Egy fragmentumot, egy töredéket, egy próbálkozást zárok most le, de ezt abban a hitben teszem, hogy akik olvasnak, továbbgondolják majd az előző négy részben leírtakat. Amit kétségkívül kijelenthetünk: a bibliai szereplők tudtak vitatkozni Istennel. De mire jó ez nekünk? Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?
Naiv kérés, de könnyű nem teljesíteni: legyünk őszinték Istennel. Szerintem Ő többre becsül egy őszinte ateistát, mint egy hajbókoló képmutatót. Tiszta beszédre van szükség, a tiszta beszédnek pedig része a vita. A Vele kötött szövetségi kapcsolat a jogalapot is megadja ehhez, hiszen a szövetség mindkét felet kötelezi - még akkor is, ha jellemzően csak az emberi oldalt szoktuk kihangsúlyozni. A szövetség embert és Istent egyaránt feltételek elé állítja, ha pedig valamelyik oldalon kétségek merülnek fel a szövetség másik tagjának viselkedésével kapcsolatban, éppen az lenne a különös, ha ez kritikus szó nélkül maradna.
Az arányok azonban fontosak. Noha ebben a nyúlfarknyi sorozatban Izrael ellentanúság-tételéről írtam, hangsúlyozni kell, hogy az igazi lényeg - Brueggemann és a Szentírás szerint is - a szöveg alapvető tanúságtétele. Ha Istenre gondolunk, ha Róla beszélünk, esetleg Hozzá szólunk, szerintem az alapvető hozzáállást az alapvető tanúságtétel attitűdje kell, hogy meghatározza. Ezt az evidenciát azért próbálom ilyen markánsan hangsúlyozni, mert úgy látom mindkét oldalon rosszul kezelik: míg a keresztények nem tudnak és nem is akarnak Istent illetően kritikába bocsátkozni (mintha az ellentanúság-tétel nem is létezne), addig az ateisták állandóan csak az Ószövetség "brutális és érthetetlen Istenét" veszik észre (mintha csak az ellentanúság-tételből állna a szöveg). Mindkét próbálkozásnak megvan a maga helye, de kevés önmagában. Hívőként nem tagadhatjuk le, hogy Jahve brutális és érthetetlen, de nem ennyi az, ami kimeríti az istenképünket, sőt az istenfogalmunk nem ezen alapul.
Izrael tudott Isten negatívságáról. Tudott az alapvető és az ellentanúság feszültségéről, diszharmóniájáról. Nyilvánvaló, hogy valahol zavarta is őket. De megmaradtak a szövetséges Isten mellett. Megesett ugyan, hogy elfordultak Jahve tiszteletétől különféle bálványok felé, de történelmi távlatból szemlélve mégiscsak Jahve népeként vonultak be az Ószövetségbe és a történelembe. Ez pedig azt jelenti, hogy Izrael minden kendőzetlen retorika ellenére, mely Jahve rejtettségéről, kiszámíthatatlanságáról, erőszakosságáról szólt, több okot látott arra, hogy kitartson Isten mellett, minthogy megvonja Tőle a bizalmat. Az okokról hosszan lehetne vitatkozni, de ezt a tényt nem lehet tagadni. Az ellentanúság nem kioltotta a hitet, hanem kiegészítette, teljesebbé tette.
Az alapvető és az ellentanúság közötti feszültségről Brueggemann azt mondja, hogy az akut és folyamatos, szerinte azonban ez a megoldatlanság az Ószövetség valódi hitéhez tartozik. A megélt hit a két tanúságtétel közötti állandó mozgásból ered, mint ahogy a vitorláshajó siklik két part mentén a vízen, hol az egyik, hol a másik parthoz közeledve. Az egyik part csúcspontja Isten dicsőítése és a meghódolás, a másik part csúcspontja az önérzetes panasz és a kritika. A lényeg az, hogy a két part közti mozgásban a hajó mindig középen maradjon. Szerintem ez valahol még a húsvéti eseményben is megjelenik: nagypénteken Jézus panaszkodva és fájdalmasan felkiált, egyfajta csalódottsággal kérdezve, miért hagyta el az Isten? Nagypéntek brutális és felfoghatatlan szenvedése, no meg a vasárnap érthetetlenül dicsőséges feltámadása mégsem áll szemben egymással, hanem kerek egészt alkot.
És hogyan összegeztem mindezt személyesen, a magam hitével kapcsolatban? Foghíjasan, kérdésekkel telve.
Őszintének lenni Istennel szemben mindenképpen helyes magatartás, azt hiszem. Ha azt érzem az életemben, hogy Isten sehol sincs, nem segít, nem válaszol az imákra, következetlennek tűnik, vagy igazságtalannak, akkor - bármilyen furcsa is ezt kimondani - ez teljes összhangban áll azok tapasztalatával, akik az ószövetségi ellentanúság-tételt leírták. A személyes életem ellentanúság-tétele koherens a bibliai kijelentéssel, és nem számít istentelen lázadásnak, ha ezt felismerem. Persze nem könnyű megemészteni, hogy Isten lehet ilyen. Mindazonáltal senkinek nem kívántam szellemi gyomorrontást okozni - a témát azért rángattam elő, mert nagyon időszerűnek érzem. Mi lenne, ha a gyülekezetek szószékeiről, a keresztény irodalom lapjairól és más tematikus keresztény forrásokból egy olyan istenképet kezdenénk sugározni, amelybe az ellentanúság-tétel is belefér?
Naiv kérés, de könnyű nem teljesíteni: legyünk őszinték Istennel. Szerintem Ő többre becsül egy őszinte ateistát, mint egy hajbókoló képmutatót. Tiszta beszédre van szükség, a tiszta beszédnek pedig része a vita. A Vele kötött szövetségi kapcsolat a jogalapot is megadja ehhez, hiszen a szövetség mindkét felet kötelezi - még akkor is, ha jellemzően csak az emberi oldalt szoktuk kihangsúlyozni. A szövetség embert és Istent egyaránt feltételek elé állítja, ha pedig valamelyik oldalon kétségek merülnek fel a szövetség másik tagjának viselkedésével kapcsolatban, éppen az lenne a különös, ha ez kritikus szó nélkül maradna.
Az arányok azonban fontosak. Noha ebben a nyúlfarknyi sorozatban Izrael ellentanúság-tételéről írtam, hangsúlyozni kell, hogy az igazi lényeg - Brueggemann és a Szentírás szerint is - a szöveg alapvető tanúságtétele. Ha Istenre gondolunk, ha Róla beszélünk, esetleg Hozzá szólunk, szerintem az alapvető hozzáállást az alapvető tanúságtétel attitűdje kell, hogy meghatározza. Ezt az evidenciát azért próbálom ilyen markánsan hangsúlyozni, mert úgy látom mindkét oldalon rosszul kezelik: míg a keresztények nem tudnak és nem is akarnak Istent illetően kritikába bocsátkozni (mintha az ellentanúság-tétel nem is létezne), addig az ateisták állandóan csak az Ószövetség "brutális és érthetetlen Istenét" veszik észre (mintha csak az ellentanúság-tételből állna a szöveg). Mindkét próbálkozásnak megvan a maga helye, de kevés önmagában. Hívőként nem tagadhatjuk le, hogy Jahve brutális és érthetetlen, de nem ennyi az, ami kimeríti az istenképünket, sőt az istenfogalmunk nem ezen alapul.
Izrael tudott Isten negatívságáról. Tudott az alapvető és az ellentanúság feszültségéről, diszharmóniájáról. Nyilvánvaló, hogy valahol zavarta is őket. De megmaradtak a szövetséges Isten mellett. Megesett ugyan, hogy elfordultak Jahve tiszteletétől különféle bálványok felé, de történelmi távlatból szemlélve mégiscsak Jahve népeként vonultak be az Ószövetségbe és a történelembe. Ez pedig azt jelenti, hogy Izrael minden kendőzetlen retorika ellenére, mely Jahve rejtettségéről, kiszámíthatatlanságáról, erőszakosságáról szólt, több okot látott arra, hogy kitartson Isten mellett, minthogy megvonja Tőle a bizalmat. Az okokról hosszan lehetne vitatkozni, de ezt a tényt nem lehet tagadni. Az ellentanúság nem kioltotta a hitet, hanem kiegészítette, teljesebbé tette.
Az alapvető és az ellentanúság közötti feszültségről Brueggemann azt mondja, hogy az akut és folyamatos, szerinte azonban ez a megoldatlanság az Ószövetség valódi hitéhez tartozik. A megélt hit a két tanúságtétel közötti állandó mozgásból ered, mint ahogy a vitorláshajó siklik két part mentén a vízen, hol az egyik, hol a másik parthoz közeledve. Az egyik part csúcspontja Isten dicsőítése és a meghódolás, a másik part csúcspontja az önérzetes panasz és a kritika. A lényeg az, hogy a két part közti mozgásban a hajó mindig középen maradjon. Szerintem ez valahol még a húsvéti eseményben is megjelenik: nagypénteken Jézus panaszkodva és fájdalmasan felkiált, egyfajta csalódottsággal kérdezve, miért hagyta el az Isten? Nagypéntek brutális és felfoghatatlan szenvedése, no meg a vasárnap érthetetlenül dicsőséges feltámadása mégsem áll szemben egymással, hanem kerek egészt alkot.
És hogyan összegeztem mindezt személyesen, a magam hitével kapcsolatban? Foghíjasan, kérdésekkel telve.
Őszintének lenni Istennel szemben mindenképpen helyes magatartás, azt hiszem. Ha azt érzem az életemben, hogy Isten sehol sincs, nem segít, nem válaszol az imákra, következetlennek tűnik, vagy igazságtalannak, akkor - bármilyen furcsa is ezt kimondani - ez teljes összhangban áll azok tapasztalatával, akik az ószövetségi ellentanúság-tételt leírták. A személyes életem ellentanúság-tétele koherens a bibliai kijelentéssel, és nem számít istentelen lázadásnak, ha ezt felismerem. Persze nem könnyű megemészteni, hogy Isten lehet ilyen. Mindazonáltal senkinek nem kívántam szellemi gyomorrontást okozni - a témát azért rángattam elő, mert nagyon időszerűnek érzem. Mi lenne, ha a gyülekezetek szószékeiről, a keresztény irodalom lapjairól és más tematikus keresztény forrásokból egy olyan istenképet kezdenénk sugározni, amelybe az ellentanúság-tétel is belefér?
"Izrael tudott Isten negatívságáról. Tudott az alapvető és az ellentanúság feszültségéről, diszharmóniájáról. Nyilvánvaló, hogy valahol zavarta is őket."
VálaszTörlésEz utólagos visszavetítés. Miért zavart volna egy törzset, amelyik az egész világ feletti főnökségre tört, egy önkényeskedő istenkép? Semmiért, ez nagyon is megfelelt a törzsi gondolkodás szintjének, és a judaizmusnak nem volt törzsön kívüli kritikája. A gójoknak fogalmuk sem volt, miről szól a jövőkép, így kifogást sem tudtak ellene emelni. A judaizmus jövőképe ma is pont ilyen torz és ellentmondásos, csak ma már van belső-külső kritika, a Jézus-követőké. Ne mentegessük azt, ami menthetetlen. Az Ószövetségben leírt Isten egy világuralomról fantáziáló törzs belső használatra szánt terméke. A kis bennszülött törzsekre ma sem jellemző az univerzálisan igazságos gondolkodás, annál inkább a rasszizmus, az idegengyűlölet, a fajvédelem és az apartheid. Ezek ellen a "problémák" ellen csak a keresztények küzdenek. Érdekesség, hogy az ókor befogadói a babiloniak és a rómaiak voltak, ám nem rendelkeztek jövőálló erkölcsi szabályzattal, a Tórával, amelynek az egyszerűsített változatát ma követjük. Így győzte le a kis elkülönülő törzs a nagy befogadókat, ezért került Jézuson keresztül többségbe.
Ha nem jön Jézus, a világnak fogalma sem lenne róla, hogy valaki szerint eljön majd a Messiás. Ez esetben az Ószövetséget annyian olvasnák, mint a Kalevalát. Próbáld például megszerezni nemzeti nyelven a Talmudot. Nem fog menni, csak héberül olvasható. Aki nem tud héberül, nem tudhatja, mi van a Talmudban. Csak önkényesen válogatott szemelvények olvashatók belőle, azok eléggé felzaklatóak. Ha az egész le lenne fordítva, akkor gyártanánk hozzá valami kegyes dumát, hogy eléggé igazságtalannak néz ki a szabályzat, de szükségszerű volt, és bizonyára nagyon zavarta a kitalálóit? Ne már.
Jézus, a zsidó Messiás rendbe teszi az istenképet: Isten a lehető legjobb, legigazságosabb, a lehető legjobbat akarja az emberiségnek. Egy ilyen Istennel lehet vitatkozni, de hiúság. Isten olyan, mint amikor bemész a lehető legjobb, legigazságosabb rendelőbe, ahol megkapod a számodra elképzelhető legjobb kezelést, és kivered a balhét, hogy műhibát követnek el rajtad. Elkezdesz durcáskodni a főorvossal, aki mosolyogva, szeretettel végighallgat, és megsimogatja a kockafejedet. Előre tudhatod, hogy a hiba nem a kezelésben, hanem a te készülékedben van. Nem ismered fel a jóban, hogy az tényleg jó neked. Az Istennel folytatott vita eredménye ez a felismerés lesz, így végül is megéri Istennel vitázni.
"Miért zavart volna egy törzset, amelyik az egész világ feletti főnökségre tört, egy önkényeskedő istenkép?"
VálaszTörlésSzerintem nem jól értetted, amit leírtam. Izraelt az zavarta, hogy Isten nem válaszol az imákra, nem avatkozik közbe, nem segít - noha az alapvető tanúságtétel szerint ez elvárható lenne Tőle. Ez teljesen független a kortól, nemzetiségtől, kiválasztottságtól. Minden normális hívő embert zavar, ha imádkozik vagy tesz valamit, és úgy érzi, Isten nem figyel minderre, vagy érthetetlenül cselekszik. Ez általános emberi magatartás, és teljesen normális ilyen helyzetekben.
"Az Ószövetségben leírt Isten egy világuralomról fantáziáló törzs belső használatra szánt terméke. A kis bennszülött törzsekre ma sem jellemző az univerzálisan igazságos gondolkodás, annál inkább a rasszizmus, az idegengyűlölet, a fajvédelem és az apartheid. "
Ez azért jelentős sarkítás, olyan állítás, amiben van igazság, de nem igaz magában és meglehetősen radikális. Izrael istenképe egyrészt nem termék, hanem Jahve önkijelentésén alapuló értelmezés - ez nagy különbség. Másrészt érezhető az a tendencia, hogy nem belső használatra szánták: az lett volna Izrael feladata, hogy világítson a nemzetek között ezzel az istenképpel - más kérdés, hogy Izrael ezt nem tette meg, és kudarcot vallott abban, hogy a népeket Istenhez hívja.
Az Izrael melletti népekhez való viszony nem feltétlenül negatív, inkább ambivalens. Vagyis a zsidóság egyszerre tud elutasító és elfogadó, zárt és nyitott is lenni, beszélni és nem beszélni Istenről más népeknek. Ha van valami, ami általában különbözik a korabeli népek hozzáállásától és hitvilágától, az az, amikor Izrael még ha csak néha is, de konstruktívan fordul a többi néphez (annak ellenére, hogy nem ez volt a jellemző), és invitálja őket Jahve dicséretébe.
Mindazonáltal abban igazad lehet, hogy ez a "világuralomra törekvés" ugyancsak megjelenik Izrael retorikájában, és ez még Jézus idejében is érezhető, sőt a Jelenések Könyvét is átitatja. Tényleg azt is várták a zsidók, hogy Jahve majd elsöpri az ellenségeket, és ők fognak kormányozni. Istennek viszont más tervei voltak, és más elképzelései arról, mit jelent uralkodni.
A "miért nem válaszol Isten" kérdésre triviális a válasz: a gazdag ember is ezt firtatja, amikor Lázár elhanyagolása miatt bajba kerül, és szeretné értesíteni a testvéreit. Praktikus lenne, ha Isten vállalná, hogy álmukban megjelenik, és elmagyarázza, hogy konkrétan mi a teendő a Lázárhoz hasonlókkal. Isten azonban a jelek szerint nem vállal megrendelt fellépést, mivel megadta a vonatkozó szabályt. A válasz úgy szól, hogy ott a Biblia, benne a szabályok, tudtok olvasni, van eszetek, tegyétek hát, ami ebből következik. Jézus megmondta, hogy kamatoztassuk a talentumainkat. Olyan ez, mint hogy tudjuk, mennyi 2+1, 3+1, de imádkozunk, hogy megtudjuk, vajon mennyi 4+1, és megsértődünk, hogy nem közli égi szózat erre a konkrét kombinációra az eredményt. Azért nem, mert nekünk kell kitalálnunk, ez egy elvárás. Van tíz parancsolat, van két fő szabály, van egy egyetemes ima, miszerint legyen meg Isten akarata, pontosan milyen választ vár az imádkozó ember? Mi az, amit nem tudhat magától? (Pl. hogy miért nem késik a vonat, amikor fontos lenne neki, hogy elérje, de nem kelt fel időben.) Nem reális elvárás, hogy Isten a lustaságunk miatt folyton átrendezze a világegyetemet, az a csoda, ha néha mégis átrendezi. Nem azt kell kérdezni, hogy miért nem válaszol általában, hanem ujjongani kell, hogy néha meghallgatja a méltatlan igényeinket.
TörlésTudjuk, hogy a kereszténység a világ optimális állapota, mégsem kiabáljuk ezt a háztetőkről. Egyre többen vélik, hogy tehát azt csinálnak, ami nekik tetszik, és ez ránk is visszahat, nekünk is szenvedést okoz. Megsértődünk, hogy ilyenkor nem válaszol Isten? De hát megmondta, hogy a kereszténység a világ optimális állapota, nekünk kell kitalálnunk, mi következik ebből, a mi feladatunk ezt cselekvésre váltani.
Elfogadom, hogy radikálisnak hangzik némely állításom a judaizmusról, de ez inkább az érzelmi programozottságunk miatt van, mintsem azért, mert tényleg radikálisak az állításaim. Azt a különbséget próbálom láthatóvá tenni, amit a Messiás hozott a bezárkózó ókori törzsi kultúrába, amely azóta is ilyen, csak mi fejlődtünk tovább odáig, hogy hovatovább szégyelljük ezt a szóba hozni.
Mit tudott a világ Jézus előtt a Messiásról? Semmit, még annyit sem, hogy valaki várná. Honnan értesült a világ a Messiásról? A Jézust követő, és a Népből ezért kivetett "eretnek" zsidóktól. A világ számára kétféle tudatállapot létezik: sokáig nullaközeli ismeret a törzsi Tóráról és a Messiásról, majd hirtelen egy univerzális ismeret a kiátkozott bennfentesektől, akik magukat zsidó születésű egyetemes embernek tartják, és megkülönböztetik az identitásukat a törzsi judaistáktól. A törzsi judaizmus törzsi-földi királymessiást akart és akar partikuláris világuralmi célokra, hogy a világ fölé emelkedjen általa. Az egyetemes messiási judaizmus pedig az egész emberiség szolgálatába állt, hogy a szolgálat által mindenki felemelkedjen.
Az Ószövetség a partikuláris törzsi korszakból származik, az Újszövetség pedig az egyetemes messiási judaista korszakból, közben Jézus minőségi ugrást hozott, így aki nem fogadja el, az kihagyta a minőségi ugrást. Miért próbálnánk kimagyarázni a minőségi ugrás előtti következetlenségeket Istennel kapcsolatban, miért igyekeznénk mentegetni egy aszimmetrikus etikájú törzs külön bejáratú istenképét, amikor a minőségi ugrás utánról tudjuk, hogy Isten a lehető legjobb, legigazságosabb, és a lehető legjobbat akarja minden embernek, nekünk meg nem az a dolgunk, hogy lehívjuk a villámait mondjuk a káldeusokra, mert határvitában állunk velük, hanem hogy minden embernek elmondjuk: a világ Jézus tanításával hozható optimális állapotba.
Nagyon elgondolkodtató sorozat, örülök, hogy ilyennel is lehet találkozni. Az utóbbi napokban sokat törtem a fejem, hogy őszintén válaszoljak magamnak, hogy vitába szállhatok-e Istennel.
VálaszTörlésSaját tapasztalatom azonban az, hogy a vita, kérdőrevonás egy-egy mély igazságtalanság kapcsán csak távolabb visz Tőle. Mint ahogy előttem nagyon találóan említették, rá kellett ébrednem, "hogy a hiba nem a kezelésben, hanem a te készülékedben van.":-)
Amikor ez megtörtént, akkor állt csak helyre a rend. Amit az őszinteségről írtal, azzal teljes mértékben egyetértek. Még akkor is, ha ebből az őszinteségből esetleg épp egy komoly kétely fogalmazódik meg bennem, amit nem értek és ezt megosztom Vele.
Kedves Árpád Kristóf, nem is kell mindenkinek vitatkoznia, főleg ha saját tapasztalataid szerint az nem jó. Amiről itt szó volt, ha valaki mégis megteszi, azt nem feltétlenül kell hibának tartanunk.
TörlésEgyébként is, jobb ha az ember tudja hogyan öntse ki a haragját, csalódottságát, elkeseredettségét, hogy az mederben maradjon - szerintem a zsoltárok erre nagyon jó példát adnak.
Én is azt gondolom, hogy hasznos Istennel vitatkoznia mindenkinek, aki szeretne, mert lehet.
TörlésEgyetértek, hogy jobb kiadni, ami feszít, mint leszorítani. Az elfojtásból lesz az üres ájtatosság, ami senkinek sem jó. Köszi a posztot.
Lehet, hogy a genetikai variabilitásnak köszönhetően, de én tényleg nem érzem jól magam, ha "kikiabálom" magam(nemcsak Istenre, emberekre is). Aztán lehet, hogy ez a mutáció előnytelennek tűnik a faj fennmaradása szempontjából és mint egy gyatra evolúciós zsákutca eltűnik a Föld felszínéről:-)
TörlésEttől még nem hiszem, hogy üres áhitatottságba esik valaki. Ha így lenne, megelégednék a hivatalos verziókkal, az elfogadott kommentárok értelmezéseivel és nem jutnék néha "eretnek" következtetésekre a hívők között.
Szerintem mindennek az alapja az õszinteség és a bizalom Isten felé. Ez nem jelenti azt, hogy nem tartom hasznosnak a vitát Istennel, ha valakit ez előremozdít.
Szia Sytka!
VálaszTörlésNagy nehezen eljutottam oda, hogy végre hozzászóljak ehhez a poszthoz. Illetve inkább a sorozathoz.
A bevezetőd elképesztően ütős!!!
"Szerintem Ő többre becsül egy őszinte ateistát, mint egy hajbókoló képmutatót. "
Teljes mértékben egyetértek! Nem kivánom részletezni, de az őszinteségről írt gondolatoddal teljesen egyetértek.
Sajnos - mégha csúnyát is kell mondanom - a kereszténység számomra az őszintétlen vallások közé tartozik. A keresztények félnek a saját kérdéseiktől, mert hitetlenségnek, istenkáromlásnak tartják őket. Persze ebben a vallások a hibásak, akik megpróbálják elhitetni a hívőkkel, hogy az Istenbe vetett bizalom és a kérdéseket fel nem tevő vakhit szinonímái egymásnak. Sajnos so keresztény nincs tisztában azzal, hogy a vallás, Isten nevében(helyett) olyan dolgokat követel meg az emberektől, amelyek neki eszébe sem jutottak. Emberek millióit vezeik félre, használják ki, alázzák meg csupán azért, mert elhitetik velük, hogy kérdezni bűn. Az engedelmesség túlhangsúlyozása óriási károkat okoz sok millió ember személyiségében, akik teljes bizonytalanságban élik az életüket, mert nem mernek kérdéseket feltenni, és egy olyan Istenben hisznek, aki az első rossz szóra üt.
Az előbb ezt a kommentet írtam a blogomon:
"Isten állítólag mindenható. Ha ez igaz, akkor milyen hasznot tudunk hozni neki? Mi szüksége ránk? Az égvilágon semmi.
Ezt írtam a harmadik utópiás posztomban: "Én nem gondolom azt, hogy az Isten azért teremtett bennünket, mert már unatkozott és egy őt magasztaló, dicsőítő csoportra volt szüksége. Kétlem, hogy a hit egyedüli célja az Isten dicsőítése, ami kimerül zsoltárok éneklésében és imádkozásban. Szerintem az Isten nem ezért teremtett bennünket, hanem az egyetlen oka az ember teremtésének, az élet létrehozása volt. Szerintem Isten azt akarta, hogy éljünk, és az életünk legyen a saját és az ő örömének a forrása. Ami azt jelenti, hogy Isten nem abban leli örömét, hogy hiszünk benne, éneklünk neki, imádkozunk hozzá, vagy beszélünk róla. "
"Isten sem előrébb, sem hátrább nincs attól, ha többen imádkoznak hozzá. "
Istennek nem fog nőni az önbecsülése, ha minél többen imádkozunk hozzá. Isten felelősséggel tartozik a aját művéért. Nem egy játékot alkotott, amivel azt csinál amit akar, hanem érző, gondolkodó lényeket. Ráadásul olyan helyzetbe hozott minket, amiről nem tehetünk. Ha isten felelőtlenül, igazságtalanul kezelne minket, akkor milyen példát mutatna, mint szülő? Azt hiszem sok ember istenképe olyan, aminél még egy átlag ember is jobb. Pont te írtad:
>>ha Istent úgy képzeljük el, mint egy
szemétláda kényúr, aki egyesekkel
kivételezik, másokat meg letoj, mert
olyanja van, v mert ő a főnök és a
többinek kuss,<<
Sajnos ez az Istenkép nagyon valóságos. Sok keresztény szenved amiatt, hogy a Bibliából a vallások erre tanítják. És emiatt történt sok visszaélés Isten nevében.
Azt hiszem, hogy sok keresztény Istenképét felelősségre lehetne vonni egy emberi bíróságon, és egy közepes képességű ügyész is simán bizonyítani tudná Isten embertelenségét, felelőtlenségét, igazságtalanságát.
Persze ez csupán a rossz Istenképeknek köszönhető, és nem a pontos Istenképnek.
A legfontosabb kiindulópont Jézus szava: "Senki sem jó, csak egy, az Isten" (Márk 10:17-18).
Tehát ha az Iste jó, a legfőbb jó, akkor olyan bánásmódra számíthatunk tőle, amit el sem tudunk képzelni. Hiszen ha el tudnánk képzelni, akkor mi is olyan jók lennénk mint ő.
"bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud."
Isten mindent tud, és ő a legfőbb jó. Mégis neki tulajdonítjuk a legtöbb rosszat. Főleg akkor, ha a helyébe lépve a nevében ítélgetünk másokat "
Igenis szükség van őszinte kérdésfeltevésekre! Ugyanis ha nem tesszük fel őket, akkor bennünk maradnak, mint egy tüske, és akadályozni fog abban, hogy valóban szeressük Istent, és bízzunk benne. Ellenben ha feltesszük neki ezeket a kérdéseket, akkor jobban megismerjük, megértjük őt!