A Biblia ihletett könyv, mert Isten ihlette. A tanítványokat a Szentlélek ihlette arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek vagy kimondjanak. Egy prédikációt hallva a legtöbben azt szeretjük, ha ihletett beszédet hallunk, és nem gépies locsogást. Különféle formákban sokat használjuk az ihletettség fogalmát, de mit is gondolunk, amikor erről beszélünk? Hogyan működik az ihletettség?
Butaságot teszek, amikor az ihlet dinamikája és működése mögé akarok nézni. Megmagyarázni mi az ihlet, olyan mintha egy pókháló után nyúlnék, hogy teljes testsúlyommal függeszkedhessek rajta. Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az ihletettség lényegének megközelítéséhez nem a hideg logikán át vezet az út. Úgyhogy nem is kívánok most etimológiai elemzésbe fogni az "ihlet" szó jelentésváltozatairól, vagy filozófiai fejtegetésbe szaladni, hogy pontosan hogyan gondolkodtak eddig eleink az ihletről.
Van azonban két roppant tanulságos történetem, melyek két ismert személyiség életéhez kapcsolódnak.
Egyikük Berlioz, aki saját naplójában megemlítette, milyen rettenetes nyomorba került családjával együtt. Ennivalóra is alig tellett nekik, a túlélésért küzdöttek. Berlioz az egyik éjszaka felébredt, mégpedig arra, hogy egy szimfóniát hall "belső füleiben", egy gyönyörű zeneművet. Reggel neki akart fogni, hogy lekottázza, de éppen ekkor beállított hozzá egy úr, hogy rekviemet rendeljen tőle egy temetésre - bőséges előleget fizetve. Végre pénz állt a házhoz! Ám a dolgot nehezítette, hogy Berlioz állandóan csak a szimfóniát hallotta zengeni a fülében. Beszedett egy csomó Luminált (a korszak kedvelt altatója), és egy napot átaludt, de még ezután is a "benső énjében" zengett a szimfónia. Újabb gyógyszer, és a zenemű halkulni kezdett. Megint gyógyszer, újfent halkulás. Így ment ez addig, amíg "odabent" végül csend lett. És akkor Berlioz megírta a rekviemet. De ehhez előbb megölt egy szellemi tartalmat önmagában.
A másik példa "szintén zenész", mégpedig Bach, aki állítólag szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége írta meg házasságuk sztoriját, aki egyszer megkérdezte a férjét, hogyan lehetséges, hogy a világ legszelídebb embereként és zeneszerzőjeként, durva szavak kíséretében lerugdalja néhány tanítványát az orgona mellől? Bach azt válaszolta, neki eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi! A zenét Isten küldi, az ő tehetsége annyiból áll, hogy képes meghallani és lekottázni. Aki pedig lustaságból nem akarja meghallani és gyakorolni, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Persze tudja ő, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek üzenetéből, nos ezek az emberek azok, akik "csinálják a zenét".
Én úgy tapasztalom, az ihlet valami olyan dolog, amit egyre inkább csak fogalomként emlegetünk a mechanizmusokkal, módszertanokkal és technikákkal agyontöltött világunkban. Nem arról van szó, hogy ne éreznénk rá arra, milyen amikor tényleg ihletett dologgal találkozunk. Még megvan bennünk az erre való képesség. Megmagyarázhatatlan, pontosan hol és mi, de valahol és valami van az emberben, ami rezonálni kezd a szíve mélyén, amikor igazán ihletett dologgal kerül szembe. Tudom, ez nagyon elvontan és szellemien hangzik, de nehéz jobban megfogalmazni. Ezek olyan pillanatok, amikor a zene nemcsak szól, hanem felrepít bennünket, az Ige nemcsak betűként hever a Biblia lapjain, hanem megszólít és kifacsar, a prédikáció nemcsak hangzik, hanem felbolydít és kupán vág. Nyughatatlanná tesz belülről, ahogy Berliozzal történt, állandóan kísér minket és ott zeng a belső füleinkben.
Mivel a zenék, az igehirdetések, a próféciák, a könyvek sajnos többnyire nem ilyenek, lassan - mivel nem használjuk - elkorcsosul az a képességünk, hogy ráérezzünk az ihletettségre. A világ felénk nyújtja a Luminált, altatót kínál, hogy elnyomjuk ezt a mélyről jövő hangot. Ez aztán oda vezet, hogy kettős folyamat indul el bennünk: megkérdőjelezzük az ihletettséget ott, ahol korábban még érzékelni voltunk képesek (lásd a Biblia esetét, melynek ihletettségét nagy divat kérdőre vonni), illetve "megcsinált prédikációkkal", "megcsinált próféciákkal", "megcsinált zenével" helyettesítjük ezeket a forrásokat. Így lesz a világ műanyag és imitált körülöttünk, és így leszünk mi belső hallásunkat elvesztett, Bach szóhasználatával élve "lerugdosásra méltó" emberek.
Vajon hogyan lehetnek megint olyan füleink, mint Bach-nak voltak? Hogyan tudnánk "belehallgatni" Isten szférájába, és "lekottázni" az ott elhangzott dolgokat?
Nem látok feltétlenül ellentétet a kétféle igehirdetés között. Gyakorló igehirdetőként meg kell vallanom, én magam sem mindig érzem a különleges ihletettséget magam körül. De azokért a pillanatokért érdemes szolgálni, amikor átélem. És teljesen igazad van, akkor más a minősége az egésznek. Ez Isten ajándéka. Amikor éppen saját magával ajándékoz meg engem. Nem ismerek rá egy tuti lelkigyakorlatot, amivel ez létrehozható lenne. Pontosan azért nem, amit a Bábel tornyos cikkedben te magad is leírtál. Nem mechanisztikus.
VálaszTörlésHozzáteszem a BIblia lapjairól sem az jön le nekem, hogy Isten folyamatosan különleges állapotokon keresztül kommunikált az embereivel.
Mint ahogy Ábrahámmal és Mózes vagy éppen Pál sem kapott minden héten valami különleges kijelentést. A követésbe bele tartozik, hogy van amikor egyszerűen teszem azt, amit legutoljára mondott, akit követek.
Természetesen irreális lenne elvárni, hogy egy igehirdető a szó szoros értelmében minden szavával ihletetten beszéljen. Erre nincs is tuti gyakorlat, trükk, technika. Persze ezen a ponton tisztázni kellene mit értünk "ihletett állapoton". Amikor Bach ilyen állapotban lekottázott egy zeneművet, feltételezem ő sem úgy gondolta, hogy hangról-hangra az angyalok súgtak a fülébe. Mégis, az egész mű egységességén érződik, hogy ihletett.
TörlésÉn a prédikációkat, könyveket, szövegeket is így képzelem ihletettnek: lehet, hogy van benne sok emberi, saját kútfőből is származó elem, de mégis belengi az egészet egy olyan dinamika, amitől erőteljessé válik, élményt ad, többletet hordoz. Az ihletés nekem nem az, hogy Isten kikapcsolja az embert és passzív csatornaként átfolyatja rajta a saját dolgait: szerintem inkább felhasználja amink van, bevonja és termékennyé teszi.
Na, lehet hogy most csak tovább bonyolítottam a dolgot. :-) Egyébként én is céltáblája vagyok saját kritikámnak, mert igazán nem mondhatom el magamról, hogy bármi írok, mondok, teszek, az állandóan ihletett.