2014. február 23., vasárnap

Nem mondom meg mit csinálj...

Carl Rogers
Leírhatatlan, hogy az emberek milyen gödrökbe tudnak lejutni életük során, és amikor úgy érzik, hogy kimásztak az egyikből, sok esetben máris belepottyannak egy másikba. A segítő szakmák egyik nagy kísértése, hogy a lelkész, a lelkigondozó vagy akár a pszichológus direkt módon beavatkozzon, és megmondja a bajba jutottnak hogyan kell élnie.

Még mindig tartja magát az évtizedek alatt rögzült szereposztás: a páciens elmegy a lelkigondozóhoz, hogy egy bizonyos problémájáról beszélgessen vele. Kettőjük disputájában az a lelkigondozó dolga, hogy megoldja a páciens nehézségeit, tanácsokat adjon számára, instrukciókat fogalmazzon meg arról, mit és hogyan kell tennie. Ha úgy érzi, gyenge a hite, akkor egyszerűen közölni kell vele, hogy olvasson többet Bibliát. Ha összeveszett a párjával, akkor gondoljon Jézus tanítására, és kérjen bocsánatot. Ha nem szívesen jár el házicsoportba, akkor egyszerűen térjen meg az ilyen viselkedésből és harcoljon önmagával, de mindenképpen ott legyen az összejöveteleken.

Nem csak az a baj az ilyesféle "tanácsadással", hogy szinte még a problémák felszínét sem érinti, és az azokat kiváltó okokig képtelen lejutni. A nagyobb baj inkább az, hogy egy olyan igényt szolgál ki, melyet nem biztos, hogy mindig ki kell szolgálnia. Általános tévedésnek tartom azt a képzetet, hogy a lelkigondozó egyfajta "megoldóemberként" jelenik meg a köztudatban, aki egy kis beszélgetés után irányt mutat a hozzá fordulóknak. Az ilyen felfogás elképesztő károkat képes okozni a világ legérzékenyebb műszerében, az emberi lélekben. Ahogy látom, a tanácsokat osztogatók az esetek többségében nem igazán vállalják a felelősséget sem: könnyen teszik, hiszen néhány balul sikerül tanácsadásuk hatása nem az ő hátukon csattan, hanem a hozzájuk forduló megroppant életén.

Minderre természetesen a pszichológia is ráébredt, melynek öt fő irányzatából az egyik, a humanisztikus pszichológia pontosan a fent leírtak ellenkezőjére törekszik. Carl Rogers, aki ennek az irányzatnak a megalapítója volt, elképesztően sok könyvet írt, melyben elveit és módszertanát bemutatja. Megközelítésének egyik alapvető elemét úgy lehetne összefoglalni, hogy a bajba jutott embernek nem feltétlenül kell direktben megmondani mit tegyen. Rogers arra épít, hogy egy felnőtt ember rendelkezik a változáshoz szükséges motivációval és képességekkel, és el tudja dönteni milyen irányban akar változtatni az életén. Miközben a segítséget kérő saját problémáit elemzi, az őt segítő személy - például egy lelkigondozó - ezért nem "osztja az észt" páciensének, hanem egyfajta tükörként viselkedik vele szemben. A segítségnyújtás  egy ilyen paradigmában tehát nem abból áll, hogy a lelkész megpróbálja megoldani a másik nehézségeit és felvilágosítja mit kell csinálnia, hanem segítő kezet nyújt ahhoz, hogy a megtorpant és kínlódó ember önmaga találja meg saját útját. Amennyire a gyakorlatban láttam ilyen alapokon álló beszélgetést, azt kell mondjam, hogy nagyon-nagyon hatékonyan tud működni. A párbeszédben a segítő részéről többnyire kérdések hangzanak el, illetve megkísérli összefoglalni a korábban már elhangzottakat, és abban segít a lelkileg tipródónak, hogy maga jusson le a problémáját kiváltó ok gyökeréig.

Sajnos azonban a lelkigondozást végzők jó része egészen máshogy szocializálódott. Éppen ezért a fenti alapelv nagy szigorúságot igényel azoktól, akik hozzászoktak, hogy mindig megmondják másoknak, hogyan gondolkodjanak és hogyan éljenek. Működéséhez elengedhetetlen kritérium a másik ember feltétel nélküli, pozitív elfogadása: Rogers úgy tapasztalta, az emberek akkor viselkednek a legőszintébben és törekszenek leginkább saját bajaik megoldására, ha az abszolút elfogadás légköre uralja a terápiát.

Úgy gondolom, a Rogers-féle elképzelések közül  nagyon sokat remekül át lehet emelni azoknak, akik emberekkel segítő módon foglalkoznak. Természetesen fontos kijelenteni, hogy nem valamiféle csodaszerről beszélünk: léteznek esetek, ahol a humanisztikus felfogás csődöt mond, nem igazán használható. Fontos tudatosítani, hogy a súlyos lelki válságot átélő emberek nem technikáktól gyógyulnak meg, hanem Isten kezeli őket - ami persze nem zárja ki, hogy megértsük a háttérben zajló lelki folyamatokat és egy kis tudatosságot felhasználva a segélykérő javára fordítsuk. Nem kell állandóan a másik ember navigálni ahhoz, hogy a segítségnyújtás hatékony legyen.

8 megjegyzés :

  1. Félig egyetértek, a bajban lévő embernek tényleg nem a tutit célszerű megmondani, hanem a belső motivációját célszerű beindítani. Csak általában épp ez hiányzik, így aki nem akar kikeveredni a problémájából, az nem is fog. Ezért sikerül olyan ritkán segíteni az életproblémás embereken.

    Félig nem értek egyet, ami a kereszténység esetét illeti a bajba jutottakkal. Egy magas vérnyomásosnak nem tutimondás javasolni, hogy menjen el a háziorvoshoz, akinek van erre megoldása. Ezzel nem írtunk elő neki egy konkrét pirulát. Keresztényként kötelességünk felhívni az emberek figyelmét Jézus tanítására, ami nem mentesít a karitatív elsősegélynyújtás alól, de nem is érvényteleníti a klasszikus módszertant. "Ne halat adj, hanem hálót." Nem tutimondás elmagyarázni, hogy a hal nem a bokorban terem, hanem ki kell fogni, különben nem lesz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "...így aki nem akar kikeveredni a problémájából, az nem is fog"

      Nyilván. Mondhatni: "az ellen nem véd". Ez a támogató szakmai egyik legnagyobb kihívása: a belső motiváció beindítása. Az emberek többsége arra számít, hogy mások fogják megoldani a problémáikat. A lelkigondozás nem erre való: csak támogatni tud abban, hogy magad kezdj el cselekedni.

      Természetesen lehetnek olyan szituációk, amikor ez a féle látásmód, amiről Rogers ír, hatástalan. Az esetek többségében azonban (szerintem) nem az. Sokkal nagyobb hibalehetőséget látok abban, ha valakinek megmondják a tutit (noha nem kellene), mintha nem mondják meg (noha szükséges lenne).

      Törlés
    2. A liberális megoldások sokszor nem működnek, vagy épp ellenkező hatást érnek el, viszont mindig kifizetődőek...

      Ilyen a "hadd találja ki magától" is. Van, aki annyira elutasítja a tekintélyt, hogy csak ez a módszer működik nála, ez az esetek 10-20%-a lehet ilyen, saját becslés alapján. A többieknél viszont tripla hosszú a kezelés, amit órára fizetnek.

      A megmondós módszernek is van neve: kognitív behaviorizmusnak hvják, legnevesebb hazai képviselője Csernus Imre. Keményen megmondja a tutit, és olyan eseteket gyógyít meg, akiket mások évek alatt sem tudtak. A legjobb az adott személyiséghez igazítani a módszert.

      Törlés
  2. Szerintem nem annyira a lelkigondozók nem vállalják a felelősséget a tanácsaikért, épp ellenkezőleg, azért nehéz a belenemszólás fegyelmét tartani, mert a tanácsot kérő részéről van egy nyomás, hogy áttolja a felelősséget a tanácsadóra...
    Valóban érdekes téma, én Harday: Az elfogadás művészete című könyvet olvastam ebben a témában.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Miklós, természetesen kettőn áll a vásár. Az emberek jó része a gyülekezetekben nem felnőtt hívő, a szó keresztény értelmében. Ezért a saját döntéseiért sem szívesen vállal felelősséget, és egy-egy lelkigondozói beszélgetésben igyekszik azt áttolni a lelkigondozóra / lelkészre. A lelkésznek azonban elvileg tudnia kellene (ha máshonnan nem, tanulmányaiból és jobb esetben tapasztalatból is), hogy ez egyfajta reflex és igény a bajbajutott ember részéről, amit nem szabad kiszolgálni.

      Persze itt az is bejöhet a képbe, hogy a lelkigondozónak imponál, hogy tőle valaki tanácsot kér. Az a tapasztalatom, hogy egy ilyen beszélgetés legtöbbször az egyensúlyos megtalálásán múlik, de az biztos, hogy mindig a segélykérő ember a lényeg, és nem a gondozó.

      Törlés
    2. Egyetértek, azt hiszem ez tiszta sor. Érdekes ennek a témának egy szélső esete, ami nem a gondozó-gondozott kapcsolatról szól, hanem a barátságról, legyen az Krisztussal való, vagy emberi kapcsolat. Van a Harday könyvben egy hasonlat a világítótoronyról, ami úgy tűnik jól írja le a gondozói munkát: A világítótorony szilárdan áll a sziklán, megbízhatóan adja jelzéseit, ha valaki mégis hajótörést szenved, nem megy a hajótöröttek megmentésére, végzi tovább a dolgát...a gondozó nem teheti meg, hogy utána ugorjon a vízbe esetteknek, hiszen sok gondozottja van, nem hagyhatja magára a többi gondozottat, csak részlegesen, igen korlátozottan van sorsközösségben a gondozottal. Számomra az igazán izgalmas kérdéskör az, amikor együtt úszunk...Nem tartozik szorosan ide, csak megjegyeztem...

      Törlés
  3. "Az emberek jó része a gyülekezetekben nem felnőtt hívő, a szó keresztény értelmében. Ezért a saját döntéseiért sem szívesen vállal felelősséget,..."

    Ez pont nem a keresztény értelemben felnőttség hiánya. Ez egy emberi viselkedés, ami már Ádámnál is megvolt. Keresztény értelemben felnőtt az, aki megismerte a tanítást elméleti és gyakorlati értelemben, gyakorlottak az érzékei a jó és rossz közötti különbségtételre, ezért nem bizonytalan, s nem is megcsalható ezekben a dolgokban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én olyan egyetemi kísérletben vehettem részt, ahol nem volt előadás, hadd olvassák el maguk a diákok az anyagot. A világ legnagyobb baromsága volt, egy jó előadó sokkal jobb tudást képes átadni.

      Képzeld el, hogy a dokinál nem kapsz receptet, hanem fél évig átbeszélitek a gyógyszerkönyvet, és a végére találd ki, milyen készítmény lesz neked jó. Vicces lenne, egyeseknél nyilván működne is, de a többség szempontjából idő- és pénzkidobás.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)