Elsők és másodikok, férfiak és nők

Mind az archaikus, mind a mai világ jó részében közkeletű vélekedés, hogy a nők a férfiak után következnek a fontossági sorrendben. Erősebb megfogalmazásban számos kultúra kontextusában úgy vélik, hogy a hölgyek alacsonyabb rendűek, míg a liberális nyugaton egyre-másra próbálják igazolni, hogy ez a hátrányos megkülönböztetés indokolatlan. A nők háttérbe szorításában egyesek Pál teológiáját is hibásnak tartják.

Az apostol szavai szigorúan hasítanak a levegőben: egy nő ne akarjon tanítani, pláne a férfin uralkodni - hanem inkább maradjon csendben. Pál érvkészletének alapja mindehhez az, hogy igazából nem a férfi, hanem a nő esett bűnbe elsőként, tehát a Kísértő nem Ádámot, hanem Évát csapta be (2Tim 13,12-15). Az asszony volt az, akin keresztül megnyílt az ajtó, hogy az egész emberiség belezuhanjon az Istentől való elszakadás sötét állapotába. Mindazonáltal a nő nem fog belehalni a szülésbe, ha képes hitben és szeretetben megmaradni - így szólnak az apostol szavai.

Őszintén szólva olyan jeges hideg csapja meg az embert Pált olvasva, hogy nem csodálkozok azon, ha a keresztény lányok és asszonyok közül sokan nem szimpatizálnak ezzel a stílussal. Még férfiként is indokolatlanul keménynek tűnnek ezek a gondolatok, melyek Éva hibája miatt mintha az egész női nem felé egy ridegséget közvetítenének. És mindebből sokaknak csaknem magától értetődő a következtetés, hogy a nő nem pusztán a gyengébbik, hanem az alárendelt nem is, mely fontossági sorrendben a férfiak után kell következzen. Ám talán mégsem eszik ilyen forrón a kását! Végezzünk el egy gondolatkísérletet, ami esetleg segíthet kicsit más színben feltüntetni ezt az egészet!

Ádám és Éva a bibliai logika szerint különböztek egymástól, és itt most nem feltétlenül a nemiségükre vagy jellembeli eltéréseikre célzok. Ádámot ugyanis Isten közvetlenül teremtette meg, míg Éva gyakorlatilag valamiképpen Ádámból származott, amit a héber is (férfi) és issá (nő) szójáték is kellően reprezentál. Ami azonban ennél fontosabb, hogy a tiltott gyümölcs fogyasztásáról csak Ádám kapott közvetlen felszólítást Istentől. Olvassuk el a következő három verset a Genezis 2,16-18-ból (kiemelések tőlem):

Az Úristen parancsot adott az embernek: "A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz." Azután így szólt az Úristen: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő."

A fenti versekben egyes értelmezők úgy látják, hogy Isten a figyelmeztető és tiltó parancsot az embernek (azaz Ádámnak) mondja, és csak a parancs kiadása után teremti meg Évát, ami fontos és alapvető különbség. Azaz Éva még nem is létezett akkor, amikor Isten megfogalmazta a tiltást a jó és rossz tudásának fájáról - tulajdonképpen nem rendelkezhetett közvetlen kijelentéssel. Természetesen erre lehet azt mondani, hogy Isten a későbbiekben "pótolta a mulasztását" és Évának is elmondta a fent említett tiltó parancsot, amit a történet szövege nem említ meg. Ez azonban csak következtetés, azaz épp olyan teória, mint a többi elképzelés.

Ha viszont nem ezen a vonalon indulunk tovább, egyfajta magyarázatot találhatunk arra, miért éppen Évát szemelte ki magának a Kísértő. Persze tudom, hogy magyarázatokkal tele a padlás: kismillió létezik Éva "kísérthetőségének" indoklására is, amelyek közül az egyik legklasszikusabb szerint a nők érzelmileg labilisabbak a férfiaknál, ezért Éva inkább célpontnak számíthatott. A sokféle meggondolás közül azonban én érdekesnek vélem azt a felvetést, hogy a kígyónak azért lehetett Éva jobb célpont, mert neki nem volt közvetlen kijelentése Istentől a fával kapcsolatban. Ha, megmaradva gondolatkísérletünk kereteiben feltesszük, hogy Ádámot szólítja meg a Kísértő, a "csakugyan azt mondta Isten..." kezdetű szólamra Ádám egyszerűen válaszolhatta volna: "Saját magam hallottam, mint mondott Isten, mert jelen voltam." Nos, ez a mondat az, amit Éva biztosan nem mondhatott el magáról. A narratíva logikájából gondolhatunk arra, hogy Éva Ádámtól hallhatta mit mondott Isten a tiltott fáról, hiszen a kijelentés elhangzásakor még nem létezett.

Tudom, hogy mindez csak egy elképzelés, amely azonban legalábbis logikusnak tűnik. Rávilágít ugyanis arra, hogy mindannyian könnyedén zavarba hozhatók és kísérthetők vagyunk, mivel nincsenek szigorúan közvetlen istentapasztalataink. Elsöprő többségünk mindig csak közvetve hall dolgokat Istenről olyan emberek száján keresztül, akik legalábbis azt állítják, Isten szólt hozzájuk. Amikor egy keresztény azt mondja, hogy Isten megszólította, az esetek jó részében arra gondol, hogy valamit olvasott a Bibliában vagy hallott egy prédikációban, ami abban a pillanatban kiemelten fontos lett számára. Ez azokra is igaz, akik prédikálnak: az igehirdetés anyaga a Bibliában fekszik előttük, de a Biblia is egykor élt emberek tolmácsolásában és a szöveget ma fordítók és revideálók révén érkezik hozzánk. Szerintem ezek bizonyos értelemben közvetett érzékelések. Valahogyan mindig keveredik "emberi elem" az isteni közlendőbe, humán jellegzetességek és vonások a mennyei tartalomba. A Biblia szövege és egy ember szava természetesen közvetítheti számunkra Isten szavát - de mindez mégsem olyan direkt, ahogyan Isten kommunikált Ádámmal, jelentsen ez most bármit a reális történelmi valóságban. Más az, amikor Isten közvetlenül megszólít és mintegy "megkerüli" az emberi tényezőt.

Van ebben valami, ami az apostoli korhoz hasonlít. Az vitán felüli, hogy az első keresztények az apostoloknak komoly tekintélyt tulajdonítottak. Nem azért, mert az "apostoliság" valamiféle felsőbbrendűséget jelentene, vagy ontológiai értelemben egy apostol "sokkal szellemibbnek" számítana sajátos pozíciójánál fogva. Az ok egyszerűen az, hogy az apostolok közvetlen tapasztalatokkal bírtak Jézussal kapcsolatban, hiszen szemtanúi voltak a tetteinek, beszéltek vele, megérinthették és látták a feltámadása után. Mindenki, aki hitt az evangéliumban, azért hitt, mert az apostolok közvetlen tapasztalatán nyugvó igehirdetésének hitt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a többi hívő gyengébb lenne vagy kevésbé fontos egy apostolhoz képest. Csupán a közvetlen kijelentéssel nem rendelkezik - "csak" másodikok vagy sokadikok a sorban.

Talán ebben lehetett Éva "gyengébb" Ádámnál,  s ha ez igaz, akkor azt is jelenti, hogy a kísérthetőségének tulajdonképpen nincs köze a nemiségéhez. A sorrendiség Ádám és Éva, a férfi és a nő, az apostolok és az utánuk következők között nem fontossági, hanem a kijelentéshez kötődő. A szigorúan közvetlen istentapasztalat tekintetében én is az apostolok után következem - ez azonban szerintem nem jelenti azt, hogy alacsonyabb rendű lennék egy apostolnál Isten szemében. A kijelentés sorrendiségében vagyok hátrányban hozzájuk képest. Ha ez a gondolatkísérlet megfelelő, akkor a nőket sem kell semmiképpen fontosságban hátrébb sorolni, hiszen az alapvető kiindulópontja Istennek is az volt, hogy mindkét nemet a saját képére és hasonlatosságára alkotta meg.

Tovább

Pál, aki hadilábon áll a nőkkel - problémák Pállal (5)

Ha Pállal kell kötekedni, a "nőtéma" rendszerint tipikusan előkerül. Sőt, talán nincs is még egy olyan klasszikus kritika az apostollal szemben, minthogy a nőket másodrendű embereknek tartotta, akiknek csönd a nevük, nem tanulhatnak és egyébként is engedelmességgel tartoznak a férjüknek. Kérdés azonban, hogy tényleg ennyire borúsnak nevezhető-e Pál felfogása a nőkkel kapcsolatban?

A helyzet reménytelenül hímsovinisztának tűnik. Mintha Pál nem pusztán arra utalna, hogy a nők a "gyengébbik nem" - néhol olyan hangvételben írja sorait róluk, hogy a kevesebbik nem kifejezés találóbbnak látszik. Az 1Tim 2,8-ban például azt tanácsolja, hogy a férfiak tiszta kezeket felemelve imádkozzanak, míg néhány verssel később a nők számára javarészt csak utasítások következnek a rendes öltözködésről és hajviseletről. Ennyire futja az apostoltól? Ilyen perspektívában szemléli a férfiak és a nők feladatait? A férfiak odaszánva imádkozzanak, a nők pedig az etikus divattal legyenek elfoglalva? A férfiak a szellemi dolgokra koncentráljanak, a hölgyek figyelme ugyanakkor szorítkozzék a gardróbszekrényükre? Szinte hallani a mai olvasók felháborodott szuszogását!

Máshol sem látszik túlságosan finomnak Pál. Valahol mintha azt sugallná, hogy a fiatal özvegyeket mellőzni kell, máskor a nőket állandóan fecsegő lényekként ábrázolja, sőt a 2Tim 3,1-6 szakaszban még olyasmit is olvashatunk, hogy az "utolsó napokban" a tévtanítók és hamis próféták a hiszékeny nőket fogják becsapni, akik amúgy is bűnökkel terhelt és "sokféle kívánságtól űzött" teremtések. Azt pedig természetesen mindenki szokta idézgetni Páltól, hogy a nőknek csendben kell lenni a gyülekezetben, és ha valamit nem értenek, akkor majd otthon a férjük felvilágosítja őket.

Ennyit a nőkről és Pálról - a kép borúsnak tűnik. Érdemes azonban feltenni a kérdést, hogy miért fogalmaz az apostol ilyen módon és teológiai koncepciója vajon milyen irányba mutat a nőket illetően? Az első századi görög és a zsidó szemlélet kevés dologban tudott megegyezni egymással, mindazonáltal éppen a nők tekintetében találunk hasonlóságokat a gondolkodásukban. A korabeli források szerint a nőknek alaphangon otthon volt a helyük, a tisztaság fenntartására kellett törekedniük, és arra is, hogy szerények legyenek. Amikor Pál felszólítja a korinthusi nőket, hogy maradjanak csendben, valószínűleg a kornak megfelelő kulturális sajátosság állhat ennek hátterében - még ha pontosan nem is tudjuk, hogy micsoda. Máshol azonban Pál azt kéri, hogy a nők "csendességben tanuljanak". Ebben a kifejezésben tipikusan a "csendességben" szóra szokás koncentrálni, pedig a "tanuljanak" az érdekesebb. Ugyanis sem a görög, sem a zsidó kultúrában nem volt jellemző, hogy a nők bárhogyan is tanulhassanak. Abban a világban a tanulás többnyire a férfiak privilégiumának számított. Bármennyire is könyörtelennek tűnik itt és most Pál hozzáállása, akkor és ott mégiscsak meghaladta saját korának szokásait, amikor egyáltalán felvetette a lehetőségét a nők tanulásának. Egyébként pedig az a mód, hogy valaki csendben tanult, ismét csak megfelelt a kor követelményeinek. A nőknek tehát nem azért kellett csendben lenniük, mert nők, hanem mert ez volt az elvárt tanulási mód minden tanuló felé. A tanár dolga beszélni, a tanulóé csendben figyelni. Az a kérés tehát, amivel Pál a hölgyek felé fordul, éppen olyan, ahogy az az adott kor férfiaira is vonatkozott ebben a tekintetben!

Az előző részben a rabszolgaság kapcsán felvetettem, hogy az apostol gondolkodásában tetten érhető egyfajta progresszivitás, ami az egyre nagyobb szabadság irányába mutat. Pál nem akarta megszüntetni a rabszolgaságot, de teológiája egyértelműen abba az irányba mutat, hogy egyre barátságosabban és barátságosabban kell bánni a rabszolgákkal. A nők esetében is fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mutatkoznak-e annak jelei, hogy bármiféle készséget találunk a páli szövegekben a nők egyre nagyobb szabadságának irányába? Vajon leír-e Pál gondolkodása egy olyan "hermeneutikai pályagörbét", amiből lehetséges arra következtetni, hogy saját kora megszokott felfogásától elszakadva arra törekszik, hogy a hölgyeket a férfiakkal egyenrangúnak tartsa? Itt nyilván nem valamiféle feminizmus nyomait kutatjuk, és nem is olyan harsány egyenlőségkeresést, ami manapság jellemző, hiszen az ókorban, és az első században járunk! Inkább valami olyasmire gondolunk, ami az első századi állapotokhoz képest látszik előremutatónak. Olyan apró jelekre, amelyek elmozdulásra utalnak az akkori kor nézeteihez képest.

Nos, szerintem vannak ilyen gondolatai Pálnak! A fentebb már említett megközelítés, hogy a nők is tanuljanak, csupán egy kiragadott példa. (Amellett, hogy női tanítókról is tudunk az első keresztények soraiban!) Most csak egyetlen példa: a Gal 3,28-ban a szöveg úgy fogalmaz, hogy Krisztusban "nincs sem nő, sem férfi", ami nyilván nem a nemek összemosását, hanem a keresztények egyenlőségét jelenti, tartozzanak akármelyik félhez is. Isten Országában nincsenek nemek közötti rangsorok sem, hanem a nők és férfiak ugyanolyan fontosak. Az pedig, hogy a férfi feje a feleségének, ugyancsak nem az uralkodást, hanem inkább a szerető törődést és maximális megbecsülést fejezi ki a páli teológiában. A férfi tisztelete és szeretetet a nő felé Jézus mintájára történik, aki a végsőkig elment, hiszen a saját életét adta oda az övéiért. Pál tehát azt mondja, hogy a keresztény férj akkor jár el helyesen, ha ehhez hasonló értéket lát a feleségében: vagyis a saját életét kevesebbre becsüli a feleségéénél, és olyan szeretet motiválja, ami ha kell, még a halálba is viheti érte. Mi ez, ha nem motiválás a létező legteljesebb odaadásra? Vajon logikus azt hinni, ha Pálnak negatív és lesajnáló véleménye lett volna a hölgyekről, ilyesmire szólítja fel a "magasabbrendű" férfiakat?

Kényes gondolatmenetnek tűnik azonban, amikor Pál a nőket Éva miatt láttatja "alacsonyabb rendűeknek". Éva volt az, aki a páli szemléletmód szerint felelős a bűnért, mert a Kísértő őt csapta be először. Ha valóban a nő hibája az emberiség bűnbeesése, akkor jogosan rangsorolhatjuk hátrébb emiatt a hölgyeket vagy sem? Többek szerint mintha Pál igennel válaszolna erre a kérdésre, de nem valószínű, hogy erről lenne szó. Legközelebb ezzel folytatom.

Tovább

Sehova Tanúi

Kész, eljött az igazság pillanata, bekövetkezett végre, ami már régóta lógott a levegőben: Oroszországban azok a mocskos szektások nem tanúskodhatnak többé, mert végre betiltották őket. Ez még nem nálunk van, de egy olyan országban, ami nincs is olyan nagyon messze tőlünk. Sőt, mintha egyre közelebb és közelebb lenne hozzánk.

Ők amúgy is egy kellemetlen kelés voltak a számunkra iránymutató és egyre kedvesebb putyini birodalom testén. És csak a baj volt velük. Például családtagokat uszítottak egymásra, gyűlöletet keltettek és emberi életeket veszélyeztettek. Ezen túl bűnösek abban is, hogy kettesével becsöngettek házakba, vagy éppen nem akartak fegyvert fogni. Az orosz kormány sokat szenvedett ettől, amit meg lehet érteni. Hiszen a gyűlöletkeltésben, családok szétszakításában és emberek sorsának veszélyeztetésében a putyini birodalomnak semmiféle gyakorlata nincs, nem is lesz és soha nem is volt. Nem csoda hát, ha ilyesmit látnak, elsírják magukat és azonnal kemény eszközökhöz nyúlnak.

Ezek a “jehovák” viszont, ezek a minden hájjal megkent térítőgépek túlmentek minden határon. Képesek voltak a vallásszabadsággal visszaélve úgy értelmezni a Bibliát, ahogy ők szerették volna, hogy szakadna rájuk az Őrtorony! Saját teológiát dolgoztak ki abban a fene nagy vallásszabadságban lubickolva, és addig szaladt velük a ló, hogy ehhez még önálló bibliafordítást is készítettek. Gyomorforgató dolgok ezek, amitől egy demokráciában élőnek hánynia kell és amelyek egy olyan szakrálisan tiszta helyen, mint Oroszország, különösen is kontrasztosnak tűnnek. Az csak természetes, hogy ezt a fekélyt meg kellett fékezni, ráadásul a kormány döntéshozói ott vannak a szeren, amikor vallástudományi-teológiai szakértésről van szó, és ezen tudásuk birtokában szakértik a szakérthetőt. Biztosak lehetünk benne, hogy hosszas és nívós filozófiai disputák előzték meg a döntést, ahogy az az európai gyomorral is bevehető orosz hatalomtechnikai megoldások esetében lenni szokott. Sőt, ki kell jelentenünk, hogy Oroszország valószínűleg a tiszta hitét, azaz mélyen elkötelezett kereszténységét féltette ezektől a pacalarcú "jehovistáktól", és erre való tekintettel tett pontot a mondat végére. A keresztény orosz állam tehát nem csinált semmi mást, minthogy kötelességét teljesítve kitépte a konkolyt az értékes búza közül - s ezt éppen polgárai megóvása, valamint a vallásszabadság fenntartása érdekében művelte.

Orosz barátaink éleslátására utal az is, hogy ezeknek a “jehovákoknak” a vagyonát is elkobozta - nehogy valami új világrend jellegű háttérhatalom kiépítésébe fogjanak. Így lettek ők most talajvesztett próféták, azaz a Sehova Tanúi, akik már nem mehetnek sehova sem, hacsak az Emberi Jogok Európai Bíróságára nem, ami egyszer egyébként már melléjük állt hasonló helyzetben. Nekünk azonban nem lehet az a fontos, hogy mit művelnek Európában, ezért botorság lenne vallási kérdésekben az európai normákat emlegetni, amikor itt van mellettünk Oroszország tiszta és erős példája is. Ők a különféle kisebb egyházak emberbarát kezelésében egyébként is sok évtizedes tapasztalatra tettek szert. Sajnos mi még le vagyunk maradva hozzájuk képest: egyelőre csupán a civileket vegzáljuk, illetve csak a bizniszegyház-jellegű törvények összelegózására futotta nekünk. Pedig mind Oroszországban, mind mifelénk lenne mit tevékenykedni a vallásszabadságot illetően: vannak még “jehováékon” túl is olyan kisebb buzgalmáregyletek, melyek virágzó gyomként elszívják az éltető vizet az igaz nemzeti hitet képviselőktől. A jól bevált orosz mintára tehát feltűrhetnénk az ingujjunkat, hogy itt is belekezdjünk a nemzeti keresztény hit megtisztításának fáradtságos munkájába. Ha már a Nagy Medve után battyogunk, velük együtt brummogni igazán nem lehet kérdés.

Tovább

Jézus és a genderprobléma

Vannak témák, amelyekről nem azért nehéz értelmesen és józanul gondolkodni, mert meghaladják az ember felfogóképességét, hanem mert vastagon rájuk rakódnak politikai, ideológiai és vallási indíttatású nézetek. A közbeszédben jelenleg ilyennek tűnik a gender-elmélet, amely a társadalmi nemek kutatására összpontosít - ám a harsány reakciók szerint valójában tudományosnak álcázott lobbitevékenység a féktelen szabadosság mellett. Tényleg csak ilyen fényben láthatjuk ezt a kérdést?

A bibliai idők nem a nőknek kedveztek - ha valaki nem elfogult, azt hiszem az ókortörténetből világosan látni fogja ezt. A tipikus társadalmi konvenciók szerint a nők nem tanulhattak, nem tanúskodhattak, legfőbb dolguk és kötelességük pedig a család körüli munkák ellátása volt. Adott esetben egy odaégett ételért is el lehetett zavarni őket, a házasságban pedig nem pusztán a férj hű társának, hanem egyenesen a tulajdonának számítottak. Természetesen mindenre lehet kivételeket találni, illetve az előző sajátosságokra valamiféle magyarázatot izzadni, de ezek sem teszik semmisé a tényt, hogy az archaikus világ különösen is a férfiak univerzuma volt: egy rájuk szabott, elsősorban nekik kényelmes és őket szolgáló valóság.

Noha a Szentírás szövegének nagy része egy ilyen “férfivilágban” fogant, amit hivatalosan és talán kicsit eufemisztikus szándékoltsággal patriarchális társadalomnak nevezünk, az Újszövetségben határozottan érezhető egy tendencia jelenléte, amely a hölgyek egyre nagyobb megbecsülése és egyfajta “felszabadulása” felé mutat. Mielőtt valaki félreérti, nem valamiféle jól körülhatárolható ókori feminista teológiáról beszélek, hanem olyan gondolkodásmintázatok erősödéséről, amelyek megágyaztak annak, hogy a nők a háttérből egyre inkább előtérbe kerüljenek. Ebben az erősödő folyamatban szerintem kulcsszerepe van Jézusnak és az evangéliumoknak. A kortárs elvárásokkal szemben ugyanis Jézus az átlagosnál fontosabb szerepet tulajdonított a gyengébbik nemnek, és köztudott az is, hogy feltámadásának első hírvivői nők voltak. Pál apostolról ugyanakkor tipikusan az a vélekedés, hogy szigorúan hátrébb sorolta a hölgyeket - ezzel a kérdéssel hamarosan foglalkozni fogok a blogban, de annyit előre megpendítenék, hogy a mai olvasatok szerintem nem ítélik meg helyesen az apostol nőkhöz való viszonyulását.

Ha mindezt összegezni szeretnénk, akkor véleményem szerint azt mondhatjuk, hogy az újszövetségi hit az előzményekhez képest nem zártabb, hanem inkább nyitottabb lett a nők felé, és megpróbálta közelíteni egymáshoz a két nemet, ami az életlehetőségeket és akár az egyházban végzett szolgálatokat illeti. Másként fogalmazva, Jézus idejében az első keresztények láthatóan gondolkodtak a nemek társadalmi szerepeiről és változások előszelét kezdeményezték több területen is.

De mi köze mindennek a gender studiesként (magyarul "társadalmi nemek") emlegetett, főként szociológiai kutatásokat érintő kérdésekhez? Ha megpróbáljuk a lehetetlent, hogy lehántsuk a vastag politikai-ideológiai réteget ezen az egész kérdésen, akkor szerintem gyorsan megérthetjük, hogy a genderkérdés igenis fontos társadalomelméleti problémákra irányíthatja a figyelmet. Részben olyanokra, amilyenekkel Krisztus idejében is foglalkoztak, és amilyenekkel egy mai kereszténynek sem feltétlenül árt foglalkoznia. A “társadalmi nemek”, mint alapfogalom ugyanis annyit jelent, hogy a biológiai nemekre mintegy ráépülnek bizonyos szerepek, funkciók és feladatok, melyek többnyire társadalmi elvárásokhoz kapcsolhatók. A megfigyelés ugyanakkor az, hogy ezek a szerepek nem feltétlenül következnek egyenesen a biológiai nemekből. Például azok a közismert és csaknem egyezményesen elfogadott tételek, hogy “a fiúk nem sírnak” vagy éppen “a lányoknak az a dolguk, hogy a fakanalat fogják” nem következnek minden áron abból, hogy valaki biológiai értelemben fiúnak vagy lánynak született. Miért is ne sírhatna egy fiú, vagy miért is kellene mindig, mindenkor csak a lányoknak főzniük? Hogy mégis ezt látjuk, ez a "társadalmi nem" hatása. A nő nemcsak attól nő, hogy nőnek született, hanem attól is, hogy a társadalmi elvárások által definiált nőies viselkedésnek megfelelő magatartást tanúsít. A férfi nem csak azért férfi, mert biológiai értelemben férfi, hanem azért is, mert férfiasan viselkedik - azaz annak megfelelően, amit férfias viselkedés alatt ma értünk. A "társadalmi nem" tehát többnyire társadalmi elvárásokra épülő normarendszer, ráadásul olyan, amely ha kőbe vésett és rendíthetetlen szabályként rögzül, hozzájárulhat bizonyos felesleges egyenlőtlenségek kialakulásához is. Így például a társadalmi sztereotípiák megnehezíthetik, hogy egy nő olyan felelős pozíciót töltsön be, amelyet egyébként női mivolta önmagában nem zárna ki - csupán a nőiességhez kapcsolt általános fogalmaink miatt kénytelen attól távol maradni.

Nos, ha jól gondolom, a társadalmi nemek és funkciók kutatása alaphangon az ezzel kapcsolatos szociológiai-társadalomtudományi dilemmákkal foglalkozik, amiben én a magam részéről ebben az értelemben semmi ördögit vagy istentelent nem látok. Sőt, kifejezetten érdekesnek találom, mint felvetést. Ráadásul olyan területről van szó, amivel nem tegnap óta törődnek, hanem régóta tere van  a szociológiában.

Nem meglepő azonban - és ezen a ponton megértem azokat, akik az óvatosság hangján szólalnak meg -, hogy egy ilyen jellegű témára éhes cápaként rontanak rá a különféle felszabadításmozgalmak, például a feminista jellegű csoportosulások, vagy a homoszexualitást / leszbikusságot népszerűsítő tömörülések, amelyek mind a saját érdekeik érvényesítéséhez kívánják a genderkutatást felhasználni. Kétségtelen, hogy a tudományos kutatásra így rátelepülő lobbiszerű tevékenységekben sok visszataszító elem és erős túlzások is vannak, amelyekkel nem szabad és nem is kell egyetérteni. Amikor a társadalmi nemhez tartozó felvetéseket a biológiai nemek összemosására akarják használni, érzésem szerint nem megengedett extrapolációra kerül sor, amivel a magam részéről nem tudok egyetérteni. De ugyanilyen erős túlzás az is, ha valaki csak az erős túlzásokat látja a társadalmi nemek kutatásának programja mögött. Ahogy elnézem, a konzervatív érzékenység kizárólag arra fogékony, ami ebben az egészben a botránynak számít, vagyis az egyébként érdekes témára rárakódott rétegek szélsőségekig fajuló jelenségei izgatják. A téma szélsőségeire az erősen konzervatívok maguk is szélsőségesen reagálnak, és a fürdővízzel együtt a gyereket is simán kiöntenék.

A társadalmi nemek kérdésének vizsgálatát a téma körüli porfelhő sem szabadna, hogy elhomályosítsa. Sem a politikai erők jelenléte, sem például az egzisztencialista és feminista Simone de Beauvoir egykori szélsőséges megállapítása (“az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”) nem indokolja, hogy az egész genderkutatást emiatt kidobjuk az ablakon. Az alapkérdés ugyanis ezektől még releváns marad. Szerintem egyszerű tény, hogy a biológiai nemekhez társadalmi elvárások rendelődnek. A hagyományos nemi szerepeket pedig - ahogy a bejegyzés elején az újszövetségi példám esetén említettem - eddig is bizonyos korokban újraértékelte a társadalom, tehát valamiféle szinten foglalkozott velük. Ilyen kérdéseket elemezni, azokról vitatkozni, felméréseket végezni, trendeket azonosítani - ez nemhogy illeszkedik egy egyetemi környezetbe, ahol társadalomtudományokat oktatnak, hanem kifejezetten meggondolandó projektnek tűnik. Hol máshol lehetne az ilyen kutatásoknak releváns terepe, ha nem a téma keretét adó diszciplínák közegében? (A szélsőséges "genderizmus" és az azt kikezdő csatározások helyett inkább ajánlok egy higgadtabb hangot, a sok rossz példa helyett egy jót. Tóth Olga, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa még 2007-ben írt  egy rövid publikációt a Magyar Tudományban, amelyben áttekintő jelleggel és három konkrét területet vizsgálva foglalkozik a társadalmi nemek kérdésével. Ha az olvasónak van negyed órája, talán érdemes rászánni az időt!)

A helyzet az, hogy az esetlegesen rossz nemi szerepek és berögződések elmozdítására, melyek az adott társadalmi berendezkedésből is fakadnak, Jézus és az első keresztények hozzáállása lehet az egyik legjobb példa. Figyelmébe ajánlom ezt olyan teoretikusoknak is, akik éppen a keresztény értékekre való hivatkozás miatt kérdőjelezik meg a társadalmi nemek kutatásának létjogosultságát.

Tovább

Jézus és a kőhengerítők

Tudom furcsán hangzik, de azt gondolom, hogy egy keresztény sokat köszönhet azoknak az elméleteknek, amelyek megpróbálják megmagyarázni a Jézus Krisztus feltámadásában gyökerező hitet úgy, hogy tagadják magát a feltámadást. Minden ilyen gondolatkísérlet ugyanis akarva-akaratlanul megmutatja, hogy még mindig az a legjobb magyarázat, miszerint Jézus valóban feltámadt a halálból.

Az evangéliumi beszámolók szerint Jézus sírja elé nehéz követ hengerítettek, nehogy követői ellopják holttestét és utána azt hazudják, hogy Mesterük feltámadt a halálból. Ha a test a sírban marad, akkor a kereszténység is a süllyesztőben: a tény pedig, hogy nem ez történt, természetszerűen magyarázatot követel. Nos, manapság is vannak kőhengerítők, akik minden áron ott akarják tartani Jézust a sírban, ám az általuk készített kövek még együtt sem képesek igazán jó, a feltámadás körüli minden jelenségre együttesen elfogadható magyarázatot nyújtani. Így aztán az az ember benyomása, hogy éppen az alternatív magyarázatok elégtelensége járul hozzá legerősebben ahhoz, hogy hihetőbbé váljon a csaknem hihetetlen, egy több napos halott visszatérése az életbe.

Jézus feltámadásának legősibb tagadása közismert: a tanítványok lopták el a holttestet és kezdték elterjeszteni a hírt a feltámadásról. Ez az, amiben ma egyetlen komoly történész sem hisz, legyen egyébként hívő vagy hitetlen. A rosszhiszemű és hazug tanítványok, akik végül képesek voltak meghalni egy hazugságért, amiről tudták is, hogy hazugság, minden alapot nélkülöző feltételezés. Nem szeretnék végigmenni a feltámadással kapcsolatos összes kritikán (aki kíváncsi a kérdésre súlyos mélységekben, N.T. Wright témába vágó, szinte enciklopédikus terjedelmű művében is elmélyedhet) kezdve attól, hogy az emberek tévedésből rossz sírhoz mentek, bezárva azzal, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, aki eljátszotta a feltámadást. Az ilyen magyarázatoknak se vége, se hossza, és mindegyik több ponton billeg nemcsak az evangéliumi szövegek, de a kortörténeti tudnivalók fényében is.

Manapság a feltámadást kikezdő narratívák komplexebb technikákkal igyekeznek magyarázatokat nyújtani. A szkeptikus érvelések szerint összetettebb okok állhatnak annak hátterében, hogy Krisztus tanítványai tényleg elhitték Jézus feltámadását. Ezek egyike szerint a feltámadás mítosz, hasonlóan az ókor misztériumvallásainak más szereplőihez, melyek központi témája szerint egy isten (Adonisz, Dionüszosz vagy Mithrasz) évenként meghal és feltámad. A felszíni hasonlóság ellenére azonban erre is csak azt lehet mondani, hogy Jézus feltámadása gyökeresen különbözik a korabeli feltámadásmítoszoktól. Ahogy Kereszty Rókus és Puskás Attila írják, az "összehasonlító vallástörténet egyetlen párhuzamot sem talált arra, hogy egy történeti személyről, közvetlen halála után földi életének szemtanúi állítsák valóságos, testben való feltámadását." A mítoszok születéséhez tipikusan sok időre van szükség, márpedig a Jézus feltámadásáról szóló híradás olyanoktól származik, akik néhány évvel halála után már hitvallásszerűen adták azt tovább, mint a kereszténység sarokkövét. Összehasonlítva a buddhizmmussal, az a gondolat például, hogy maga a Buddha "az egyetemes Buddha-természet" időben és térben való megjelenése, több száz évvel Buddha után alakult ki a mahájána buddhizmusban. A mítosz- és legendaképződés időt vesz igénybe.

A feltámadást kikezdő alternatívák közül a legnépszerűbb, amivel szoktam találkozni, hogy összetett pszichológiai okokkal magyarázzák a feltámadáshit keletkezését. Ebben a megközelítésben Jézus tanítványai annyira meg lehettek győződve Jézus személyes nagyságáról, hogy a kudarcként megélt keresztre feszítés utáni levertségük csak rövid ideig tartott. Tudat alatt a depresszív állapot végül lelkesedésbe csapott át: "Jézus, akit mi ismertünk, nem halhatott meg!" Így tehát a feltámadásban való hit okozta a feltámadt Jézus megjelenéseit. Egyik látomás előidézte a másikat. Ismerjük a tömeghisztériát, amikor valaki látni vél valamit, és ha ezt elég hatásosan tálalja, hirtelen a többiek is kezdik látni vélni ugyanazt. Ez a pszichológiai elmélet bár nem kételkedik a tanítványok őszinteségében, de azért valahol mégis kétségbe vonja az épelméjűségüket. Jézus tanúi olyan brutális lelki krízisbe sodródtak, hogy abból csak elképesztő hallucinációk árán tudtak kiszabadulni. Ám ha ez a gondolat igaz, akkor az egész egyházépítő munka és maga a vértanúság is néhány rövid lázálom következménye. Ahogy valaki frappánsan megfogalmazta: ha Péterék találkoztak volna egy jó pszichiáterrel, akkor most nem lenne kereszténység. Hát tényleg erről van szó? Egy lelkibeteg és képzelődő emberekből álló csoport tagjai virágzó, egymást szerető és még a kívülállók csodálatát is kiváltó közösséghálózatot építenének ki? Az emberszeretet ideája egy maroknyi pszichés beteg szorgalmának a következménye? A legnagyobb probléma ugyanakkor nem is csak Jézus megmaradt tanítványait, hanem Pál apostolt érinti, aki nem volt Jézus követője, hanem éppen ellenkezőleg, az induló keresztény mozgalom nyers és durva ellensége. Ha valakinek, neki biztosan nem a Jézus iránti rajongása okozta a "hallucinációit".

Talán az olvasó is látja, hogy a fenti elképzelések valamire képesek választ adni a feltámadás körüli jelenségeket illetően, de egyik sem tud minden igazolható tényt elégségesen megmagyarázni. Valahol mindig kilóg az a bizonyos lóláb. Az adott magyarázat egyes tényeket figyelmen kívül hagy, vagy éppen elferdítve kénytelen indokolni azokat. Mindez pedig összességében ahhoz vezethet, hogy ezek a kődarabok, amelyekkel képletesen megpróbálják eltorlaszolni Jézus sírját, csak ahhoz járulnak hozzá, hogy szándékuk ellenére hihetőbbé teszik a feltámadást. A magam részéről abszolút megértem, hogy csaknem lehetetlen elfogadni, hogy egy halott újra élhet: nem hinni azonban a fenti alternatívák ismeretében még nehezebb. A helyzet tehát az, hogy jelenlegi értékkészletünkben csak két opció kínálkozik - a hihetetlen és a hihetetlenebb. És mégis, a többség a hihetetlenebbet választja: a meggyőződéshez több kell a racionalitásnál. A Jézus lepecsételt sírja előtti hatalmas szikladarab elmozdulásához sem volt elég az, amit a puszta józan ésszel beláthatunk. Önmagában a józan ész itt kevésnek tűnik és a legalaposabb történeti érvelés is elégtelennek bizonyul, hogy a feltámadás hihetővé váljon, ha valaki filozófiai előfeltevései miatt azt eleve kizártnak tartja. Azt hiszem itt és most tényleg hitre van szükség.

Tovább

Gyermekek hite, fiatalok hitehagyása...

A gyerekek és a fiatalok kulcstényezők az egyházban és nemcsak azért, mert valamiképpen a kereszténység jövőjét jelentik. Többek ők ennél: olyanok, akiket hitük miatt Jézus példaképként állított a felnőttek elé. Krisztus szerint a gyermekek hite az igazi belépő a Mennyek Országába. Manapság azonban éppen a gyermeki hit válik kérdésessé: vajon lehet egyáltalán igazi hite egy gyereknek? Nem túlságosan komplex és felfoghatatlan egy hitrendszer egy gyermek számára?

Biztosan vannak olyanok, akiknek ez a kérdés nem okoz dilemmát, és egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolnak rá. Talán nem jelent komoly meglepetést, hogy a nem válaszra többnyire ateisták hajlanak, míg az igen választ általában keresztényektől kaphatjuk. Richard Dawkins nem köntörfalaz, hanem egy felháborodott kérdésbe csomagolva fogalmazza meg saját álláspontját:

“Hogyan gondolhatná bármelyik tisztességes ember helyesnek, hogy négyéves gyerekeket a szülei világnézeti vagy teológiai állásfoglalásával címkézzen? (...) Azt szeretném, ha mindannyian összerezzennénk, valahányszor azt halljuk, hogy egy kis gyermeket úgy címkéznek, mint aki ilyen vagy olyan adott valláshoz tartozik.”

Dawkins persze itt óvodáskorú gyermekekről beszél, de nem is igazán töri magát, hogy legalább megpróbáljon válaszolni arra a kérdésre, tulajdonképpen honnan lehet beszélni az emberi lény vallási tudatának megjelenéséről. Ha négyéves korban nem is, de mégis mikortól mondaná Dawkins az életkort szem előtt tartva, hogy egy ember valóban hihet Istenben? Dawkinshoz hasonlóan Rousseau is határozott nemmel felel a kérdésre, hogy a gyermekek és fiatalok lehetnek-e egyáltalán vallásosak. Szerinte a gyermekek konkrét és anyagi természetű istenképzetének nem felelhet meg egy “láthatatlan és megragadhatatlan” lény, ráadásul a gyerekek még nem érzékelik a különbséget a véges és végtelen között. Rousseau szó szerint így fogalmaz:

“A gyermek számára minden végtelen. Semmit nem tudnak behatárolni…, mert eszük annyira rövid.”

Ezért aztán ha egy gyermek hiszi Istent, akkor valójában nem Istenben hisz. Csupán elhiszi amit hall arról, hogy van valami, amit Istennek neveznek.

Ezek az erősen negatív vélemények - azon túl, hogy szerintem meglehetősen lenézik a gyerekeket - ideológiailag keményen elfogult forrásokból származnak, és az ember nehezen tud elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy nemcsak megállapítják, hanem egyenesen kívánják is azt, nehogy egy gyermeknek valamiféle hite lehessen. Mennyire szemben áll ez Krisztus gondolataival, aki egyenesen mintaként állította a felnőttek elé a kisebbek hitét! Ám a gyerekek vallási képességeiről nemcsak Jézusnak volt véleménye, hanem valláspszichológiai kutatók is behatóan foglalkoztak vele, és arra jutottak, hogy tarthatatlan az az elképzelés, miszerint egy gyermek egyáltalán nem élhet át vallási élményeket. A gyerekeknek azonban nincs még olyan vallási szókészletük, amivel ezt a felnőttek elvárásai szerint kommunikálni tudják, és a hittartalmakat egyébként is saját képességeiknek megfelelően értelmezik. A gyerekek tehát nemhogy kötődhetnek a vallásos gondolkodáshoz, hanem egyes teoretikusok szerint a későbbi, teológiailag is kiforrottabb vallási öntudatuk éppenhogy a gyermekkorban így kialakult bizalmukban gyökerezik! A vallási fejlődéselméletek pedig ma már ott tartanak, hogy le is tudják írni azt a hitstruktúrát, amivel a gyerekek rendelkeznek. Több, mint lehetetlen volna, hogy én itt a blogban ebbe az egész kérdésbe csak érintőlegesen is belemenjek - ha valaki igen alaposan szeretne elmélyedni a problémában, annak Friedrich Schweitzer “Vallás és életút” című könyvét nagyon jó szívvel ajánlom!

Amire szerettem volna most a figyelmet felhívni, az nem pusztán annyi, hogy a gyermeki hit tényét tagadók tévednek, hanem egy egészen más probléma és dilemma, ami éppen a gyermeki hitből következik.

Míg a kutatások eredményeiből azt látjuk, hogy egy gyermeknek és fiatalnak is van hite, amely tipikusan a saját értelmi szintjének megfelelő, és főleg kamaszkorban erősen konformitásra hajlamos, addig kevesen veszik észre a tényt, hogy éppen a felnőttkorba való átlépés az az időszak, amikor legtöbbjük elfordul a hittől. A gyermekkorban kialakult bizalom itt képes leginkább megroppanni. Az elmúlt hónapokban magam is végeztem egy kisebb kutatást a hitehagyás kérdéséről: azt tanulmányoztam milyen lépésekben történik meg a “kitérés” és miért pont olyanokban. Úgy vettem észre, hogy elég sokan a felnőttkorba való átmenet ideje alatt, valamint fiatal felnőttként veszítik el a hitüket. Az átmeneti időszakban főként az érzelmi elkülönülés stádiumán mennek keresztül (tehát elhidegülnek a gyülekezetüktől, az egyháztól, végül a hitük tartalmaitól is), míg később, amikor a “kellő távolságuk” már kialakult a korábbi hitnézeteiktől, racionálisan is megindokolják a döntésüket - elsősorban önmaguk számára. Ezzel a két lépéssel, az emocionális és az azt követő kognitív elszakadással válik stabillá a hit nélküli állapot.

A hitehagyás épp úgy folyamat, mint a megtérésre jutás - vagyis több-kevesebb időt vesz igénybe. A kérdés számomra az, hogy vajon az egyház mennyit törődik azokkal a kamaszokkal és fiatal hívőkkel, akik lassan, de biztosan haladnak felnőtté válásuk felé, és ezáltal a potenciálisan leginkább ki vannak téve az ilyesminek? Az istentiszteleteket vajon úgy szervezik, hogy a fiatalok pusztán “túléljék” azokat, vagy megszólítva érezzék magukat? Ismerjük a gyerekek és a fiatalok hitvilágát és serdülő éveik krízispontjait vagy sem? Vajon képes és akar az egyház igazi válaszokat adni a fiatalabbak kérdéseire, vagy kifizeti őket gyors és panel feleletekkel? Utóbbi kérdés azért is fontos, mert úgy néz ki, ezek elmaradása az egyik katalizátora a kitérésüknek. Összegezve tehát a kérdéseket, a keresztény gyülekezetek támogató környezetet jelentenek a gyermekkorban kialakult és fiatalkorban könnyedén krízisbe kerülő hitnek, vagy inkább passzív-aktív formában a kitérés lehetőségét mozdítják elő? Ezekkel a kérdésekkel márcsak azért is jó lehet foglalkozni, mert úgy fest a helyzet, hogy fiatalok hiányában az egyház minden szinten kiöregedik. Ahogy korábban is írtam róla, egyes felekezetekben akut problémának tűnik a paphiány, melynek hátterében a fiatalok vallási érdeklődésének hanyatló tendenciája is áll. Ha nincsenek fiatalok, akik egészséges gyülekezeti környezetben szocializálódnak (jelentsen ez bármit is), akkor a kereszténység maga alatt vágja a fát. Nekünk nem az a kérdés, hogy lehet-e hite egy gyermeknek, hanem sokkal inkább az, mihez kezdünk a gyermekek hitével felnőtt hívőként?

Tovább

Rossz levegő

Egészen biztos vagyok benne, hogy már többször is leírtam a blogban, mennyire utálok politikával foglalkozni. Diplomatikusan annyit is mondhatnék, hogy ez itt egy teológiai-vallástudományi napló, ahol egyébként sincs tere a politikai témáknak, de a teljes igazság valójában az, hogy pattanásos leszek a politikától. Apolitikusi alapállásomban azonban néha képes vagyok megrendülni, s ilyenkor éppen az előzőek ellenkezőjét érzem: hogy nem kellene csendben maradnom.

Az emberek utálják, ha a pártpreferenciájukról kérdezgetik őket, de én bevállalom férfiasan, hogy az elmúlt évtizedekben - a szélsőséges formációk kivételével - már végigszavaztam a teljes hazai kínálatot. A bal- és a jobboldalnak is megadtam az esélyt egy-egy iksszel, hogy tegyenek valamit az ország és benne az én sorsom előmozdításáért. Sőt, egyszer még az időközben elsüllyedő Centrum pártra is szavaztam. De az igazság az, hogy bárhova is tettem le a voksomat, az utólag többnyire csak eltékozolt lehetőségnek bizonyult. A politika ezen felül sem hozott túl sok jót a közvetlen környezetemben, mert a határozott pártpreferenciával rendelkező családtagjaim és ismerőseim vagy egymást marták (ha ellenkező oldallal szimpatizáltak), vagy együtt köptek nagyokat a másik oldalra.  Ekkor döntöttem úgy, hogy amennyire lehet, száműzöm az életemből a politikát: bőven vannak olyan dolgok, amelyek kitöltik a helyét, nem beszélve a számomra fontos emberekről.

Élném tehát nyugodtan meglehetősen politikamentes sorsomat, ám mindaz, ami most zajlik (különösen a CEU kapcsán) a közelemben, már elérte az én magasan lévő ingerküszöbömet is. Ahogy egy ismerősöm egyetlen őszinte mondatban összefoglalta a közelmúlt eseményeit: "én nem akarok ilyen országban élni!" A politikai klíma jelenleg belélegezhetetlen minden normális embernek, és ezt már a magamfajta távolságtartó alkatúak is észreveszik. Hiába zajlik óriásplakát propagandakampány Magyarország csodálatossága mellett, ha közben állandóan tömegek tüntetnek az utcán, ha az embereket gyűlölettel töltik meg a menekültekkel szemben, ha az olyan civil szervezetek, ahol magam is dolgozok, erősödő attrocitásoknak vannak kitéve. Míg a politikai elit az egyik kezével gyönyörű magyar tájfotókkal szórja tele az országot és maradásra akarja bírni a kivándorlást fontolgatókat, a másik kezével egymás után keveri le nekik a csattanós pofonokat, és löki őket egyre messzebbre magától. Egy forrásból csörgedezik édes és keserű, egy szájból jön ki áldás és átok. Az ilyesféle ellentmondásosság hosszú távon feldolgozhatatlan, az olyan társadalom pedig, ahol ez tartósan előfordulhat, hamar élhetetlenné válik. Ilyenkor sokak számára nem marad más opció, mint kötni a cipőfűzőt és odébállni.

De mi okozza ezt a tartósan romlott politikai közeget? Meglehetősen egyértelmű egy baloldalinak, hogy a jobboldal, ahogy egy jobboldalinak is, hogy a baloldal. Az én felvállaltan amatőr megközelítésem viszont azt mondatja velem, hogy a rohadt gyökerek ennél mélyebb rétegekbe nyúlnak.

Én azt gondolom, hogy nem a baloldal vagy a jobboldal a rossz, hanem a rendszer, ami mögöttük van és megront bárkit, aki a részévé válik. Nem konform akarok lenni, tényleg így látom a dolgot! A helyzet szerintem az, hogy amikor négyévente szavazunk, csak a pártokat cserélgetjük, de a rendszer mögöttük lényegileg ugyanaz marad. A jéghegy csúcsát festjük hol ilyen, hol olyan színűre, de roppant darabját a felszín alatt ezzel egy cseppet sem változtatjuk meg. Nem akarom persze azt sugallni, hogy akkor a hatalmon lévő elitnek nincs is felelőssége, mert nagyon is van. A politikai atmoszféra milyenségét és arculatát még mindig leginkább azok a politikusok képesek meghatározni, akik aktuálisan hatalmon vannak, és ezáltal a legtöbb erőforrással rendelkeznek annak alakításához. De egy valamit szerintem ők sem tudnak megcsinálni: kicserélni a jéghegyet önmaguk alatt. Ez olyan lenne, mint Münchausen báró, aki saját hajánál fogva akarja kihúzni magát a mocsárból. A rendszeren belül nem lehet a rendszert igazán megváltoztatni, ahogy a bűnös ember sem tudja önmagát bűneiből megváltani. Ez pedig oda vezet, hogy a segítségnek valamiképpen kívülről kell érkeznie. Ez jelentheti például egy teljesen új politikai garnitúra megjelenését, amely már új tömlőbe akarja tölteni az új bort. Naiv gondolat, az biztos, és számos hátulütője van, mégis legalább kecsegtet azzal a lehetőséggel, hogy a tabula rasa miatt valami más kezdődhet el az eddigiekhez képest. Tökéletes kormányzás és tökéletes kiút persze nem létezik, aki abban bízik, hogy az aktuális hatalom megdöntése majd elhozza a Paradicsomot, az nem áll két lábbal a földön. De egy politikai özönvíz mégis jót tehetne abból a szempontból, hogy kicserélné a régi és szalonképtelenné vált szereplőket, s ezzel legalább egyfajta fellélegzési periódust hozna el, ahol lehet erőt gyűjteni az élethez.

Keresztényként azt is nagyon szívesen mondanám, hogy maga Isten is beavatkozhat, mint egyfajta külső forrás, de ahogy elnézem, Ő jobbára magunkra hagyott bennünket választott politikusainkkal, és egyszerűen engedi a vetés és aratás törvényét kibontakozni.

Lehet más a politika? Alapvetően talán nem, de mások azért lehetnének a politikában és akkor egy kicsit talán maga a politika is más lenne...

Tovább