2014. november 10., hétfő

Te pediglen ne liftelj!

Bábel tornya történetére mindannyian úgy gondolunk, hogy az a becsvágyról szól. Nagyarcú emberek összefogtak, és nekiálltak építeni egy hatalmas monstrumot, ami az eget éri, Isten meg jól leoltotta őket és letörte a büszkeségüket. De minek kellett nekik torony?

Persze, azt kérte, hogy sokasodjanak és szaporodjanak és töltsék be a földet. Ehelyett brigádokba tömörödtek és építkezésbe fogtak. Ez önmagában pimaszságnak tűnik. Fityisz volt a Mindenható orra alá, ami retorziót vont maga után. De azt hiszem nem csak ez zavarhatta Istent. Volt itt még más is.

A történet úgy indul, hogy a nép egy sík vidékre érkezett. A sík vidék vallási szempontból nem annyira ideális. Ókori képzet volt, hogy az isteneket a hegyeken lehet megtalálni: fel kell menni jó magasra, a hegy tetejére, és ott lesznek, ott lakoznak az istenek. Ahol hegy van, meglehet istenek is vannak. Ha pedig sík a vidék, és nincs természetes megoldás, akkor majd lesz mesterséges: csinálni kell hegyet. 

Nem is véletlen, hogy a régészeti feltárásokból megismert zikkuratok (melyek közé tartozott Bábel tornya) hegy formájúak. Mesterséges hegynek is szánták őket, melyek szakrális utat jelentettek az emberek földi életterétől az istenek égi birodalma felé. Ennél azonban egy kicsit többről is szólt a dolog. A vallástörténeti kutatások szerint az ilyesféle tornyok nem arra szolgáltak, hogy az emberek „felmásszanak” az istenekhez, hanem éppen fordítva: az istenek számára akarták lehetővé tenni, hogy le tudjanak jönni az emberek világába. A toronytemplom célja tehát az volt, hogy megmondja az istennek, hogyan kell leszállnia, milyen módon szükséges az emberi világhoz kapcsolódnia a zikkuraton keresztül. Nos, mint olvashatjuk a bibliai textusban, Isten le is száll, de a mennyei liftet nem veszi igénybe. Úgy jön el, ahogy Ő akar.

Hát az a helyzet, kedves barátaim, hogy ez az ősi történet hasonlít a mi posztmodern valóságunkhoz. Az egyház mostanában éppen eleget menetel puszta és sík vidékeken. Igazából rendszeres élményünk, hogy a dolgaink nem akarnak működni. Nem látunk egy nyamvadt dombot se magunk körül, nemhogy egy hegyet. És akkor elkezdünk töprengeni: most hogy fog leliftezni hozzánk az Úristen, ha nincs hegy, ha hiányoznak a körülmények? Ilyen pillanatokban kell az önfegyelem, hogy el ne kezdjünk hegypótlékként tornyokat építeni, mert nem a mi dolgunk lehozni Istent az égből.

Túl sokszor engedünk ennek a csábításnak. Ha találkozunk valakivel, máris le akarjuk tolni neki az egész evangéliumot egy félórás sprintben, mert arról győztük meg magunkat, ki tudja mi lesz az életével, ha most nem hallja tőlünk Jézus sztoriját? Pedig bízhatnánk abban, hogy Isten tudja. És valószínűleg nem csupán addig a fél óráig törődik majd azzal az emberrel, amíg mi a közelében vagyunk. 

Mennyivel másabban állnak a dolgok akkor, amikor Isten hozza össze a körülményeket. Én ezt látom Fülöp és az etióp kincstárnok történetében, vagy Péter apostol esetét olvasva, amikor csak unszolás után volt hajlandó elmenni Kornéliuszhoz. Meggyőződésem, hogy sem Fülöp, sem Péter nem tervezték el előre a dolgaikat - ők csak beálltak a Nagy Tervbe. Ezek olyan szituációk voltak, melyeket Isten alakított ki: felülről jövő kezdeményezések, amelyek ragyogóan működtek, és tiszta szívből hiszem, hogy működnek ma is! Azért mondom ilyen lelkesen, mert néha átélem.

Tulajdonképpen jól járunk mi azzal, ha hagyjuk Istent dolgozni. Többé nem kell vért izzadnunk, hogy gyógyulásokat produkáljunk, nem kell csodákat látnunk ott, ahol nincsenek, nem muszáj kierőltetnünk a megtéréseket, vagy éppen „leénekelni” a dicsőítéssel Istent a földre. Ezek mind hegypótlékok, melyeket összehordunk, liftek, melyekkel Isten általában nem szeret közlekedni. 

Én azonban hiszek a lift utáni életben.

2 megjegyzés :

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)