Nem vagyok filozófus, nem vagyok társadalomtudós, sem jövőkutató, próféta vagy látnok. Csupán átlagember vagyok, aki az előző bejegyzés néhány kommentje alapján elgondolkodott arról, vajon a teista vagy a naturalista irányba halad a világ? Mire számíthatunk: globális ébredés vagy világméretű hanyatlás következik a kereszténység történetében?
A kérdésfeltevés persze túl nagyratörő és ezért megválaszolhatatlan. Nem is gondolom, hogy egy egyszerű és gyors igennel vagy nemmel érdemes lenne lecsapni a feldobott labdát. Hozzáteszem, szívem szerint az ébredésre szavaznék: jót tenne ennek a világnak sok hiteles, lelkes és meggyőző keresztény. Ezzel még azok is rengeteget nyernének, akik egyébként nem kívánják Jézust követni. A hegyi beszéd erkölcsiségére alapozott, a felebarát szeretetét homlokterében tartó, reménnyel és hittel teli, bizakodó, erős házasságokban szerveződő társadalmi struktúra, melynek motorja az őszinte istenkeresés és bibliai megtérés, meggyőződésem szerint fantasztikus fordulatot lenne képes elhozni. Ezt a véleményemet arra alapozom, amit személyesen tapasztaltam és látok: az igazán megtérő emberek utcahosszal járnak a hit nélkül élők előtt.
A helyzet azonban nem ilyen rózsaszín. Ha végigrohanunk a történelmi előzményeken, alapvetően három nagy korszakot találunk a nyugati civilizáció múltjában. Kezdetben ugye vala a premodernitás kora. Ez volt az az időszak, melyben az egyház domináns szerepet játszott: hatalmi pozíciójában állva meghatározta a világ arculatát, sokszor nagyon rossz módon. Az embereket butaságban, sötétségben, elnyomásban tartotta. Az igazság az volt, amit a klérus közvetített. A kisemberek és adott esetben még az uralkodók is kénytelenül meghajoltak az egyház pressziója alatt. Kérdéses persze, ennek mi köze lehetett a bevezetésben felvázolt bibliai kereszténységhez... (Véleményem szerint az evangéliumiság nem nagyon hatotta át ezt a rendszert - nem véletlenül torkolltak az események a reformációba...)
A felvilágosodás beköszöntével a helyzet drasztikusan megváltozott. Beléptünk a modern korba. A kereszténységet bizonyos értelemben száműzték, a megismerés alapja és egyetlen hiteles forrása az emberi ész lett. Meglódultak a természettudományok, szinte határtalanná nőtt a bizalom az értelemmel kapcsolatban, míg a hit és az egyház egyre inkább háttérbe szorult, az előző korszakhoz képest kis túlzással marginalizálódott. Ahogy korábban a társadalmi alap az egyház és bizonyos értelemben a keresztény narratíva volt, a modern kortól kezdve a tudományos megismerés és az észbe vetett óriási bizalom lett a kiindulópont.
Aztán persze ez sem bizonyult igaznak. A mai, posztmodern kor eljövetele megmutatta, hogy a tudomány sem volt képes azt a csodát nyújtani, amit elvártak tőle. Az emberi értelem magasztossága két világháborúhoz, népirtáshoz, pusztításhoz vezetett, melyből a tudományos fejlődés is alaposan kivette a részét. A tudomány, mint egyfajta metanarratíva pont úgy megbukott, ahogy előtte az egyház. A posztmodern világ, amiben most élünk, éppen ezért alapvetően a bizalmatlanságra épül. Elegünk van a nagy, globális magyarázatokból - teljesen mindegy, hogy azok vallási vagy tudományos alapúak. A posztmodern azt sugallja, ne bízzunk meg az ilyesféle nagy rendszerekben, mert mindegyik csődöt mondott. Az igazság valahol személyes szinten, mindenki saját éltében keresendő.
Nos, elnagyolt áttekintésemben csak arra akartam rámutatni, hogy nekem úgy tűnik, egyik oldal sem találja meg a saját hangját a mai helyzetben. Amikor valaki "keresztény országot" meg "keresztény világot" vizionál, olyan, mintha a premodern korszakot sírná vissza, amit bizony régen magunk mögött hagytunk. Ehhez hasonlóan, amikor Dawkins vagy Dennett és a naturalisták szinte már a tudomány imádatára szólítanak fel, a már letűnt modern kor utáni sóvárgásuk bukkan elő szavaik mögül. Barátaim, mindkét forgatókönyv a múlté! Ideje lenne továbblépni.
De mi lesz a posztmodernből? Hova vezet ez az általános bizalmatlanság, amire a posztmodern épül? A kereszténység nyilvánvalóan vitában áll a posztmodernnel, ugyanakkor szerintem találhat benne kapaszkodópontokat is. Van már posztmodern gyülekezet, posztmodern apologetika és posztmodern igehirdetés. Igenis meg lehet ragadni a mai kor lehetőségeit, miközben távol tartjuk magunktól a buktatóit. A kereszténység jövője részben a mi kezünkben is van: ahelyett, hogy visszasírnánk a "régi szép időket" (adott esetben az első egyház légkörét), vagy állandóan vitatkoznánk a modern kor tudományával, akár arra is fordíthatnánk energiát, hogy a posztmodern talaján állva elkezdjük alakítani a saját jövőnket. Erre szeretnék majd egy példát mutatni a következő bejegyzésben.
"az igazán megtérő emberek utcahosszal járnak a hit nélkül élők előtt." - ki az igazán megtérő és miben járnak utcahosszal előttem?
VálaszTörlés"A mai, posztmodern kor eljövetele megmutatta, hogy a tudomány sem volt képes azt a csodát nyújtani, amit elvártak tőle." - Milyen csodát ígért a tudomány, amit nem teljesített? Ezt azért nem értem, mert feltételezem, hogy eszedbe jutott írás közben, hogy a tudomány eredményeit ma is élvezzük.
"Az emberi értelem magasztossága két világháborúhoz, népirtáshoz, pusztításhoz vezetett." - az értelem magasztalása, vagy a vágyaink kielégítésének igénye?
"A tudomány, mint egyfajta metanarratíva pont" - ez mit jelent?
"ki az igazán megtérő és miben járnak utcahosszal előttem?"
TörlésNem mondom meg neked a választ, hiszen te keresztény voltál, vagyis tudnod kellene...
Ha ez mégsem így van, akkor javaslom hogy tanulmányozd Krisztus és tanítványai életét az Újszövetségben. Az ő életüket pedig vesd össze kortársaik életével. Nehezem tudom elhinni, hogy nem fogsz találni markáns különbségeket...
"Milyen csodát ígért a tudomány, amit nem teljesített? "
Javaslom, hogy tanulmányozd a felvilágosodás, mint fordulópont kiinduló alapjait, az észről vallott nézeteit. A tudomány eredményeit nem vitatja senki (illetve nem minden eredményét vitatja), itt nem az eredményekről, hanem a tudományhoz való viszonyulásról beszélünk.
"az értelem magasztalása, vagy a vágyaink kielégítésének igénye?"
A modernitás egy arra az elképzelésre épülő korszak volt, hogy a tiszta ész (és az abból fakadó tudományos haladás) megoldja az emberiség problémáit, ezért a vallás helyett a tudományba kell végső bizalmunkat vetni. A premodern időszakot a felvilágosodás szakította meg, ami egyfajta módon feltette a kérdést: ha a kereszténység nem, akkor van-e abszolút tekintély, amire érdemes hallgatni? Van valami olyan a világban, ami megoldja a problémáinkat és átfogó módon sikeres magyarázatot ad? A válasz az ész és a tudomány, a természettudományos megismerés volt.
"Ez mit jelent?"
A metanarratíva olyan komplex rendszer (egyfajta "nagy történet"), amitől az emberek globális megoldásokat várnak. Ha belegondolsz, a kereszténység is metanarratíva, hiszen átfogó módon ad egy világmagyarázatot - és ilyen szempontból a tudomány is az emberek szemében ide nőtte ki magát: világmagyarázattá vált, nem csak a megismerés eszközévé és a technológia fejlődés alapjává. ("Majd a tudomány megmagyarázza" - mit is? Mindent!)
A posztmodern egyik szellemi megalapozója, Lyotard nevezte elsőként ezeket metanarratíváknak. A posztmodern szerint minden metanarratíva ideje lejárt: nincs értelme egyiknek sem bizalmat szavazni, mert nem tudnak igazi megoldásokat nyújtani. Ezért nem is szabad metanarratív módon gondolkodni: a nagy megoldások ideje lejárt, helyüket a "kis történetek", személyes igazságok veszik át.
"Nem mondom meg neked a választ, hiszen te keresztény voltál, vagyis tudnod kellene..."
TörlésAz én esetem csak egy eset. Lehet, hogy a te elvárásaid szerint nem is voltam igazán megtérve. Sytka, amit itt felvetsz az alaptalan elitizmus. Nagyon meglepődtem már magán a bejegyzésben tett kijelentéseden is.
"Az ő életüket pedig vesd össze kortársaik életével." még mindig nem tisztáztad, hogy mire figyeljek. Arra, hogy a keresztények adakozóbbak mint a nem keresztények? Arra, hogy szerényebbek? Mi a mértéke az utcának, amit említesz?
" itt nem az eredményekről, hanem a tudományhoz való viszonyulásról beszélünk" - jah, értem.
"A válasz az ész és a tudomány, a természettudományos megismerés volt." - azt gondolom kikerülted a kérdésemet. Én arra kérdeztem rá, hogy a ráció vagy a vágyaink vezettek a háborúkhoz. Gongdolom látod mire megy itt ki a játék.
"A metanarratíva olyan komplex rendszer" - köszönöm a magyarázatot. Érdekes ez a modell. Úgy gondolom a tudomány valóban választ ad az emberiség nagy kérdéseire és képes megoldani rengeteg problémát, olyanokat is, amire a vallások képtelenek. A válaszai néha, nyugtalanítóak (pl. hogy az emberei faj nem különleges), de legalább igazak. A megoldásai néha kényelmetlenek (pl. gyűjtsük szelektíven a hulladékot, hasznosítsunk újra, hogy ne ússzunk szemétben), de legalább működnek. Lehet, hogy ez a posztmodern csalódottság egyik oka?
"Nagyon meglepődtem már magán a bejegyzésben tett kijelentéseden is."
TörlésÉn viszont sajnos nem lepődtem meg a meglepődéseden. :-( Norbi, ha tényleg nem érzékeled mi a különbség egy őszinte, evangéliumi keresztény és egy ateista között, akkor azt kell mondjam, komoly bajban vagy. Ez pedig nem elitizmus. Szerintem te az élet minden apróságát - az emberi jellemtől az erkölcsig - egyfajta szigorú tudományossággal szeretnél megragadni, pontosan definiálva a határokat. Vajon miért gondolod, hogy ez lehetséges? Mi történik akkor, ha ez nem megy? Be tudod építeni a bizonytalant is az életedbe, vagy mindent csak akkor értesz meg és vélsz használhatónak, ha precízen körülírható?
"Én arra kérdeztem rá, hogy a ráció vagy a vágyaink vezettek a háborúkhoz."
Rossz a kérdésed és rossz dologra is kérdezel. Egyik kizárja a másikat? Nem értem. Továbbra is azt mondom, tanulmányozd át a felvilágosodás eszmetörténetét, mert azt érzékelem, ki akarsz magyarázni valamit, ami teljesen egyértelmű. Nem a háború elsősorban a lényeg, az egy példa volt.
"Lehet, hogy ez a posztmodern csalódottság egyik oka?"
A posztmodern csalódottság oka az, hogy a tudomány nem jó metanarratíva, nem igazi válasz, nem oldotta meg a problémáinkat. A posztmodern egyik következménye a pluralizmus, a különféle nézetek egymás mellett élése, mivel nincsenek igazi válaszok - a tudomány sem az. Nem azért, mert kényelmetlenek a válaszai, hanem azért, mert önmagában elégtelen, nem érdemli meg a végső bizalmat. Ragozhatom tovább az egyértelműt, de szerintem te is érted mire gondolok. Ha mégsem, akkor Derrida, Lyotard, Focault a kiindulópont.
Köszönöm a kéretlen diagnózist. Nem jutottam közelebb a mondandód megértéshez, de gondolom nem is az volt a célod, hogy válaszolj. Nem látom, hogyan kapcsolódig az én jellemrajzom a blogbejegyzésedhez, ezért nem válaszolnék itt a kérdéseidre. Ha egyik személyes beszélgetésünk során még érdekelni fog a dolog, felteheted a kérdéseid.
Törlés"Egyik kizárja a másikat?" - nem. A ráció határt szabhat a vágyaink kielégítésének, vagy lehetővé teszi a konstruktív kielégítésüket. Például ha az egyik állam több energiahordozót szeretne megtámadhat egy másik államot amelynek hatalmas olajtartalékai vannak VAGY várhat és pénzt fektethet alternatív erőforrások kiaknázásába.
Azt gondolom elakadtunk a beszélgetésben.
"Azt gondolom elakadtunk a beszélgetésben."
TörlésHa másban nem is, ebben egyetértünk. :-)
Nem szeretném a jellemrajzodat (főként itt nyilvánosan) megcsinálni, nem is érzem magam erre felhatalmazva. Nem is rólad - vagy nem csak rólad van szó. Alapélményem, hogy néhány ismerősöm (keresztények és nem keresztények egyaránt) a modernitásban megragadva élnek. Nem tagadom, én is képes vagyok így gondolkodni, beleesni a csapdába. Ha velük beszélek, mindig olyan érzésem van, hogy mindenre pontos definíciót kellene adnom, különben oda a beszélgetés.
Mondok egy egyszerű mondatot: "A Sanyi rossz ember". Ezt a mondatot minden átlagember megérti, ha ismeri is azt a bizonyos Sanyit, különösképpen is tisztában lesz azzal, mit mondok. Ám a modernitásban gondolkodók tuti biztos, hogy visszakérdeznek: "mi az, hogy rossz ember?", "mettől meddig rossz egy ember? miért pont onnan?". Nekik mindent pontosan definiálni kell, precízen meghatározni. Ha valami nem kap meghatározást, akkor az talán nem is létezik számukra, illetve úgy gondolják, el kell vetni. Azt a tényt, hogy az életben számos dolog nem ragadható meg tudományos módon, képtelenek beépíteni saját világukba. Ilyen például Dawkins is. A premodern időszakban írt Szentíráson is a modernitás precíz tudományosságát kéri számon - mindezt egy posztmodern korban.
No persze, nem is fog választ kapni, amiért nem a Biblia a felelős... Azért, mert például a szerelmet nem tudjuk szigorú tudományossággal meghatározni, az ugyanolyan realitás, mint bármi más, és nagyon is valóságos. A modernitás mélyen elültette bennünk az ész fensőbbségét és a tudományos egzaktság gondolkodásmódját megpróbálta extrapolálni az élet minden kérdésére. Ez az egyik oka, amiért végül elhasalt: a posztmodern nem tűri meg, hogy legyen egyetlen metanarratíva, ami megpróbál mindenre rátelepedni, mert ilyen módszer szerintem nem létezik.
De majd élőben folytatjuk! :-)
Nagyon jó, hogy megírtad ezt a vitaposztot, mert a felvetett kérdés rendkívül aktuális. 100 keresztényből 90 úgy gondolja, hogy az egyház így meg úgy, sötét korok emígy-amúgy. Ámde miért ne lehetne egy kereszt(y)én(y) egyszersmind kritikai gondolkodó, ésszerű ember?
VálaszTörlésTegyünk fel néhány tisztázó kérdést. Honnan tudjuk, hogy az egyházak visszaéltek a helyzetükkel, hogy elnyomásban és sötétségben tartották az általuk vezetett társadalmakat? A liberális történetíróktól tudhatjuk, több száz éve ezt sulykolják. Amit sokat ismételnek, az igazzá válik? Milyen egyéb adatunk van erre?
Semmilyen: az egyházak működtették az iskolákat, az egyetemeket, vezették a tudományos kutatást. Ha az adott kor alternatívái jobbak lettek volna, a nép simán áttérhetett volna a versenyképesebb kultúrára. Mi akadálya lett volna, hogy mi átvegyük a törököktől az iszlámot, ha az vonzóbb és nagyobb jólétet, világosságot jelent? Semmi akadálya nem lett volna, ám a társadalom nyilvánvalóan jobbnak tartotta a kereszténységet.
Mi akadálya volt annak, hogy Napoleon nyomán felépüljön egy korai szekuláris felvilágosult birodalom a Szovjetuniót megelőlegezve. Semmi akadálya nem volt, mégsem épült fel, és a tapasztalataink alapján azt mondhatjuk, hogy szerencsére. A 20. században ránk törő szekuláris "felvilágosodás" az emberiség történelmének legvérengzőbb, legsötétebb korszaka lett, hála Istennek, hogy végre elmúlt - leszámítva Észak-Koreát, meg lehet figyelni az ottani élet szépségét.
Meggyőződésünk, hogy az angol ipari forradalom borzasztó volt. A kor szakirodalma viszont azt írja, hogy az angol munkásosztály a világ legnagyobb jólétben élő széles rétege, minta a bolygó lakói számára. Adam Smith így vélte, a közgazdászok számára azóta is irányadó tekintély.
Miből gondoljuk, hogy az egyház sötét, a világiak világosak? Ma a "felvilágosodás" az abortuszt, az eutanáziát, a melegházasságot jelenti. Ezekhez képest sötét dolog az élet szeretete és tisztelete, és a társadalmakat fenntartó, gyermekáldással járó házastársi hűség? Liberális meggyőződés szerint ezek sötét, elnyomó téveszmék, amelyek alól fel kell szabadítani a nyomorult keresztényeket. Mi, keresztények is így gondoljuk? Akkor mi okunk van visszhangozni a tényekkel szembemenő, történelemhamisító propagandát?
Fél Hollywood Tibetbe jár wellness hétvégére, de ettől terjed a buddhizmus? Nem, mert nem versenyképes a jóléti társadalmat működtető kereszténységhez képest. A tibetiek szívesen fogadják a túldrogozott, túlszexelt és kiégett sztárok pénzét, de nem tudnak olyat mondani, ami az egyensúlyban lévő, szorgalmas munkával boldoguló keresztények számára vonzóbb lenne a saját rendszerüknél. Minden jóléti, demokratikus társadalom keresztény többségre épül, keresztény erkölcsöket vall és él, ettől olyan sikeres.
Nem vagyok kincstári optimista, ahol a mai kor előnyét látom, az az önkéntesség. A keresztény társadalmak akkor voltak a csúcson, amikor meritokráciaként működtek, azaz ki-ki a tényleges teljesítménye miatt volt azon a helyen, ahol épp volt. Ez több évszázadon át megvalósult, és egy-egy jó uralkodó idején vissza-visszatért.
A gazdasági-társadalmi kihívásoknak viszont csak észak-nyugaton tudtak megfelelni, nagyjából meritokrata keretben maradva, ez a jólét és demokrácia titka. Keletre és délre menve merevséget, indokolatlan rangkórt, az időnek keresztbe fekvést találunk, azaz lefékezték a meritokrata folyamatokat, ettől lettek viszonylag szegények és elmaradottak - persze még mindig magasan a többi kultúra fölött. Pechünkre mi egy ütközőzónában éltünk, hol innen, hol onnan taroltak le, és ha időlegesen fellélegezhettünk, akkor sosem a meritokrácia, hanem az archaizáló vágyelvű gondolkodás bontakozott ki a következő tarolásig. Befelé forduló, rövidlátó társadalom lettünk, az írástudóink becsaptak és elárultak, sötétben tartanak a mai napig. Nincs reális képünk a világ egészéről, de az infók most már elérhetők, pillanatnyilag egy új meritokrata korszak nyitányát éljük.
A vége nem fért bele a limitbe, íme:
TörlésCsak rajtunk múlik, hogy ezúttal ne nyaljunk, ne archaizáljunk, ne ugráljunk a ló egyik oldaláról a másikra, hanem szorgos munkával és keresztény tisztességgel teremtsük meg a rég vágyott jólétet. Nyugati mintára, természetesen.
László, sok értékes és jó dolgot is leírsz, de az az érzésem, nem kifejezetten a poszt felvetéseihez kapcsolódnak.
TörlésA kereszténység társadalmi versenyképessége szerintem részben azon is múlik, hogyan tudunk mi hívők élni a posztmodern lehetőségeivel? (Az meg, hogy a zsidó-keresztény alapokon felépített nyugati demokráciákban mennyire működőképes egy buddhizmus, iszlám és más vallások, teljesen más kérdés).
Az a helyzet, hogy a plurális társadalomban a kereszténység sem terjed túlságosan: a nyugati társadalmakban lakó emberek (köztük mi is) szeretnének megtartani azt az alapeszmét, hogy sok különféle nézet éljen egymás mellett, és ezek közül egyik se kerekedjen fölül a többin. A jövő szerintem éppen ezért olyan vallásoké, mozgalmaké, eszméké lesz, akik toleránsak, intelligensek és elfogadják a pluralitást.
Ilyen szempontból a fundamentalista kereszténység agresszív hozzáállása, mely a többieket háttérbe szorítva önmagát akarja érvényesíteni, pont ugyanabban a klubban van, mint a militáns ateizmus, ami a vallást kártékonynak és kipusztítandónak nevezi. A radikális eszmék egy posztmodern, civilizált nyugati társadalomban nem működnek. Vadbarom módjára érvelő, agresszív és kirekesztő emberekre a posztmodern nem kíváncsi.
A kérdés tehát az, hogyan tudnánk előmozdítani egy szenzitív, értelmes, elfogadó, de nem megalkuvó kereszténység megszületését?
"szeretnének megtartani azt az alapeszmét, hogy sok különféle nézet éljen egymás mellett, és ezek közül egyik se kerekedjen fölül a többin"
TörlésMinden fejlett nyugati társadalomban folyamatosan a kereszténység kerekedik felül. Hogyan lehetne másképp? A "polgári tisztesség" 100% keresztény etika, egyetlen más alternatíva sem vallja, sem a demokráciát, sem a szólásszabadságot, sem a jogállamiságot. A többségi alapon meghozott döntések oroszlánrészét de facto a keresztény többség hozza nyugaton, erre van szükség nálunk is.
"Minden fejlett nyugati társadalomban folyamatosan a kereszténység kerekedik felül."
TörlésEbben én nem vagyok biztos, illetve pontosítanám: nem vagyok meggyőződve arról, hogy ami felülkerekedik, az tényleg bibliai értelemben vett kereszténység. Amikor a kereszténység hatalmi pozícióba került, ott soha nem az történt, hogy a világi hatalom lett tőle tisztább, hanem az egyház lett romlottabb. Ezért én alapvetően nem is hiszek abban, hogy jót tenne a kereszténységnek, ha hatalomba kerülne és "felülkerekedne" egy társadalomban.
Ez nem elméleti kérdés, hanem gyakorlati. Tegyük fel, a fejlett világban nem is a keresztény többség hozza a döntések nagy részét.
TörlésAkkor mitől más Amerika, mint Törökország, Líbia, Észak-Korea, Kenya, Kína vagy a szovjet utódállamok? Véletlenek folytán? Mitől nagyobb pont ott a jólét és a demokrácia, ha nem attól, hogy a belső meggyőződéses keresztény többség jólétet és demokráciát teremt?
"Akkor mitől más Amerika, mint Törökország, Líbia, Észak-Korea, Kenya, Kína vagy a szovjet utódállamok?"
TörlésAttól, hogy plurális a társadalom, szekuláris az állam - szerintem még Amerikában is az, hiába lengetik a keresztény zászlót. Nem hiszek abban, hogy keresztény nemzetek léteznek manapság: keresztény emberek vannak.
A kettőnk álláspontjában lehet közös metszet: az amerikaiak úgy keresztények, hogy belső meggyőződésből azok, és másokra is úgy gondolnak, hogy vagy belülről jöjjön, vagy nem célszerű erőltetni. Tehát nem nyomjuk a formát tartalom nélkül, de ha tartalom van, nem szégyelljük, hanem büszkén vállaljuk a formát.
TörlésTalán ez az, ami nálunk nagyon nehezen képzelhető el, mivel eltér az eddigi gyakorlatunktól, bár szerintem ugyanúgy lehetséges, és ugyanolyan szép eredményre vezet, mint Amerikában.
Magad is írod, hogy a belső meggyőződésből keresztény emberek élete utcahosszal megelőzi az alternatívákat, egyetértek. Ebből az következne, hogy 51% belső meggyőződéses keresztény utcahosszal jobb társadalmat hozhat létre a demokratikus döntéseivel, mint az alternatívák. 51% nem hegemóniára törekvés.
Megjegyzem, a plurális gondolkodás is kizárólag keresztény érték, sehol máshol nem alakult ki, és a keresztény világban élő kisebbségekre sem jellemző. Liberálisokkal beszélgetve világossá tették, hogy a keresztény csak marginalizált, futottak még kategóriában létezhet egy liberális társadalomban, és még ezen belül is közmosoly tárgya. A kereszténység az egyetlen világnézet, amelyik tényleg együtt tud élni az alternatívákkal anélkül, hogy egyfolytában leradírozná őket a térképről. Mármint az amerikai típusú autonóm, belső meggyőződéses kereszténység ilyen, állítom én, ezért alkalmas arra, hogy jóléti demokráciává változtassa a világot.
"A kérdés tehát az, hogyan tudnánk előmozdítani egy szenzitív, értelmes, elfogadó, de nem megalkuvó kereszténység megszületését?"
VálaszTörlésSzerintem, ha a gyakorlatunkban is visszatérnénk a kegyelemre, mint alapra. Pontosabban: elvetnénk a saját vagy öröklött érdemeinkre épülő zsidó-keresztény identitást, helyette az érdemtelenül megkapott kegyelmet magasztalnánk. Nem néznénk ki a közösségeinkből a "fura fazonokat", a rossz előéletűeket, a tisztátalanokat, a "nem kérődző, nem hasított körműeket, mert Isten nemcsak a tisztátalanokat kénytelen megtisztítani, hanem a jól viselkedő és bibliaismerő "standard", kósereket is. Hozzád hasonlóan, a fundamentalista kereszténység gőgjét látom az evangélium útjában állónak. Visszataszítónak tartom ezt a képmutató és agresszív hatalmi törekvését, és sajnos, nemcsak én, hanem az istenkereső kívülállók többsége is. A "kénköves evangélium" - és a tudományellenesség donquiotizmusa Istentől is visszariasztja őket. Mintha a galatai kovász erjedne a mai keresztény gyülekezetek többségében! Pál apostol igen szomorú lenne, ha végiglátogathatná a mai kereszténység közösségeit. Vannak azonban jó jelek is, amelyek a kegyelem örömhírének feltámadását jelzik. :)
Gondoljuk végig a fundikat: Amerikában a társadalom 95%-a hívő, 90%-a keresztény, és ott vannak a fundik. Nálunk nincsenek fundik, és 38% vallja magát kereszténynek. Ezek szerint nem állhat a fundamentalizmus semminek az útjában, mert akkora Amerikában lenne padlón a kereszténység, és nem nálunk.
TörlésA fundamentalizmus nálunk olyan gyakori, mint a tálibok. Aki akar, küzdjön a tálibok és a fundik ellen, de nem biztos, hogy ennek van geostratégiai értelme. Jelzem, én pl. nem vagyok fundi, a keresztények arányát csak 51%-ra szeretném emelni, hogy a döntéseink nyugati módra kereszténnyé váljanak.
Próbálom megérteni a hétrét görnyedő alázat lényegét, szóljatok, ha tévedek.
VálaszTörlésAmennyiben minden keresztény folyamatosan méltatlannak tartja magát, és a kegyelmet magasztalja, az azt jelenti, hogy amit egy generáció keresztényei felépítettek, arra a következő generáció már nem lesz méltó, és ki kell belőle vonulnia, átadva a világiaknak? Ha így van, miért nem adjuk át a lakásunkat, a bankszámlánkat, miért nem osztunk szét minden pénzt a hajléktalanok között, akik aztán majd viszontsegíthetnek, hiszen immár több lakásuk és pénzük lesz, mint a keresztényeknek. Miért nem vonul ki minden keresztény generáció újra és újra a pusztába, hátrahagyva az elődei által épített civilizációt a világiaknak - legyen az övék, hadd örüljenek szegény szenvedők!
Jól értem, hogy ez lenne a kegyelmet magasztaló, alázatos, méltatlan keresztények feladata? Ha igen, hol találunk erre példát, megtörtént eseteket? Ha nem, akkor miért gondoljuk, hogy a kegyelem magasztalása majd segít egy Jézussal szemben nyíltan, egyben megfontoltan, stratégiailag, visszaélésszerűen ellenséges világban?
Kedves László!
VálaszTörlésKérted, szólok: félreértettél. :)
Sytka kérdésére válaszoltam:
"A kérdés tehát az, hogyan tudnánk előmozdítani egy szenzitív, értelmes, elfogadó, de nem megalkuvó kereszténység megszületését?"
Válaszomban, a felvetésnek megfelelően, nem a hazai, hanem a nemzetközi keresztény világ magjának: az elkötelezett, hitvalló keresztények közösségeinek megújulását szorgalmaztam. Tulajdonképpen, a hívő egyének belső odafordulásáról van szó: a kegyelemben élésről, amely nem tévesztendő össze a vallásos, hétrét görnyedő alázatoskodással.
Krisztus kegyelmét csak egy módon lehetséges hitelesen magasztalni: gyakorolni az irgalmasságot, a megbocsátást. A megbocsátás nem igazságos cselekedet, hiszen az igazságosság a vétkező megbüntetését követeli, mégpedig az elkövetett bűn súlyával arányos bűnhődést. Csakhogy, Isten nemcsak igazságos, hanem szeretetteljes jellemű, ezért a bűnbánó ember vétkét végképp eltörli - ezt jelenti Isten kegyelmessége. A kegyelem - Istennek sem volt könnyű, és nem volt olcsó: Jézus kínhalála volt az ára.
A kegyelem nemcsak az üdvösséghez kell: Jézus úgy vonzotta magához kora számkivetetteit, a nyilvánvalóan bűnös, látványosan tisztátalan embereket, közöttük a nemzetáruló vámszedőket is, akik a gyarmatosító Római Birodalom számára hajtották be az adókat (JAHVE népétől!). Az elfogadás, a közelünkbe engedés nem más, mint Isten munkája bennünk, a többi (bűnös) ember felé. Krisztus legádázabb ellenségei éppen a zsidó elithívők, a példaképek voltak, akik észre sem vették, hogy önhittek, másokat lenézőek lettek. Ha már a Jézus követőiről van itt szó, akkor nézzük, mit ír az irgalmatlanságról, Krisztus apostola:
"Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten." (Jak 2,13)
Köszönöm a választ, ezek szerint nincsenek olyan messze a gondolataink egymástól, mint elsőre tűnt. Megpróbálom őket még közelebb hozni.
TörlésSzerintem jelentéshamisítás áldozata lett a Jézus által gyakorolt megbocsátó elfogadás, nem tesszük hozzá azt, ami az Ő korában még nyilvánvaló volt, mára viszont feledésbe merült.
Jézus sosem a bűnöst fogadta el, hanem a bűnbánót, aki többé nem követte el az addigiakat, nyilvánosan megbánta, amit tett, bocsánatot kért, és elégtételt adott. Ha valaki így közeledik a keresztények felé, persze, hogy befogadják. Ha nem így közeledik (márpedig ma nem így szoktak elfogadást követelni), akkor viszont Jézus elvárásának sem felel meg. A farizeusok szerint Jézus körül vámosok, bűnösök és utcanők voltak, ezzel szemben az igazság az, hogy Jézus körül a bűnnek örökre búcsút intő és elégtételt adó emberek voltak. Ha ilyen értelemben vizsgáljuk, vajon kit nem fogadnak be a keresztények, azt fogjuk tapasztalni, hogy mindenkit befogadnak.
A világiak egyszerűen elferdítik Jézus tényleges tanítását, visszaélnek vele, mi, keresztények pedig gyakran bedőlünk nekik.
Kedves László!
Törlés„Köszönöm a választ, ezek szerint nincsenek olyan messze a gondolataink egymástól, mint elsőre tűnt. Megpróbálom őket még közelebb hozni.
Szerintem jelentéshamisítás áldozata lett a Jézus által gyakorolt megbocsátó elfogadás, nem tesszük hozzá azt, ami az Ő korában még nyilvánvaló volt, mára viszont feledésbe merült.
Jézus sosem a bűnöst fogadta el, hanem a bűnbánót, aki többé nem követte el az addigiakat, nyilvánosan megbánta, amit tett, bocsánatot kért, és elégtételt adott. Ha valaki így közeledik a keresztények felé, persze, hogy befogadják. Ha nem így közeledik (márpedig ma nem így szoktak elfogadást követelni), akkor viszont Jézus elvárásának sem felel meg. A farizeusok szerint Jézus körül vámosok, bűnösök és utcanők voltak, ezzel szemben az igazság az, hogy Jézus körül a bűnnek örökre búcsút intő és elégtételt adó emberek voltak. Ha ilyen értelemben vizsgáljuk, vajon kit nem fogadnak be a keresztények, azt fogjuk tapasztalni, hogy mindenkit befogadnak.
A világiak egyszerűen elferdítik Jézus tényleges tanítását, visszaélnek vele, mi, keresztények pedig gyakran bedőlünk nekik.”
Kedves László!
Köszönöm a gondolataidat, valóban közelebbinek tűnnek az enyémhez, mint az első reflexiódban.
Egyetértek abban is, hogy „befogadás”-értelmében csakis a bűnbánót fogadta el Jézus.
Előző válaszomban azonban más, a barátságos, együtt érző közelbe-engedés értelmében használtam az „elfogadás” kifejezést:
„A kegyelem nemcsak az üdvösséghez kell: Jézus úgy vonzotta magához kora számkivetetteit, a nyilvánvalóan bűnös, látványosan tisztátalan embereket, közöttük a nemzetáruló vámszedőket is, akik a gyarmatosító Római Birodalom számára hajtották be az adókat (JAHVE népétől!). Az elfogadás, a közelünkbe engedés nem más, mint Isten munkája bennünk, a többi (bűnös) ember felé.”
Ez a fajta elfogadás még nem a tanítványi körbe való befogadás, hanem annak jelzése, hogy érdemes minden bajukba, problémáikba beengedni Jézust. Akkor is, ha gondjaik, szenvedéseik a saját bűneik következményei. Jézus jól tudta, hogy sok esetben nem a saját bűnük, hanem származásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve mindkét okból is. Mi volt vajon ezeknek a szerencsétleneknek a közös fájdalmuk? – A kiközösítés, a megszégyenítés, és a megtisztulás lehetőségének esélytelensége. Azért, mert az írástudók és farizeusok olyan precízen kidolgozták és megszigorították a „helyes, és Istennek tetsző” életmód követelményeit, hogy a legtöbb izraelita ember (különösen a szegényebbek és a láthatóan bűnösek) soha nem érhették el az a szintet. Ezek az emberek már belefáradtak a sokszori, eredménytelen próbálkozásaikba. Meglepődésükre, Jézus részéről nem éreztek megvetést, és amikor ő meghallgatta őket, nem bélyegezte meg ezeket az embereket. Hagyta, hogy megismerjék őt, hogy feloldódjon a bizalmatlanságuk, hogy érezzék: ahogy vannak, a bűnös állapotukban is tiszteli, szereti őket, „lát bennük fantáziát”, vagyis van esélyük arra, hogy olyan értékessé váljanak, amilyennek a Teremtő tervezte őket. Egy pillanatra sem volt azonban kétséges, hogy nem maradhatnak a bűneikben. Jézus szenvedélyesen szerette Atyját, és szenvedélyesen leplezte le a titkolt bűnt is. Tisztátalan hallgatóságát is magával tudta ragadni Jézus tisztasága, mert az elit vallási réteg képviselőivel ellentétben – megközelíthető, vonzó személyiség volt, ugyanakkor – isteni hatalom áradt szavaiból, tetteiből. Akik követői lettek, a bűn szenvedélyét – Krisztus iránti szenvedélyre cserélték. Nem rettegésből lettek hívők, hanem Isten vonzóerejének engedve.
Ezt a krisztusi vonzóerőt szomjazzák az egész világon, még nálunk, Magyarországon is. Az egyházi intézmények, gyülekezeti alapítványok társadalmi szolgálatai is akkor működnek hitelesen, ha erre a Krisztusra hívják fel a megfáradtak figyelmét.
És tényleg, "a világiak (és egyháziak) egyszerűen elferdítik Jézus tényleges tanítását, visszaélnek vele, mi, keresztények pedig gyakran bedőlünk nekik."
Amíg meg nem ismerik közelről Jézust, rajtunk keresztül.
Kedves László! Amit ír, az gyönyörűen hangzik, de az evangéliumokkal nem vág egybe.
TörlésJézus nem volt mindenkinek mindenkije, kevesen fértek köré, szabályosan harcolni kellett a kegyeiért. Jézus nem bélyeggyűjtő szakkört vagy leveskonyhát vezetett, aki hallgatni akarta, annak kergetnie kellett, vagy be kellett magát könyörögnie a gazdag mecénások lakomájára.
Mi sem lett volna egyszerűbb, mint ugyanazt tanítani mindenkinek, Jézus azonban a tanítványoknak más szintű tanítást adott, gyakorlatilag csak rajtuk keresztül lehetett találkozni Jézus teljes tanításával, és csak Jézus halála és feltámadása után. Ennek oka és célja volt, Jézus követése erőfeszítést és elköteleződést igényel, nem működik alanyi jogon. Ezzel küszködik ma az egyház: elköteleződést nem lehet jó PR-rel kivívni.
Ami kimaradt az eddigi eszmecserénkből, de fontos adaléknak érzem hozzátenni: ez az egész premodern-modern-posztmodern korszakváltás természetesen csak a nyugati világra igaz. Afrika például teljesen kimaradt ebből, ott talán még mai premodern közegben élnek. Ennek persze számos oka, és nem utolsó sorban következménye is van.
VálaszTörlésIgazad van, Sytka!
TörlésÚgy gondolom, érdemes úgy tekinteni az afrikai misszióra, hogy magunknak ezt a kérdést tegyük fel: mi az, ami számít? Ők ugyanis általában nem nagyon rendelkeznek a modern filozófia és a tudományos gondolkozás előfeltevéseivel. Az ő megállapításaik nem feltétlenül érvényesek a fejlett világra vonatkozóan, tudományos értelemben, de érdemes odafigyelni rájuk, lelki-érzelmi-szociális vonatkozásokban. Pontosan ezek az üzenetek az időtállóbbak!
"Jézus nem volt mindenkinek mindenkije, kevesen fértek köré, szabályosan harcolni kellett a kegyeiért. Jézus nem bélyeggyűjtő szakkört vagy leveskonyhát vezetett, aki hallgatni akarta, annak kergetnie kellett, vagy be kellett magát könyörögnie a gazdag mecénások lakomájára."
VálaszTörlésNos, ebből a fenti megjegyzésből egy szó sem igaz, és ezt éppen az evangéliumok ismeretében állítom. Valójában, Jézus mindenkinek ugyanazt tanította, de a tanításai nem mindenkire voltak egyforma mértékben érvényesek. Más üzenete volt a képmutató, mintahívő farizeusok felé, mint a számkivetett rétegek felé. Az evangéliumok azt bizonyítják, hogy sokkal nyitottabb volt, megközelíthetőbb az utóbbiak felé, mint az önhittek csoportjai felé.
Egyetértek abban, hogy a tanítványoknak magasabb szintű tanítást adott, éppen azért, mert őket szánta apostolokul, a világmisszió beindításához. Jézus nem várta el, hogy hívei mind fizikai értelemben - együtt vándorlással kövessék őt: erre az apostolokat választotta ki.
"Jézus követése erőfeszítést és elköteleződést igényel, nem működik alanyi jogon. Ezzel küszködik ma az egyház: elköteleződést nem lehet jó PR-rel kivívni."
Ezzel egyetértek, de az elköteleződést Jézus mindig a bűnösök megközelítésével segítette elő: ahogy a példázatbeli tékozló Atya, ő is elébe megy az elveszettnek - ma is.