2014. november 16., vasárnap

Isten irgalmazzon a teológushallgatóknak!

Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem sok időm marad mostanság a blogírásra (ahogy az olvasó is tapasztalhatja), ám egy olyan élményben volt részem, amiről néhány szót mégiscsak fontosnak tartok kiírni magamból. Tudom, rossz hír lehet ez sokaknak, de életemben először taníthattam főiskolai keretek között.

A magánéletem nem véletlenül hiányzó téma a blogban, ám esetenként - barátaimnak és ellenségeimnek muníciót adva - megemlítek egy-egy kisebb epizódot, mely valamiképpen kapcsolódik hozzám. Ami most történt, az számomra feltétlenül igen fontos esemény, elvégre nem mindennap mondhatja el az ember, hogy egy főiskolai képzésbe bekapcsolódva lehetőséget kap arra, hogy hallgatókat tanítson - jelen esetben apologetikából.


Mivel néhány hónapja megkezdtem doktori tanulmányaimat, a képzés azzal is együtt jár, hogy előadásokat kell tartanom, az így megszerezhető kreditpontokért cserébe. Egykori főiskolám kedvességének köszönhetően így alkalmam nyílt arra, hogy az apologetika kurzus keretében két világvallásról, a buddhizmusról és az iszlámról tartsak egy-egy előadást. Remélem a diákoknak is jelentett valamit a dolog, mert számomra igazi élmény volt, a roppant nagy felelősség mellett.

Tanárnak lenni a diák szemszögéből nem tűnik nagy kunsztnak: csak ki kell állni és beszélni. Mi sem egyszerűbb ennél, ez a világ legkönnyebb melója. Nos, voltam én is diák, de a "másik oldalra" eddig a pillanatig nem vetődtem, és megsúgom, nagyon nem ilyen primitív a helyzet. A felkészülési idő, az anyagok kutatása, összeállítása, elmondása embert próbáló feladat - nem beszélve arról, hogy egy igazi tanár emellett még számonkér, vizsgáztat, szakdolgozatot kísér, és kismillió más dologgal foglalkozik. (Magyarországon tipikusan alulfizetett módon).

Persze én nem vagyok tanár, de azért kicsit belekóstoltam, milyen lehet annak lenni. Természetesen ilyen rövid időkeretben csupán a vallások alapvonásaival tudtunk megismerkedni a kedves hallgatókkal, de már ez is elegendő lehet arra, hogy az átlagos keresztény lelkipásztori tájékozottságot meghaladó szinten gondoljon az ember a más hitűekre. A buddhizmus és az iszlám kapcsán is igyekeztem arra törekedni (bármennyire is szorított az idő), hogy a félelem és az ebből következő elutasítás, bezárkózás helyett a nyitottságra és a más hitű ember elfogadására ösztönözzem a hallgatókat - mindezt anélkül, hogy úgy éreznék, saját hitük felhígul eközben.

Nem akarom és nem is tudom leírni a reakciókat, de a zsúfolásig megtelt osztályteremben nagyon kedves és értelmes emberek ültek, közöttük olyanok is akadtak, akik már saját életútjuk során találkoztak ezekkel a vallásokkal. Mivel a majdnem három óra folyamatos beszéd végére én is alaposan elfáradtam, "komoly" konklúzióként az feltétlenül megmaradt bennem, milyen jó is lenne ha egy muzulmán vendégül látna - ehhez ugyanis arab barátaink az étel mennyiségét és minőségét tekintve is nagyon értenek. :-)

Egyszóval, tisztelt olvasók és kedves barátaim, megtörtént a katasztrófa, beengedtek egy főiskolára: ezennel tehát megkezdtem a felnövekvő teológusnemzedék teljes megrontását.

10 megjegyzés :

  1. Válaszok
    1. Egyébként szerintem jól sikerült, csak én izzadtam le a végére eléggé :)

      Törlés
    2. Őszintén bevallom, hogy szerintem az egyik legnagyobb kiváltság, és megtiszteltetés és persze egyben felelősség, másokat tanítani.

      Törlés
    3. Sefa, pontosan ezt gondolom én is.

      Törlés
  2. (István70-ként szóltam korábban hozzá, most nem tudom így valamiért kijelölni a profilt.)

    "A buddhizmus és az iszlám kapcsán is igyekeztem arra törekedni (bármennyire is szorított az idő), hogy a félelem és az ebből következő elutasítás, bezárkózás helyett a nyitottságra és a más hitű ember elfogadására ösztönözzem a hallgatókat - mindezt anélkül, hogy úgy éreznék, saját hitük felhígul eközben."

    És ki ösztönzi őket az Európában még mindig valamilyen súlyú kereszténység, vagy általában az európai értékrend elfogadására?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves István70, nem vagyok felelős a főiskolai képzés egészéért. Nekem az volt a dolgom, hogy a világvallásokat tanítsam, ebben pedig fontosnak láttam, hogy ne csak ismeret, hanem egyfajta attitűd is átadásra kerüljön. Hogy a négyéves képzés során mennyire esik szó és hogyan az általad kérdezett dologról, azt az intézmény tudja neked megválaszolni.

      Mindazonáltal a keresztény értékrend elfogadására nem hiszem, hogy túl sok ösztönzést kell adni teológushallgatóknak...

      Törlés
    2. Kedves Sytka!

      Rosszul tettem fel a kérdést. Nyilván nem a teológushallgatók hitét vontam kétségbe, hanem azt, hogyha ők nyitottan elfogadnak más hitű embert, vajon a más hitű ember is le fogja-e fogadni keresztényt, főleg itt Európában? A kérdés persze költői. Valójában inkább arra vagyok kíváncsi, hogy más ember hitének elfogadása a saját hitünk mellett valójában micsoda? Misszió?

      Üdv

      istván70

      Törlés
    3. István70, valószínűleg igen fáradt lehettem, mert megérthettem volna mit akartál kérdezni. :-)

      A más hitű emberekkel kapcsolatban csak összetett válaszok adhatók, mert szerintem ez nemcsak az adott vallástól, hanem azon belül az adott irányzattól és az adott embertől is függ - sőt attól is, milyen szituációban találkoznak a felek. Nyilván lesznek, akik elfogadóbban állnak majd hozzánk mindezek függvényében, és lesznek akik nem. (A média inkább utóbbiról szeret tudósítani, mert az számít eseménynek). De mondok egy konkrét, jó példát is: a muzulmánokról szinte hallgatólagos megegyezés a keresztények táborában, hogy azok mind veszélyes, vérszomjas emberek, görbe karddal a kezükben, akik le akarják tépni a keresztények fejét. Missziós szervezetként több platformon is találkoztunk már muzulmánokkal, de nem ilyen élményeink vannak. Volt, amikor az indzsilről (evangélium) és Íszáról (Jézus) is beszéltünk nekik, és nem éreztük, hogy életveszélybe kerültünk volna. (Persze ennek számos oka van, kezdve azon, hogy a körülményeket mi választottuk meg, valamint sok muzulmán inkább nevezhető "kulturmuzulmánnak", aki valójában egyfajta identitásként tekint a hitére, de mélyen nem gyakorolja azt).

      A másik ember hitének elfogadása szerintem alaphangon nem misszió, hanem annak minimuma, hogy a konfrontatív kapcsolat helyett esetleg a párbeszéd kialakulhasson valamilyen talajon. Elfogadás alatt nyilván nem az azonosulást értem, hanem annak felismerését és tiszteletben tartását, hogy a másik más hitet követ, mint én. Visszatérve a fentebb már kipécézett muzulmánokra, szerintem ott sem az a misszió kezdete, hogy az arcukba toljuk: "Jézus az egyetlen, Ő az út!". Én nem nyitnék így. De az például lehet, hogy egy kedves arab embert vendégségbe hívnék, mert náluk, az ő kultúrájukban ez igencsak értékelendő dolognak számít.

      Sokáig lehetne folytatni, most csak picit hirtelenül és hangosan gondolkodtam. :-)

      Törlés
  3. Gratulálok! :-P
    Azt szabad megkérdezni, hogy milyen témakörben doktorálsz?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pasztorálpszichológiai témát kutatok, konkrétabban James Fowler hitfejlődési elméletének integrálhatóságát a lelkigondozói folyamatba.

      Törlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)