Itt az ideje, hogy az előző elméletek után a kutatók másik csoportjának véleményére is figyelmet fordítsunk, akik alapvetően úgy vélekednek, Jahve tisztelte a kezdetektől része volt Izrael hitének, a politeista hatások pedig inkább elhajlásoknak tűnnek az Ószövetségben.
A Jahve-hit lényegéhez már a kezdetektől hozzátartozott Jahve tisztelete, és ennek dinamikájából nőtt ki azután a szigorú monoteizmus - ebben a mondatban lehetne a legrövidebben összefoglalni a kutatók másik részének véleményét, akik a politeizmus kérdésében természetesen szöges ellentétben állnak az előzőekben megfogalmazottakkal. Rugalmatlannak tűnik azt állítani, hogy Izrael kezdettől fogva tisztelte Jahvet?
Természetesen nem. Az irányzat nem zárja ki a fejlődést Izrael vallási életét tekintve, de kizárja, hogy ez a fejlődés a politeizmusban gyökerezik. A kutatók úgy vélekednek, Izrael hite egy monolátrikus alapból jutott el a szigorú monoteizmusig, azaz az egyetlen Isten tiszteletétől addig, hogy csak egy Istent tiszteljenek. Mit jelent ez pontosabban?
Az Ószövetség elismerten monoteista alkotás. Meg kell jegyezni, hogy a monoteizmus valóban szigorú a Bibliában, mégpedig két irányban ható módon: kifelé azt jelenti, hogy nem is léteznek más istenségek a világban Jahve személyén kívül, míg befelé a legfelsőbb Lény egységességét hangsúlyozza. Az Ószövetség egyszerre tartalmaz olyan utalásokat, melyek ezt a szigorú monoteizmust fejezik ki, és olyanokat, melyek Jahve kizárólagos tiszteletét hirdetik és más isteneket elutasítanak. Az utóbbi kijelentések viszont nem úgy fogalmaznak, hogy más istenek nem léteznek, mitöbb inkább úgy fogalmaznak, mintha azok léteznének. Az isteneket nem "létükben", hanem Izraelhez való viszonyukban tagadják.
Ez ellentmondásosnak tűnhet. Ha a szigorú monoteista kijelentések szerint csak Jahve az egyetlen Isten, akkor a monolátrikus kijelentések miféle "más istenekről" beszélnek? Nos, az ószövetségi szövegek értékelésénél nemcsak arra kell figyelni, miről szólnak, hanem arra is, időbelileg hol helyezkednek el Izrael vallástörténetében. Rózsa Huba remek tanulmányában részletesen idézi és sorba állítja ezeket a kijelentéseket. Ebből kiderül, hogy a monoteizmus nem vallásfejlődés révén, hanem Jahve és Izrael egyedülálló kapcsolatából nő ki: a kezdeti monolátrikus Jahve-tisztelet (mely még nem tagadta direkt módon más istenek létezésének lehetőségét) végül így jut el a szigorú Jahve-tiszteletig (mely szerint már csakis Jahve az egyetlen létező). Ezt persze nevezhetjük egyfajta fejlődésnek, de talán megalapozottabb azt mondani: Izrael fokozatosan ismerte fel Istennel való viszonyában Jahve szigorú egyetlenségét.
Mihez kezdenek a kutatók a politeizmusra utaló szövegrészekkel vagy kifejezésekkel? Nos, a fennmaradt ikonográfiai és paleográfiai hagyományanyag kétségkívül azt mutatja. hogy a Jahve-hit nem maradt érintetlen a politeista közeg hatásától. Ez két területen mutatkozik meg látványosan: egyrészt Izrael a politeista beszédmód számos elemét felhasználta és beépítette hitének kifejezéséhez (például átvehette az Él istennevek használatát, ha úgy gondolta, az jól kifejezi a Jahve-hit valamelyik részének tartalmát), másrészt vallási gyakorlatában nem mindig érvényesült a Jahve-hit kizárólagossága. Az átvétel a kutatók szerint elsősorban istennevek, isteni jelzők, titulusok, motívumok vagy tulajdonságok integrálását és alkalmazását jelentik Jahve alakjára. Ahogy azonban a teremtéstörténet esetében más mítoszok jellegzetességeit, úgy itt is, más kultuszok elemeit is kritikus módon emelte át Izrael. Ami ellentétben állt a Jahve-hit tartalmával, azt elvetette, ami nem és amit szeretett volna felhasználni, azt beépítette. Ez a szűrőtevékenység tipikus jelenség az Ószövetségben, és egyáltalán nem példa nélküli (ahogy az előbb említett teremtéstörténet is mutatja) - de nem jelenti azt, hogy Izraelnek politeista hite lett volna. Még akkor sem, ha vitán felül áll, hogy a zsidóság politeista környezete többször is nyomást gyakorolt a monolátrikus-monoteista meggyőződésre, és voltak olyan időszakok, amikor jobban érvényesült Jahve követésénél.
Mivel nem szeretném ezt a bejegyzést végtelen hosszúra írni, ezért ismét ajánlanám ezt a könyvet, ahol konkrét példákat is találtok az előző bekezdésekben említett átvételre, ami a motívumokat, istenneveket és ehhez hasonló dolgokat illeti.
A talán kissé fárasztó sorozat utolsó részében szeretnék levonni néhány konzekvenciát és döntést hozni abban a kérdésben, vajon a két fő irányzat közül melyiket tartom megalapozottabbnak.
