A logosz népe

Kezdetben az ember egyszerre két világban élt. Nem zavarta. Szeretett így élni, sőt csak így szeretett élni: tudta, hogy a két világ együtt létezhet benne, és közösen vezet az értelmes, megelégedett élethez.

A neves valláskutató, Karen Armstrong azt írja, a logosz volt az a dimenzió, ami a logikus gondolkodásra, a tényszerűségre összpontosított, és új távlatok felfedezésére ösztönözte az embert. De voltak korlátai, éppúgy mint a másik világnak, a mítosznak. A mítosz nem tanította meg az embert vadászni. Nem segített megszervezni egy vadászatot, nem adta kezébe a dárdát és az íjat sem. A logosz világa nagyon ésszerű volt, tele gyakorlatias vonásokkal, de nem súgta meg mi végre történnek a dolgok: nem adott iránymutatást, lendületet és célt. Ez a mítosz dolga volt. A mítosz készítette fel az embert arra, hogy igazi ember legyen.

A fiatal vadászt kemény próbáknak vetették alá. Egyes törzsekben olyan beavatási szertartásokon kellett átesnie, melyeknek köszönhetően átlépett a nagykorúság kapuján. Ha a rítus azt kérte, körülmetélték, ha szükséges volt, tetoválták, de ha kellett, akár élve eltemették a föld alá, ahonnan persze küzdelmes úton kiszabadult. Barbárság? Buta emberek istenkísértő játéka az élettel? Ők nem így gondolták. Aki mindezt átélte, örökre megváltozott. Megrázta, megviselte a rítus, de fel is forgatta a benne lévő mélyebb lelki mechanizmusokat. Fiatal személyiségében olyan belső átrendeződések történtek, melyek véglegesen beleégették a szívébe: a fájdalom és a halál nemcsak a vég, hanem egyben egy új dolog kezdete is. Férfi lett belőle, aki már egyszer szembenézett az élet és a halál megkerülhetetlen valóságával, és nem félt egyiktől sem. Ha kellett élt, ha kellett meghalt az övéiért. Az archaikus emberek tudták, hogy a logosz és a mítosz együtt adnak teljes életet. 

A logosz megtanítja hogyan tedd a dolgod, a mítosz a füledbe súgja miért. A logosz segített a létfenntartásban, a mítosz tartást adott és iránymutatást a boldogsághoz. A logosz tökéletesítette az eszközöket, a mítosz megmutatta mire irányuljanak azok. A két világ együtt dolgozott az emberben, az eszében és a szívében lüktettek, nem fordultak egymás ellen, és nem okoztak meghasonlást.

Aztán az ember úgy döntött, hogy felvilágosodik.

Sok szempontból jót tett ez neki. A logosz-énje megerősödött: újabb és újabb technikákat konstruált, egyre lázasabban kutatta a világot, létrafokokat mászott feljebb a megismerésben. Biztonságosabb, kézben tarthatóbb, nagyobb léptékben fogyasztható környezetet teremtett magának. A logosz világa olyan hatalmasra nőtt, hogy nem győzött betelni vele. A mítosz pedig kezdett csendben elbújni és megfakulni a háttérben. Nem volt többé beavatás, nem volt többé rítus, nem volt őszinte szembenézés sem az élettel, sem a halállal. Sokan el is kezdtek kiabálni: a mítosz tulajdonképpen eddig is felesleges volt. Régen ugyan magyarázatokat adott az embereknek, mert nem tudták mi az a szivárvány, de a logosz máris megmondja nekünk: ez az a jelenség, amikor a fény prizmaszerűen megtörik a vízcseppeken és spektrumára bomlik. Mindez fantasztikusan hangzott, és igaz is volt. A szivárvány kipipálva - akkor minek ide ennél több vagy más magyarázat? Az embernek amúgy is nehéz egyszerre két világban gondolkodnia, a logoszé pedig időközben gigantikusra nőtte magát, kellett neki a hely.

Így lettünk mi, emberek a logosz népe. Logosz-énünk hatalmasra nőtt, mítosz-énünk elkorcsosult. Beavatás, átélés nélküli, korszerű és boldogtalan lények, akiknek a szentség kiveszett a szemeikből. A logosz ezt is megpróbálta megragadni a maga eszközeivel. Kultúrával, tudománnyal, technológiával közvetítette az üzenetet: az életnek igazából nincs célja. A mítosz ugyan az emberiség gyerekkorában megadta ezt az élményt, de a logosz nevetve rámutatott: ez csak képzelgés volt és most is az. Mivel a szivárványnál a logosz már bizonyított, ezt az állítást szinte egyöntetű lelkesedés fogadta. Hanem aztán a logosz világában történt valami különös: tudniillik néma csend lett. Néhányan persze akadtak, akik primitívségükben elborzadva meredtek rá erre a végtelenül sötétnek tűnő némaságra. Egy Blaise Pascal nevű illető például a következőt írta:

"Amikor látom az emberek vak és nyomorult állapotát, amikor végigtekintek a halott világegyetemen, s látom a sötétségben magára hagyott embert, aki az univerzum eldugott sarkában szorong, nem tudva, ki tette őt oda, mit kellene tennie, s mi lesz belőle, ha meghal, és kérdéseire nem kaphat választ, akkor mélységes félelem fog el, mint azt az embert, aki álmában kopár szigetre téved, s elveszve ébred is föl, és sehová sem menekülhet. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy az emberek nem esnek kétségbe ebben a nyomorult állapotban"

Pascal persze gyanúsnak tűnhet a logosz népének, mert lehet hogy átesett valamiféle beavatáson (ezt sokan megtérésnek nevezik), aminek köze lehet a mítoszhoz. 

A mítoszt végül nagy gondolkodók nevetségessé tették, egy szintre helyezve a hazugsággal és az alantas, vagy infantilis gondolkodással. Azt is mondták ezek a nagy koponyák, hogy a modern embernek választania kell a kettő közül: vagy egyiket követi, vagy másikat, ám a kettő együtt nem megy. Voltak, akik megpróbálták felvetni, hogy réges-régen pedig a két világ egyszerre irányította az emberek életét, de a logoszvilág elkötelezettjei kijelentették: az igazság csak az, ami bizonyított vagy bizonyítható, tehát racionális - a mítosz pedig nem az. Nem véletlen, hogy a szivárványról is mennyi hülyeséget összehordtak a régiek, a logosz-nyelv pedig tisztán és világosan elmondta nekünk, hogyan kell jól érteni a szivárványt. 

Az ember tehát, aki korábban két világban élt, beszorult az egyikbe. Szó se róla, élvezte a logosz-világ előnyeit, ámult és csodálkozott nagyszerű haladásán és káprázatos teljesítményén... De hiányzott neki, hogy erőt kapjon szembenézni az élettel és a halállal. Igazából, a lénye legeslegmélyén mindkettőtől félt.

És ezúttal nem volt senki, aki beavassa.

"Lehetséges, hogy anyagi tekintetben fejlettebbek vagyunk, de szellemileg mit sem haladtunk előre a tengelykorszakhoz képest, sőt, a mítoszok elnyomása miatt még el is korcsosultunk... a hibás mítoszokat nem lehet csupán logosszal ellensúlyozni, hiszen a tiszta ész nem tud mit kezdeni a mélyen gyökerező, kiűzetlen félelmekkel, vágyakkal, neurózisokkal. Ez egy erkölcsiség és szellemiség vezérelte mitológia feladata". (Karen Armstrong)