A redukcionizmus nyomora

Döglött gépbéka. De mi az, hogy "döglött"?

Az előző bejegyzés kapcsán megint eszembe jutott a kisfiú, aki fogott egy békát. Szerette volna kideríteni mitől mozog és él a béka, ezért darabokra vágta szegény jószágot. A választ azonban nem találta meg. Nem is találhatta: rossz volt a módszere.

Az előző bejegyzésem érdekes eszmecseréhez vezetett, melynek során erőteljesen előkerült az ontológiai, vagy más néven lételméleti redukcionizmus kérdése. Nem kívánom harmadjára is összefoglalni a kommentekben előkerült gondolatokat, de ha helyesen értettem meg vitapartnereim álláspontját, ez a fajta szemlélet az embert mindössze biológiai gépnek tekinti, aki neuronjainak, agyműködése és környezete kölcsönhatásából következő folyamatoknak az alárendeltje. Természetesen ebben a rendszerben az ember nem több materiális valójánál, mely halála után megszűnik, s ezzel minden véget ér.

Azon túl, hogy kiben milyen érzéseket vált ki, ha gépnek nevezik, mely nagyrészt tehetetlenül vergődik sorsa nyomása alatt, a redukcionizmus kapcsán különösen is felerősödött bennem az erkölcs kérdése, mely komoly rákfenéje a szigorúan materialista nézőpontoknak. Amikor ateistákkal vitatkoztam, gyakran dörgölték az orrom alá, hogy a kereszténységben milyen képlékeny fogalom a jó és a rossz, az erkölcs pedig ebből következően nem lehet objektív. Ezekre a felvetésekre izgalmas válaszokat keresni, a redukcionizmus közelebbi megszemlélésekor azonban azt kellett megállapítanom, ilyen kérdést feltenni is jogtalan egy redukcionistának. Hallgassuk csak meg Richard Dawkinst, aki megteszi azt a szívességet, hogy egyértelműen artikulálja a következetes redukcionizmus erkölcsi álláspontját:

"Az általunk megfigyelt univerzum pontosan olyan tulajdonságokat mutat, amit akkor várnánk, ha végső soron nincs semmilyen terv, sem cél, sem jó, sem rossz. Semmi más, mint vak, könyörtelen közömbösség. A DNS se nem ért, se nem törődik semmivel. A DNS egyszerűen csak van. És mi erre a zenére táncolunk."

Szerintem ezek a szavak erkölcsi szempontból teljesen egyértelműek. Egy redukcionista világban a cél, a terv, a jó és rossz fogalmai okafogyottá és értelmetlenné válnak. Így tehát, amikor azon a nevezetes napon terroristák földig rombolták New Yorkban az ikertornyokat, nincs semmi jogalapunk rossznak nevezni a történteket. Olyan ugyanis, hogy rossz, nem is létezik. Ezek az emberek egyszerűen DNS-ük zenéjére táncoltak. Hasonlóképpen, ha valaki életeket ment meg valamilyen hősies tett következtében, azt sem hívhatjuk jogosan jónak, mert maga a jóság nem létezik. A redukcionista világban nincs rossz és nincs jó, abszurd dolog az erkölcsi felháborodás, és ugyanennyire abszurd a vállonveregetés, mert az anyag közömbös, és nem törődik semmivel sem. Értelmetlen erők nem tehetők felelőssé azért, amit létrehoznak. A redukcionista világ nem erkölcstelen, hanem inkább erkölcs nélküli, mert a jóság mércéje semmivel sem határozható meg, hiszen értelme sincs jóságról beszélni.

Lehet, hogy nem jól értem a redukcionizmus álláspontját, de ahogy maga a kifejezés tartalmazza, tulajdonképpen mindez a redukcióból, azaz egyszerűsítésből fakad. A tudomány nagyon jó abban, hogy bonyolult rendszereket apróbb darabokra csavarozzon szét és alaposan megvizsgálja az így kapott alkatrészeket. A bevezetőben említett béka azonban belepusztul abba, ha darabokra szedik: éppen a beható vizsgálat metódusa teszi lehetetlenné magát a vizsgálatot. Nem mindig jó mindent atomjaira bontani: nem magával a szétbontással van baj, hanem azzal, ha kalapáccsal a kézben mindent szögnek nézünk, és mindent szét akarunk darabolni vele. Kiszorítjuk a szuszt fűből és fából, és ahogy látom az emberi életből is.

Mondok egy másik példát, amit ugyan nem a redukcionizmus kapcsán olvastam Ellis Potter könyvében, de szerintem jól szemlélteti mire akarok kilyukadni. Tekintsük az emberi társadalmat! Miből áll a társadalom? Nyilván csoportok halmazaiból: ezeket sokféle módon kategorizálhatjuk - beszélhetünk például földrajzi eloszlás szerint Vas megyeiekről vagy Tolna megyeiekről, vagy éppen életkor szerint gyerekekről és felnőttekről, fiatalokról és aggastyánokról. Próbáljuk lebontani jobban a dolgot, és azt találjuk, a társadalom többnyire családokra épül. A családok halmazát tovább redukálva úgy látjuk majd, egy család alapvetően a házasság intézményén nyugszik. Szedjük szét a házasságot: megállapítjuk, hogy a házassághoz (egyelőre) egy férfi és egy nő kell. Tanulmányozzuk a házasságot úgy, hogy még inkább szétbontjuk: vegyük külön a férfit! Nos, ha már ezt a lépést is megtesszük, akkor nem mondhatjuk, hogy a férfi vizsgálatával egy "fél házasság" került a nagyítólencsénk alá. Akkor sem mondhatnánk, ha a nőt vágtuk volna le a házastársi kapcsolatból. Ahogy az egyik "részegységet" eltávolítjuk az egészből, maga a házasság megszűnik létezni, értelmetlenné válik. Van valami, ami nem a férfiben van, és nem a nőben, hanem a kettő kapcsolatában. A szinergia elve erre hívja fel a figyelmet: az egész több, mint a részek összessége. Egy műalkotás, például egy szobor több egy márványtömbnél és egy vésőnél, plusz a művész kezénél. Ha ezeket külön-külön vizsgálgatjuk, soha nem értjük meg a lényegét. Érzésem szerint a redukcionizmus bicskája az ilyen szinergikus pontokat is megsemmisíti, ezért alapvetően téves.

Nem akarom azt állítani, hogy bonyolult rendszereket nem lehet redukálni egyszerűbbekké. Viszont úgy látom, a parttalan redukcionizmus képes túlszaladni a vizsgálataiban és annyira szétbontja az összetartozó elemeket, hogy éppen ezért nem fog megmagyarázni semmit sem. Álláspontom szerint sok őszinte ateista ember is küzd ezzel a nehézséggel. Ők látják az alagút végét, és érzékelik, hogy a kemény redukcionizmus végképp kihúzza a szőnyeget a lábuk alól. Ha nincs Isten, akkor nincs természetfeletti. Ha nincs természetfeletti, akkor csak az anyag van. Ha csak az anyag van, akkor minden, ami szelleminek tűnik (például a lélek), az valójában nem létezik. Nem folytatom a sort, de a végén két választás marad: az egyik, hogy redukcionisták leszünk, ám akkor az erkölcsiségnek semmi értékelhető alapja nincs, a világ kegyetlenné és élhetetlenné válik. A másik, hogy az embert többnek tartjuk a puszta anyagnál: ebben az esetben viszont magyarázatra szorul, pontosan honnan való az ember nem anyagi komponense? Erre egy ateista rendszerben szerintem nagyon nehéz választ adni. Én mindkét lehetőséget zsákutcának gondolom.