Az elmúlt húsz évben nagyon kevés vitában vettem részt, de annál több veszekedésben. A kettő nagyon hasonlónak tűnik, azonban mérföldek választják el őket egymástól. Ötleteljünk arról, hol húzódik demarkációs vonal a területek között!
 |
| Alister McGrath |
Alister McGrath az egyik kedvenc teológusom a maiak közül. Unalmas angol embernek tűnik, ám ez a kimértség nagyon látványos előnye, amikor tudományos vitákba bocsátkozik. McGrath nagy kritikusa Richard Dawkins-nak, aki viszont nem fogja vissza magát és retorikáját tekintve ott becsmérli ellenfeleit, ahol éppen éri. Míg McGrath tipikusan vitatkozni akar, Dawkins veszekedni is hajlandó, ha a helyzet úgy hozza. Természetesen nem arról van szó, hogy a tudományos disputákban résztvevők cukorból lennének, és elsírják magukat, ha valaki a kelleténél erősebben fogalmaz velük szemben. Ám valószínűleg jól tudják, hogy az argumentum ad hominem-nek nevezett személyeskedés, mely a vitapartnert magát és bizonyos tulajdonságait célozza, több szempontból is elfogadhatatlan egy értelmes vitában. Nem csak azt mutatja, hogy az ilyen eszközt használónak nincsenek érvei, valamint képtelen értelmes ember módjára viselkedni, hanem elvonja a figyelmet az igazi kérdésekről is.
Egyháztörténeti fronton az ilyesféle attitűdöt jól megtestesítették az egyébként korszakalkotó munkát végző reformátorok. Felcsapva egy történelemkönyvet például kiderül, hogy Münzer Tamás, aki egyébként sem finomlelkűségéről volt híres "lélektelen wittenbergi puhány"-nak és "Doktor Hazudozónak" nevezte Luther Mártont. Persze Luther is tudott radikálisan viselkedni. Gőgös szkeptikusnak minősítette Erasmust, kicsinyhitű embernek, akiben "az emberi minőség uralkodik az isteni fölött". Edward Lee válaszában mocsoknak nevezte Luthert és bocsánatkérésre szólította fel. A reformátor dühében végül az egész kereszténység ellen kikelt: "mossátok meg kezeteket ezeknek a bíborosoknak, püspököknek, pápáknak és a római Szodoma egyéb szennyedékinek vérében". Szép megjegyzésére Louvain pápapárti teológusai arra kértek mindenkit, hogy tekerjék ki a nyakát "a Sátán e fingjának, amelynek bűze az egekbe ér".
Minderre persze jogosan mondhatjuk, hogy a legnagyobb reformátorok is pont ugyanolyan emberek voltak, mint bármelyikünk: az ilyesféle adok-kapok előfordult a viták hevében. Hát nem az a lényeg, hogy megvolt a reformáció? Akkor meg kit érdekel mi történt? Valahol persze mindez így is van. A dolgok haladhatnak előre azért, mert egyébként értelmes emberek minősíthetetlen módon beszélnek egymással. Hiszen pont erről van szó: ha Luther meg a többiek képesek is voltak magukból kivetkőzve ostobán viselkedni, a változások szekere simán továbbhaladt volna a bunkóságok nélkül is. Az igazi mozgatórugók, a korszakalkotó felismerések és tézisek nem igénylik az emberi hülyeséget, nem azok miatt, hanem azok ellenére működnek.
Visszatérve McGrathra, a napokban elém keveredett egy régi írása, amit nem fejeztem be, pedig megérdemelte volna. McGrath helyesen mutat rá, hogy egy nézet nem egyszerűen egy csokor vélemény, ami közül ha az egyik hibásnak bizonyul, akkor az egész épület összedől: sokkal inkább képlékeny és sokszor pontatlan hitelvek hálója, nagyfokú rugalmassággal. Ebből következőleg ha valaki egy vitában rámutat egy gyenge pontra, akkor ez tipikusan nem a rendszer elvetéséhez vezet, hanem átrendeződéseket hoz létre az adott terület belsejében. Nyilván minél komplexebb ez a terület, annál inkább képes az ilyen belső mozgásokra. Ha pedig ez így van, akkor talán érdemes felvetni a kérdést: vajon megfelelő stratégia a vitapartner megsemmisítésére törekedni, erőszakosan győzködve őt saját igazunkról? A válasz minden bizonnyal nem. Szerintem a vitákat a veszekedésektől ez az egyik, ami élesen elválasztja: a veszekedő célja leginkább az, hogy bármi áron keresztülvigye a véleményét a másik emberen, porig rombolva, legyőzve őt. A vitázó ellenben érvekkel operál azért, hogy a másik felet elgondolkoztassa saját álláspontját illetően. Nem meggyőzni vagy legyőzni akar, hanem változásra késztetni.
A másik ilyen pont, amit az évek során észrevettem, hogy a veszekedők képtelenek a vita tétjét és súlyát normálisan kezelni. Teljesen mindegy, hogy miről van szó. A fogkrém hatékony kinyomása a tubusból vagy az eredendő bűn egyformán súlyos problémák számukra ahhoz, hogy robbanjanak. Nekik a kérdés tétje mindig perdöntő, a döntést szinte végletekig leszűkítik egyfajta "vagy-vagy" választásra. Mindez persze az ehhez illő retorikát és vitakultúrát vonja magával. Az agresszív "térítők" ehhez hasonló technikával próbálják döntésre kényszeríteni a "világnézetében felpofozott", bizonytalan embert. A vitatkozók ezzel szemben képesek tolerálni a különféle kérdések súlyát, és nem csinálnak bolhából elefántot, sem elefántból bolhát: a témákat a megfelelő értéken kezelik. Ha tényleg fajsúlyos kérdésről cserélnek eszmét, akkor sem lehengerelni kívánják a másikat, hanem érzelmileg-mentálisan mindig szabadon hagyják a döntés lehetőségét.
Persze a hétköznapi eszmecserék nem tudományos viták, ám én úgy gondolom, a pódiumon zajló, érveken alapuló párbeszédet igenis le lehetne képezni a mindennapok szintjére. Normális vitához nem kell akadémikus magasságokban szárnyalni. Hát mi tart vissza ettől bennünket?
Van egy olyan gyanúm, hogy az értékek síkján nem létezik szinergia. Azaz ha két érték ütközik, abból a két vitatkozó fél nem tud konstruktívan kijönni. A hit spirituális tartalmánál fogva egy ilyen terület. Jézus vizenjárásának, a vízözönnek, a feltámadásnak stb nagyon gyengék a kognitív vonatkozásai viszont iszonyatosan erősek az érzelmi és spirituális vonatkozásai. Azt gondolom ezért nehéz róluk vitatkozni.
VálaszTörlésTudnál egy konkrét példát mondani az értékek ütközésére? (Jézus vízenjárása, feltámadása, stb... nekem nem érték, hanem események. melyeknek van persze értéke is). Miért gondolod, hogy nem tud konstruktívan kijönni?
TörlésTetszik ez a poszt, holott magam is úgy gondolom, Jézus tanításának a lényegéhez tartozik, hogy ne legyünk langyosak. Nem baj az, ha hevesen vitatjuk, pontosan melyik mező melyik pontján van az igazgyöngy, amelyért mindenünket pénzzé tettünk.
VálaszTörlésCsak az a gond, hogy a kincset keresve nincs a képességeink között nagyságrendi különbség, vagyis egyikünk nem zseni, mindenki más nem idióta. Ez pedig azt jelenti, jobban belegondolva mégis érdemes egymás álláspontjának némi tiszteletet adni. Kiderülhet, hogy a miénk nem volt olyan világverő, a többieké pedig nem is akkora butaság.
Isten országa tipikus közösségi produktum, nem egyéni önzőzés eredménye, azaz egymás gondolatait célszerű meghallgatnunk és megértenünk, ha előre szeretnénk jutni.