Háború és béke

Az erkölcsteológia soha nem tartozott a kedvenc diszciplínáim közé, de most muszájból foglalkoznom kell vele. Az etikai témák egyike a háború kérdését boncolgatja, mely az orosz-ukrán konfliktushelyzet miatt még itt lóg a levegőben. Mihez kezdjen egy keresztény magával a háborúval? Biblikus dolog fegyvert ragadni, vagy minden áron a békés megoldásokra kell törekednünk?

Valami frappáns felütéssel illene ezt az egészet kezdenem, de csak közhelyek jutnak eszembe arról, hogy a háború egy mocskos és rossz dolog, amelyben emberek halnak meg, nők, gyerekek, férfiak, öregek és fiatalok, katonák és civilek szenvednek leírhatatlan módon, sokszor a semmiért. A háború értékeket pusztít el, országok és nemzetek sorsát töri derékba, korszakokkal léptetheti hátra a benne résztvevő népeket, s még túlélőinek is feldolgozhatatlan mentális zavarokat, pszichés problémákat okozhat. Azt hiszem, minden normális emberben van valami, ami ösztönösen tiltakozik a háború ellen, még ha ezzel a tiltakozással ellentmondásba is keveredünk magunkkal. Mert próbáljuk bárhogyan is indokolni – szociális, gazdasági, vallási vagy politikai okokkal -, a háború létezésének végső metafizikai katalizátora mégiscsak a bűnös természetünkben keresendő. Abban, hogy az ember bár vágyik a békére, utálja már azt is, ha a mellette lévőnek más az ízlése, mint neki magának.

Áldás, békesség...

Én azt hiszem, Jézus alaphangon olyan karakter volt, aki nem kerülte a konfliktusokat. Nem tudott úgy leülni egy asztalhoz, hogy azzal ne botránkoztasson meg embereket, akiknek kertelés nélkül meg is mondta a magáét. Igaz, ugyanennyire állíthatjuk, hogy Krisztus nem lelte élvezetét sem az összeütközésekben. Legalapvetőbb tanításai és megnyilatkozásai mégiscsak a szeretettel és az ellenség felé gyakorolt megbocsátással állnak összefüggésben. Furcsa kettősségnek tűnik ez: Krisztus egyszerre hozott kardot és békét, támasztott ellenségeskedést és belviszályt, miközben minden értelmet felülhaladó nyugalmat is adott. Vajon egy ilyen ostoba világban lehetett volna másképp?

Kétségtelen, hogy maga a Biblia nem háborúellenes. Ám ez nem jelenti azt sem, hogy háborúpárti lenne. Az erőszak nem örömteli, de biblikus. Nem kívánok most elmélyedni az Ószövetség véres történeteiben (ezt éppen eleget teszik a kereszténység kritikusai), egy érzésem szerint fontos aspektusra azonban szeretnék rámutatni az erőszakkal kapcsolatban. Mégpedig arra, hogy az Újszövetség világában az állam jogrendet fenntartó tevékenysége elismertnek számított. A hatalom jó okkal viseli a fegyvert, ezen az okon pedig Isten jóváhagyása nyugszik. A fegyvert viselő állam alapvetően helyesen jár el, amikor akár erőszak árán is védelmezi a fennálló rendet – ebben implicit módon a háború lehetősége is benne rejlik. Természetesen mindannyian tudunk kivételekről, amikor az állam visszaél saját hatalmával, és egyfajta erőszakszervezetként olyanokat is büntet, akiket nem kellene. A diktatúra az diktatúra – itt és most azonban a normális üzemmenetről beszélünk. A visszaélések és a rossz történelmi tapasztalatok sem csorbítják az állam jogát, hogy lehetőségeivel helyesen élhessen.

Amire szerettem volna rámutatni, hogy az elvtelen és egyoldalú pacifizmus, mely a háború minden formája ellen fellép, valójában ezt az Istentől származó jogrendet is elveti, aminek fenntartásában azonban maga Isten érdekeltnek tűnik. A korábban már említett metafizikai alapállás, vagyis az ember bűnös természete azonban sok esetben nem teszi lehetővé, hogy ezt a jogrendet erőszak és konfliktus nélkül megvédjük, ami a helyzetet dilemmához vezetheti: keresztényként elhatárolódjunk az ilyesféle erőszaktól vagy támogassuk azt? Lázadjunk az állami erőszak ellen vagy mellé álljunk?

Mielőtt valaki félreértené, nem vagyok az az alkat, akinek viszket a keze a ravaszon. Gyűlölöm, utálom a fizikai erőszakot, teológusként csak a szám és billentyűzetem jár, de közben a légynek sem tudnék ártani. Nem vagyok ugyan pacifista, de tiszta szívből a béke pártját fogom, és képes vagyok még a Biblia erőszakos narratíváin is fennakadni. Elárulom, az ukrán-orosz válságban én az amerikai szépségkirálynők oldalán állok, akik elérzékenyülve rebegik mikrofonba a „világbéke” édeskés szavát. Nálam csak az utolsó utáni megoldás lehet egy háború.

Minden érzelmi felindulásom ellenére ugyanakkor naiv gondolatnak tartom az utópisztikus elképzelést, hogy az emberi erőfeszítések igazi békét hozhatnak. Ez még akkor is igaz, ha konfliktusos és romlott természetünk ellenére egyébként szeretjük a nyugalmat. Vannak helyzetek, amikor helyes lemondanunk a konfrontálódásról, de nem csak ilyen helyzetek léteznek. Különösen, ha ez a lemondás végül sokkal nagyobb problémához vezet. Nagy pofonok előbb-utóbb elcsattannak – nem lehet másképp.

Az egyik teológiai etikai műben négy pontban összegzik, hogy Ambrosius, Aquinói Tamás és Kálvin milyen elvek mentén próbálta körvonalazni a „jogos háború” fogalmát. Ezek az elképzelések megfontolandóak: az auctoritas principis, mely szerint egy háborúnak csak a törvényes hatalom lehet az elindítója, vagy a iusta causa (azaz jogos indok), mely igyekszik szabályozni a háború motivációs faktorait, illetve a háború korrekt hadviselési szabályainak rögzítése átgondolásra méltó irányelvek. Ám nagyon jól tudjuk, hogy ezek a szép elméletek a gyakorlat során gyorsan képesek szertefoszlani. A szemtől-szembeni küzdelem pszichológiájában már nem az elvek, hanem az ösztönök vezetnek.

Hogyan is legyen tehát: háború vagy béke? Én alapvetően utóbbira szavazok, kényszerűen elismerve, hogy előbbi néha képes kikerülhetetlenné válni. Annyit mindenesetre jó megjegyezni, hogy az ember mégiscsak az állandó békére szeret berendezkedni, állandó háborúra képtelen. Szeressük tehát inkább egymást gyerekek, és szurkoljunk az amerikai szépségkirálynőknek!