Ha a Bibliát olvassuk, egyértelműnek tűnik: Izrael hite monoteista, azaz a választott nép tagjai egyetlen Istenben hisznek, akinek Jahve a neve. A kutatók egy jó része azonban úgy véli, a szöveg, amit a Szentírásban olvashatunk, már azután lett leírva, hogy Izrael hite átesett egy nagyobb fejlődési folyamaton. Eszerint a zsidóság szigorú egyistenhite viszonylag késői "találmány". Mi az igazság? Ebben a rövid sorozatban ezzel a kérdéssel szeretnék foglalkozni.
Legyünk teljesen őszinték! Izrael monoteizmusának kérdése többről szól számunkra annál, kiben hittek a zsidók saját népük történetének kezdetén. Jahve ugyanis nemcsak Izrael Istene, hanem a keresztények Istene is. A kutatók véleményét tekintve nagy megegyezés van abban, hogy az Ószövetség végső formáját a teoretikus monoteizmus (vagyis a kizárólag Jahve istenségébe vetett hit) határozza meg. Úgy tűnik azonban, Jahve kizárólagos, egyetlen istenségként való tisztelete egy folyamat eredménye. A vita akörül folyik, pontosan milyen lehetett ez a folyamat: vajon milyen úton juthatott el Izrael a szigorú monoteizmus elvéig, és milyen okok válthatták ki ezeket a lépéseket?
Ahogy Rózsa Huba frappánsan összefoglalja, a kutatás azt a kérdést kívánja megválaszolni, hogyan jutott el a zsidóság az egy Isten tiszteletétől az egyetlen Isten tiszteletéig. A tudományos kutatás ebben a kérdésben általában két alapvető irányra oszlik. Az egyik irányzat követői szerint a szigorú monoteizmus nem tartozott hozzá Izrael eredeti hitéhez, ráadásul késői jelenség, melynek során Jahve fokozatosan kiemelkedett a többi istenség közül, és "kiszorította" vetélytársait. Mindez a babiloni fogság ideje körül érte el csúcspontját, amikor Jahve egyedül maradt. Így lett végül Izrael hite monoteista, és a Bibliát már ennek a letisztult monoteizmusnak a hátteréből szerkesztették és írták. A másik irányzat szerint viszont Izrael vallásának lényegéhez már a kezdettől fogva hozzátartozott Jahve egyedüli és kizárólagos tisztelete, s ebből az alapból nőtt ki végül a babiloni fogság idején az a szigorú monoteista elv, hogy Jahven kívül nem is létezik más isten.
 |
| Két elmélet Izrael monoteizmusa kapcsán |
A késői monoteista elképzelések is négyféle csoportba sorolhatók. Az első szerint (redukció) Izrael kezdettől fogva tisztelte Jahvet, de csak mint egy istent a sok között. Végül aztán a vallási fejlődés következtében csupán Jahve maradt felszínen. A második elképzelés (integráció) követői úgy vélik, Izrael tulajdonképpen más istenségek jellemzőit mintegy ráhúzta Jahve karakterére, egyféle módon "beleolvasztotta" azokat, míg végül Jahve egyedül maradt. A harmadik megközelítés (identifikáció) szemlélete, hogy Jahve egyszerűen más istenek kópiája, akit azonosítottak például a kánaánita istenségek valamelyikével. Végül a negyedik szemléletmód (konvergencia) úgy véli, Izrael Jahve-tisztelete egyszerűen ősibb formák egymás utáni fokozatain át bontakozott ki.
A késői monoteizmus felfogásának lényegét úgy is megvilágíthatjuk, hogy Izrael három lépésben jutott el addig a pontig, hogy Jahvet és kizárólag csak Jahvet imádja. Ezek a lépések a következők voltak:
Úgy vélem, a dolog elég egyértelmű. Kezdetben Izrael politeista volt, azaz sokféle istenségben hitt, melyek közül Jahve csak egy volt a sorban. Ezután a vallási fejlődés következtében Izrael eljutott addig, hogy monolatrikus módon gyakorolja a hitét: azaz elismerte a többi istenség tiszteletét, de csak Jahvet volt hajlandó tisztelni. Végül ebből lett a következő lépésben az igazi monoteizmus, amikor Izrael már úgy gondolta, nem is léteznek más istenek, csak Jahve.
A kutatók másik csoportja (ahogy a fenti ábra jobb oldali ágán látszik) gyökeresen másként látja a kérdést. Szerintük a monoteimzus nem késői jelenség, hanem a Jahve tisztelet a kezdetektől része volt Izrael hitének. Ez az irányzat sem tagadja, hogy Izrael átmehetett egyfajta vallási fejlődésen, mely egy következetesebb és szigorúbb Jahve-hithez vezetett, de határozottan úgy véli, hogy a bibliai szöveg politeizmusra utaló vonásaira egészen más magyarázatokat kell keresnünk, mert Jahve legalábbis monolátrikus tisztelete mindig is jelen volt a zsidók hitében.
A következő néhány bejegyzésben szeretném röviden bemutatni ezt a két fő irányt, illetve a "késői monoteizmus" négy alcsoportjának fontosabb érveit, szemléletmódját. A végén pedig azt is elárulom, hozzám az itt bemutatott modellek közül melyik áll a legközelebb.
Tudom, nem egyszerű a téma, de ha van kedvetek, tartsatok velem!
"a zsidók eredetileg több istenben hittek, ezt az álláspontot nemcsak a bibliai szöveg tanulmányozása, hanem az ókori Kelet régészeti leletanyagai..."
VálaszTörlésFoglalkozol majd részletesen a bibliai szöveggel? Ez a téma már régóta foglalkoztat. A katolikus teológiában meglehetősen erős érveket találni a fejlődés mellett.
Sefa, inkább vázlatosan szeretném itt bemutatni az egyes irányok álláspontját. Mély analízisre egy blog alkalmatlan, Rózsa könyve viszont elég alaposan belemegy. Ha az sem elég, ebben a témában találni még szakirodalmat (igaz, főként angol és német nyelven, mert a magyar tudományos színtér természetesen itt is le van maradva a nemzetközi fejleményekhez képest... :-( ).
TörlésKöszi előre is a sorozatot. Rózsa Huba melyik könyvéből dolgozol? (Már ha nem titok. Ráér a sorozat végén is válaszolni! :-D ).
VálaszTörlésNem titok, miért is lenne az? Rózsa Huba: Isten a kezdet és a vég. (Szent István, Budapest, 2010). Tulajdonképpen az ő kutatásait összegzem itt, ő pedig számos eredményt gyűjtött össze. A könyv tanulmánykötet, melyben más témákról is vannak - szerintem - igen nívós tanulmányok, de az Izrael monoteizmusáról szóló írása csak 68 oldal.
TörlésKöszönöm, vadászom! :-D
TörlésMi a véleményed arról, hogy a judaizmus sosem vált olyan mértékben monoteistává, hogy érvényes kifogást támaszthasson a Szentháromsággal szemben?
VálaszTörlésMiután Jahve - filozófiai és teológiai szemléletfejlődés eredményeként - egyetlen Istenné lépett elő, továbbra is megmaradt Sekina (Istennek a Nép táborában lakó lelke, aki 400 ezer főtől kezdve védelmezi a Népet), és az eljövendő Messiás, aki elvben ember, de a vele kapcsolatos követelmények alapján már az Ószövetség szerint is több embernél, kvázi-Isten. Mivel ebben a szakaszban a judaizmus még titkos és elzárkózó tan, senkinek nem tűnt fel ez a konstrukció.
Jézus eljövetele és elutasítása után meg nem volt politikus rámutatni az ószövetségi burkolt Szentháromságra. Jézus elvetői és követői is praktikusabbnak látták a különbségek hangsúlyozását, remélve, hogy a vita hamarosan a javukra dől el, addig guggolva is kibírják. Mivel nem dőlt el, ma már felfedezhetjük az ószövetségi Jahve-Sekina-Messiás hármast.
Kíváncsian várom a folytatást. Hasonló írások miatt lettem visszajáró vendége e blognak;-)
VálaszTörlésŐszintén szólva én az egész "vallásfejlődés" megközelítést erőltetettnek tartom. De persze attól még lehet, hogy egy teológusnak hivatásszerűen ilyen tudományosan kell megközelítenie a kérdést.
VálaszTörlésIdealista emberként én úgy tudok gondolkodni, hogy van egy objektív igazság, amit a Bibliában összefoglalt isteni kinyilatkoztatásokon keresztül egyre tisztábban látunk (bár még így is csak tükör által, homályosan és rész szerint). Az írás tehát nem vallásfejlődést, hanem egymást követő kinyilatkoztatásokat rögzít (amelyek mind ugyanarról a változásnak és fejlődésnek alá nem rendelt igazi valóságról szólnak), miközben betekintést kaphatunk az ezekre adott pozitív és negatív emberi reakciókra (beleértve Izrael mint nép reakcióit is), amelyek paradox módon szintén a kijelentés részét képezik.
A fentiek miatt az ószövetség tehát egyáltalán nem egy olyan vallásfejlődést tükröz, amit társadalmi tényezők vezérelnek, és amelyeket ezért érdemes lenne szociológiai és egyéb emberi törvényszerűségek alapján megközelíteni (ettől persze még meg lehet kísérelni, csak az eredmény inkább belemagyarázás lesz szerintem). Az írások egy felülről irányított drámai bevatkozást mutatnak be le előszőr egy család, majd egy nép életébe. Ez az Isten által kezdeményezett beavakozás teljesen szembe megy Izrael - és a bukott ember - inherens természetével, természetes "vallásfejlődési folyamataival". Ennek a beavatkozásnak állandó konfliktus volt az eredménye Isten és a nép között. Izraelnek olyannyira nem a belső természetéből, természetes társadalmi folyamataiból fakad ez fajta "vallásfejlődés", hogy ritka kegyelmi pillanatoktól eltekintve - saját vallását Izrael (mint nép) kezdettől fogva folyamatosan félreérti, felemásan követi, vagy többnyire nyíltan elutasítja (lázad ellene), és inkább olyan akar lenni, mint a többi olyan nép, amelyek "vallásfejlődése" evilági törvényszerűségek szeirnt alakult.
A kérdést megválaszolva tehát Izrael saját vallása politeista (lenne), a környező népekkel megegyező (lenne), de természetfölötti beavatkozások és különféle drámai történelmi fordulatok (és ítéletek) által Izrael "hicajk-elve" lett, de ezt a fentről származó hitet Izrael mint nép szívből igazából soha sem tudta követni (maximum megtanult együtt élni vele és - különösen a babiloni fogság tanulságai alapján - legalább főbb vonalakban megtartani, elkerülendő az újabb történelmi ítéletet). A kérdés a mai napig nincs megoldva.
ps. Mindezt csak azért írtam, hogy valaki vitatkozzon is :))
„ezt a fentről származó hitet Izrael mint nép szívből igazából soha sem tudta követni"
VálaszTörlés- Ez azért nem pontos, Izrael egy nagyságrenddel jobban tudta követni, mint bármely más nép. Ezért oszthatták meg pont judaisták a világgal a Messiás eljövetelének, halálának és feltámadásának örömhírét. (Ne feledjük, hogy messiási funkciójú személyt egyetlen más kultúra sem várt, judaista háttér nélkül ez a funkció nem létezik, illetve nem értelmezhető.)
"Izrael egy nagyságrenddel jobban tudta követni, mint bármely más nép"
TörlésIgen, ezzel egyet tudok érteni, de ez szerintem nem Izrael mint nép érdeme, hanem csak abból fakad, hogy Isten őket választotta ki erre a feladatra, nem pedig az inkákat vagy az eszkimókat. Ez utóbbiak egyáltalán nem voltak olyan helyzetben, hogy az igazi hitet bármilyen szinten kövessék, mert nem is hallottak róla.
Izrael mint nép semmivel sem volt fogékonyabb az igazságra, mint bármely más nép (Isten többször is határozottan nyakas népnek titulálja). Ugyanakkor ott vannak az ősatyák, a próféták meg a kiválasztás, ami miatt Izrael egy keresztény számára szeretett közösségnek számít. Én abban hiszek, hogy Isten minden jó ígéretét be fogja teljesíteni Izraelen (az érdemeik _ellenére_), és minél nyakasabbak voltak a történelemben, ez annál inkább Isten kegyelmét fogja majd dicsőíteni (+ reményt ad nekem, sajnos szintén elég nyakas embernek, hogy ha a nyakas Izraelnek van kegyelem, akkor nekem is, érdemeim _ellenére_ :)).
Azért fogalmaztam sarkosan a kérdésben korábban, mert arra szerettem volna rávilágítani, hogy a bibliai hit monoteizmusa nem fejlődött ki sehogyan sem. Magától Izrael (nem mintha Isten szuverén beavatkozása nélkül egyáltalán ez a név létezne) hite ugyanolyan lett volna, mint a környező népek politeista hite. Az igazi valóság pedig, amiről az isteni kijelentés szól, örökkévalóságtól fogva ugyanaz és változhatatlan, és nincs semmilyen vallásfejlődésnek alávetve. Ez a kijelentés egy másik dimenzióból érkezett Izraelhez, teljesen felülírva bármiféle vallási fejlődést, az ószövetség pedig azt a crash-landot mutatja be, ahogy ez a kijelentés megérkezett, és feldúlta az emberi rendszereket.
Más lenne, ha a kijelentés történetéről, és az ebből fakadó istenismeret-fejlődésről beszélnénk (mert az vitathatatlanul kimutatható), de ha jól értem, nem ez a kérdésmegközelítés a cikkben.
Kedves Steve, a kulcstényező a véleményedben ez a mondat: "Idealista emberként én úgy tudok gondolkodni..."
TörlésValóban, idealista emberként, főleg keresztényként nem is kell másként gondolkodni (szerintem). Ha viszont tudományosan szeretnéd ezt a problémát megragadni (különösen a vallástudomány eszközeivel), ez a nézőpont hasznavehetetlen. Bevallom, engem érdekel hogyan is látszik a mi üdvtörténetünk "odakintről", vagyis egy egészen más nézőpontból szemlélve.
Ez a perspektívaváltás egy fontos okból különösképpen is indokolt: nemcsak a kereszténység létezik vallásként. Ha szeretnéd megtudni, mi a helyzet a vallásfejlődés tekintetében, akkor módod van ezeket a vallásokat egymással összevetni. Ha csak egy vallást vizsgálsz, akkor mindenhol "üdvtörténetet" fogsz találni. Az iszlám is elmagyarázza neked, hogy Allah tulajdonképpen Mohameddel hozta el a végső igazságot. A hinduknak, buddhistáknak is megvan a maguk története arról, miért azt látjuk a világban, amit látunk.
Nyilvánvaló, ha átfogó képet akarsz látni, akkor ki kell lépned a saját hitvilágod / egy kiválasztott hitvilág köréből és megpróbálni a teljes képet nézni. Jól fogalmaz Glassenapp, amikor ezt írja: "Aki a természet vagy a szellemi élet valamely jelenségének lényegével és fontosságával tisztában akar lenni, nem szabad beérnie azzal, hogy az illető jelenség megnyilvánulási formáinak egyikét megismeri, hanem arra kell törekednie, hogy a különböző országokban és korokban kialakult formáinak sokféleségét áttekintse". (Itt a vallásokra gondol...)
Ám ha ezt megteszed, és a vallások jellegzetességeit egymás mellé téve vizsgálod, akkor észreveszed majd, hogy rengeteg tekintetben nagyon is hasonló utat járnak be (az "üdvtörténetükben" sok a párhuzamos elem), sőt ha érintkeznek egymással, egymástól átvesznek elemeket, dolgokat, gondolatokat, mintákat.
Folyt.
TörlésÉs ha ezeket a formákat összeveted a vallások teológiáját, gyakorlatát, világszemléletét vizsgálva, akkor az is körvonalazódik, hogy az eltelt évezredek során újabb formák bomlottak ki, régebbiek pedig eltűntek, elhalványultak. Egyébként ez valamennyire még ma is megfigyelhető olyan törzsek vagy "civilizáción" kívül élő népek körében, ahol még erősen természetközeli hitrendszer van érvényben, és pl. a sámán meg az ősi hagyományok adják a vallás formáját. Egy ilyen népcsoport, ha érintkezik a civilizált világgal, átvesz elemeket a hitébe, és változtat azokon. Erről és a vallások változásáról sokat olvashatsz Mircea Eliade magyarul is kapható műveiben. (De jó tömény lesz, erre érdemes felkészülni :)).
A bejegyzésben taglalt témának érdemes azért megvárni a végét. :-)
Szia, igen, ezt értem és jogosnak is tartom, és egy teológusnak más lehet a megközelítése. Keresztényként valóban kb. azt tudom mondani, hogy Izrael monoteista vallsáfelfogásának kialakulása úgy törént, hogy Isten egy látványos fényjátékkal karöltve leszállt a Szináj hegy tetejére, maxra tekerte az erősítőt és olyan hangerővel közölte az egész néppel, hogy "Én vagyok az Úr, ne legyenek idegen isteneitek", hogy az egész hegy beleremegett. :)
TörlésSzia Steve!
TörlésEz a vallásfejlődés a Bibliát olvasva nem tűnik fel az embernek. Nekem húsz év és rengeteg olvasás alatt sem tűnt fel. Aztán két éve elolvastam erről egy német katolikus írást, összeszedve a bibliában található erről szóló történeteket, rávilágítva olyan részletekre, amelyek ott voltak, de addig nem tűnt fel, és én azóta ezt nem tudom kiverni a fejemből
Szia sefatias,
Törlésvalószínűleg nem mélyedtem el a témában olyan szinten, mint Te (az pedig biztos, hogy nem olyan szinten, mint Sytka). Engem a "vallásfejlődés" mint fogalom kissé zavar, ha azt a Bibliára van vonatkoztatva.
Azt nem vitatom, hogy a kijelentésben, Isten megismerésében egyértelműen van fejlődés. Az újszövetség szerint sok isten van és sok úr. Az ószövetséget olvasva egyértelmű, hogy Ábrahám Istene legalábbis a környezete előtt egy volt a sok isten közül, aztán úgy is megjelenik, mint Magasságos Isten, mint aki az uraságok/istenek (Él-ek) hatalmi hierarchiában a legfelül van, de nem egyértelmű a lényegi különbség. Később kijelenti magát, mint JHVH, majd folyamatosan a különböző nevein keresztül megismerjük a lényeges személyiségjegyeit (gyógyító, gondviselő, stb.). A prófétákon keresztül nagyon sok mindent megtudunk még Róla, a terveiről, valamint a titokzatos Messiásról is, akinek a nevét és pontos személyazonosságát az újszövetségben ismerjük meg. Azt, hogy Isten maga a Szeretet, és hogy Ő a Világosság, akiben nincs sötétség és változás árnyéka sem, szintén az úsz jelenti ki (így az ószövetségi emberek számára még nyitva lehetett a kérdés, hogy az Úr, aki öl és elevenít a jónak és a gonosznak forrása is lehet - emellett az Isten és a Rágalmazó viszonya sem volt teljesen egyértelmű).
De mindez szerintem nem vallásfejlődés, hanem a kijelentésben, ismeretben való növekedés, ami alapvetően felülről vezérelt dolog. A "vallásfejlődés" megközelítéssel az a bajom, hogy az egyfajta szociológiai, természetes dologgá "degradálja" a felülről származó kijelentés történetét, a természetfelettit (sőt, Istent mint személyt is) megpróbálja betuszkolni különböző emberi skatulyákba, és kulturális hatások, befolyások, társadalmi folyamatok produktumává silányítja azt.
Értem, amit Sytka mond, hogy kívülről, semlegesen, teológusként szemlélve ezt bizonyára így kell szakszerűen feldolgozni, összehasonlítva a különböző vallásokat, hitrendszereket. De én azt gondolom, hogy egy valóság van, és nem tudok (vagy akarok) ilyen kérdésekben hol keresztény, hol teológus módban működni, a kettőt szétválasztva egymástól (de szerencsére nem is vagyok teológus, még ha tanultam is teológiát pár évig, így nem kell, hogy ez dilemmát jelentsen számomra). :)