Isten irgalmazzon a teológushallgatóknak!

Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem sok időm marad mostanság a blogírásra (ahogy az olvasó is tapasztalhatja), ám egy olyan élményben volt részem, amiről néhány szót mégiscsak fontosnak tartok kiírni magamból. Tudom, rossz hír lehet ez sokaknak, de életemben először taníthattam főiskolai keretek között.

A magánéletem nem véletlenül hiányzó téma a blogban, ám esetenként - barátaimnak és ellenségeimnek muníciót adva - megemlítek egy-egy kisebb epizódot, mely valamiképpen kapcsolódik hozzám. Ami most történt, az számomra feltétlenül igen fontos esemény, elvégre nem mindennap mondhatja el az ember, hogy egy főiskolai képzésbe bekapcsolódva lehetőséget kap arra, hogy hallgatókat tanítson - jelen esetben apologetikából.

Mivel néhány hónapja megkezdtem doktori tanulmányaimat, a képzés azzal is együtt jár, hogy előadásokat kell tartanom, az így megszerezhető kreditpontokért cserébe. Egykori főiskolám kedvességének köszönhetően így alkalmam nyílt arra, hogy az apologetika kurzus keretében két világvallásról, a buddhizmusról és az iszlámról tartsak egy-egy előadást. Remélem a diákoknak is jelentett valamit a dolog, mert számomra igazi élmény volt, a roppant nagy felelősség mellett.

Tanárnak lenni a diák szemszögéből nem tűnik nagy kunsztnak: csak ki kell állni és beszélni. Mi sem egyszerűbb ennél, ez a világ legkönnyebb melója. Nos, voltam én is diák, de a "másik oldalra" eddig a pillanatig nem vetődtem, és megsúgom, nagyon nem ilyen primitív a helyzet. A felkészülési idő, az anyagok kutatása, összeállítása, elmondása embert próbáló feladat - nem beszélve arról, hogy egy igazi tanár emellett még számonkér, vizsgáztat, szakdolgozatot kísér, és kismillió más dologgal foglalkozik. (Magyarországon tipikusan alulfizetett módon).

Persze én nem vagyok tanár, de azért kicsit belekóstoltam, milyen lehet annak lenni. Természetesen ilyen rövid időkeretben csupán a vallások alapvonásaival tudtunk megismerkedni a kedves hallgatókkal, de már ez is elegendő lehet arra, hogy az átlagos keresztény lelkipásztori tájékozottságot meghaladó szinten gondoljon az ember a más hitűekre. A buddhizmus és az iszlám kapcsán is igyekeztem arra törekedni (bármennyire is szorított az idő), hogy a félelem és az ebből következő elutasítás, bezárkózás helyett a nyitottságra és a más hitű ember elfogadására ösztönözzem a hallgatókat - mindezt anélkül, hogy úgy éreznék, saját hitük felhígul eközben.

Nem akarom és nem is tudom leírni a reakciókat, de a zsúfolásig megtelt osztályteremben nagyon kedves és értelmes emberek ültek, közöttük olyanok is akadtak, akik már saját életútjuk során találkoztak ezekkel a vallásokkal. Mivel a majdnem három óra folyamatos beszéd végére én is alaposan elfáradtam, "komoly" konklúzióként az feltétlenül megmaradt bennem, milyen jó is lenne ha egy muzulmán vendégül látna - ehhez ugyanis arab barátaink az étel mennyiségét és minőségét tekintve is nagyon értenek. :-)

Egyszóval, tisztelt olvasók és kedves barátaim, megtörtént a katasztrófa, beengedtek egy főiskolára: ezennel tehát megkezdtem a felnövekvő teológusnemzedék teljes megrontását.