A kutya pofája, a pap szája

Amikor az előttem ülő kockás ingének mintázatába olvad a tekintetem, már tudom, a dolog rég elveszett. Veni creator spiritus: a prédikáció halott, a szpíker még beszél. Persze mindennek a fordítottja is igaz. A jó igehirdetés úgy megmozgat, mint semmi más. Mikor és mitől billen a mérleg egyik, vagy másik irányba?

Szóval az van, hogy én is meg ti is, ha kell, ha nem, de rengeteget beszélünk. Néha már azt gondolom, le lehetne cserélni az autók hátsó felére ragasztott halacska szimbólumot egy gigantikus szájra. Duzzadt pofazacskó lettünk, sose fogy ki a szó belőlünk, de nem is ez a baj, a baj inkább az, hogy mondanivalónk az nincsen. John Stott nálam durvábban fogalmazott: "A civilizált és szabad országokban talán nincs nagyobb büntetés az emberek számára, mint hogy igehirdetést kell hallgatniuk". Nem a kívülálló nyafogása ez: Stott hisz az igehirdetés létjogosultságában, tanítja és gyakorolja is azt. A baj nem a Biblia tanítása vagy hirdetése, hanem mások untatása, amiben mesteri szintre jutott az egyház. Nem kellene ennek így lennie.

Teológus vagyok. A blogomból kiderülhet, szeretem az elméleti témákat is, melyeket mások unalmas hülyeségnek tartanak. Ha kell, belevágom a csákányt egy-egy húzósabb dogmatikai vagy apologetikai kérdésbe, agybajom pillanatnyi ingadozásának függvényében képes vagyok a fürdőkádban is vallásfenomenológiát olvasni, autóvezetés közben pedig néha eszembe jutnak masszív exegetikai problémák. De az nem jut eszembe, hogy mindezt rátukmáljam háziasszonyokra, jómunkásemberekre, vagy akár egyetemi hallgatókra, akik eljönnek a gyülekezetbe egy kis lelki ihletet meríteni, és csak lesnek, mint hal a szatyorban. Vajon minek szánták rá az idejüket egy történelmi kurzusra? (Esetleg stand-up comedyra, attitűdtől és felekezettől függően).

Mégis, vannak jó igehirdetések. Emlékszem, az egyik ilyen alkalommal meg is tértem, s azóta keresztény vagyok. A prédikátor ma már nincs köztünk, de akkor és ott azt szólta, amit szólnia kellett. Láttam és hallottam olyan igehirdetőket, akik fordulatot hoztak emberek gondolkodásába. Vajon mi volt bennük, ami a többiekből hiányzott?

A papot és a kutyát a szájáért etetik. Ha szemem elé idézem azokat a prédikátorokat, akik tudtak is beszélni, akkor olyan embereket látok magam előtt, akik egyszerűen, világosan, oldottan és valóságos tehetséggel szóltak. Benne volt ebben a kapott talentum, a befektetett munka, és a tapasztalat hármasa, amit már érdemes volt odafentről megáldani. De volt ebben még más is. Mégpedig az, hogy számukra az igehirdetés nem munka volt, amiért pénzt kaptak. Az jött át belőlük, hogy átéltek valamit a hús-vér valóságban, és ezt vitték fel magukkal a szószékre. A szavaik és az életük szinkronban álltak egymással. Botladozni képes, tökéletlen emberek voltak a szószéken kívül, és ott állva sem mutattak mást magukból.

Azt hiszem, a dolog egyik rákfenéje az lehet, hogy a prédikátoroknak van egy szószékszemélyiségük is, melyet az igehirdetés időtartamára tartogatnak, s amely egyébként egész héten ott lóg a vasárnapi öltöny mellett a ruhafogason. Valamennyire mindenkit kísér ez a dolog, aki szokott prédikálni, bevallom őszintén, engem is: naivitásnak tartom azt hinni, ha valaki szót kap egy plénum előtt, folyamatosan és vegytisztán önmagát adja. De az már nem mindegy, hogy mekkora távolság van a szószékszemélyiség és a valós között, mennyire van tisztában ezzel az igehirdető, és mennyire próbálja ezt a szakadékot megszüntetni. Vannak olyan pillanatok, amikor ez sikerül: akkor végre nem az elvárásoknak megfelelni akaró "nagytanító", hanem az őszinte tesó szólalhat meg. Az a tapasztalatom, amikor félrecsúszik a maszk, és előbukkan mögüle az igazi igehirdető, azt Isten nagyon tudja használni. Azt hiszem az emberek ezeket a perceket szeretik, talán ezekből visznek haza magukkal leginkább. Ezek a momentumok égtek bele az én feledékenységre hajló tudatomba is, ilyen szavak és mondatok ütöttek szíven, amikor megtértem. Piszok kemény munka ám ez egy prédikátornak, ami igazi alázatot, komoly önvizsgálatot, valódi elszántságot követel. Talán annyit megtehetünk értük, hogy néhanapján visszajelzünk nekik: "ezt most átjött, fiam".