tiszta égboltot látok, azt fogom megírni, de ha üstökösöket észlelek, akkor ezekről beszélek majd. Tartsatok velem idén is!

Boldog valóságos új évet kívánok mindenkinek!