A Nap és a Hold emberei

Mindenki tudja, hogy a hatnapos kreacionizmus és az evolúcióelmélet közötti metafizikai szakadék egyik oka, hogy Darwin korában úgy vélték: Isten készre és változhatatlanra teremtette az élő formákat. Az állatok és az emberek olyanok voltak, amilyeneknek ma látjuk őket. Ám Darwin óta óriásit fordult a világ. Manapság éppen az ellenkezőjét gondoljuk, hiszen mindent változásban és dinamikus mozgásban szemlélünk. Átestünk a ló túloldalára?

Pezsgés van. Változnak az emberek, változnak az állatok, változik a természet, változnak a társadalmak, változnak az országhatárok, változnak a nézetek, változnak a körülmények, változnak az életről és a halálról, a családról és az értékekről vallott elképzeléseink. És változik az egyház is, változnak a teológiák, változnak az értelmezések, változnak a vélemények, változnak a súlypontok. Kísért a gondolat, hogy kimondjuk: csupán egyetlen dolog nevezhető állandónak, a változás maga. Őrült körforgás ez, ami megrészegít bennünket, és a szédületében élve még arra sincs lehetőségünk, hogy észrevegyünk esetleges stabil kapaszkodókat, amelyeket megragadva néha megpihenhetnénk.

Személyes élményem, hogy egy ideológiailag túlterhelt, eszméktől és nézetektől túlzsúfolt közegben nem lehet alaposan átgondolt, finoman felépített rendszereket létrehozni. Ha mégis elérkezik az a triumfallikusnak tűnő pillanat, amikor úgy érzem, eljutottam egy nyugvópontra, tudom már miben és miért hiszek, máris azon kapom magam, hogy új teológiai felvetések kopogtatnak az ajtómon, melyek fényében illik átgondolni friss véleményemet. Ha megnyugszom abban, hogy valamit érteni vélek, máris új tudásformákkal találkozom, melyek mentén kétségbe kellene vonnom a már magamévá tett ismereteimet. Nem tagadom, dühös tudok lenni ilyenkor.

Kétségtelen számomra, hogy ma arra nevelnek bennünket, hogy mindent képlékenynek, folyamatban lévőnek, változónak lássunk. Vajon Darwin művelte ezt velünk? Nála van a probléma gyökere? Vajon azért látjuk a természetben, a társadalmakban, a személyes életünkben az állandó módosulásokat, mert a dolgok tényleg szakadatlanul változnak körülöttünk és bennünk, vagy csak azért, mert az ideológiai koncepciók és a korszellem - beleértve az evolucionista világnézeteket - átmosták az agyunkat? Hát valóban ennyire változik a világ körülöttünk, vagy csupán elhitetik velünk, hogy ennyire változik?

A válasz szerintem nem egy egyszerű igen vagy nem. A megoldás a két pólus között keresendő, ámde úgy vélem, nem félúton, nem pontosan a dolgok közepén! A kreacionizmus kihegyezte a változás kérdését arra, hogy az élet jelenségei állandók sokaságából szerveződnek. Statikus, fejlődésképtelen valóságot vizionált, amit ugyan némileg alakított a későbbiek fényében (például a mikroevolúció beépítésével), de a meglévő formák szigorú határok között tartása mindmáig alapvető sajátossága maradt. Az evolúcióelmélet ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy ez tévedés, mert minden állandó mozgásban és sodrásban van: az élet sosem ugyanolyan, mindig más és más formákban mutatkozik meg, melyeket egy viszonylag jól meghatározható természeti folyamat lendít előre. Állandóság tehát vagy változás, szűk határok vagy egybemosott demarkációs vonalak? Úgy vélem nyilvánvaló, hogy mindkettő.

Amiért fentebb azt írtam, hogy a mutató nem pontosan középen - az állandóság és a változás között éppen félúton - áll, az a korszellemtől, a kreacionizmustól és Darwintól is független. Szerintem a világ néhány állandó pont közötti, nyughatatlan változásban forog. Tévedés ezt az evolúcióelmélet nyakába varrni. Nem is a liberális teológia torzítása. Nem az ateisták tehetnek róla, nem a más hitűek véleménye. Nem a mai, posztmodern kor által ránk erőltetett látásmód. Mégcsak nem is metafizikai kérdés. A világ változása a maga pezsgésében a teremtett valóság ténye.

Hajlamosak vagyunk a kérdést úgy látni, hogy Darwin előtt az emberek a természeti teológia és a kreacionizmus hatására egységesen úgy vélekedtek, a dolgok a teremtés óta változatlanok. Ez azonban nem igaz. Ha utánajárunk, azt találjuk, hogy az archaikus ember világképének is része volt, hogy az élet tempóját az állandó pontok közötti szakadatlan változásként szemlélje. A szakadatlan változások mögött azonban örök állandóként ott találjuk Isten vagy az istenek személyét. Jól kifejezi ezt két égitest, a Nap és a Hold szerepe a kultuszokban.

Ahogy Eliade írja, a Nap a legtöbb vallásban és mítoszban az állandóság jelképe is: minden reggel felkel, és a napfogyatkozás ritka esetétől eltekintve mindig ugyanúgy néz ki, ráadásul mindig ugyanazon a pályán, a kifeszített égbolton halad végig, míg végül este az alvilágba utazik. A nap konstans, mindig azonos önmagával. A Hold ezzel szemben bár pályán halad, de állandóan változik. Hol kisebb, hol nagyobb lesz, elfogy és megnő, sőt napokra eltűnik, s mindezt ciklikus módon teszi. Nem is véletlen, hogy a lunáris metafizikában a Holdhoz kapcsolódnak olyan fogalmak, mint a termékenység, a periodikus újjászületés, és a változás az élővilágban. Ezekben a fogalmakban a ritmus gondolata uralkodik és az alakulásé, a szüntelenül egymást váltó elemek váltakozásáé. A prédikátori mondást továbbgondolva úgy is fogalmazhatunk, míg nincs "semmi új a Nap alatt" (vagyis minden változatlannak tűnik), addig minden újként látszik "a Hold alatt".

Az elkötelezett kreacionista az ókori vallási felfogásban a “Nap embere”: a formák változatlanságára teszi a hangsúlyt. A mai, fejlődéspárti ember pedig inkább a ”Hold embere”, mert mindent folyamatosan változónak lát maga körül. Nem hibáztathatjuk egyiküket sem ezért, de felhívhatjuk a figyelmüket arra, hogy egyik nézőpontot sem helyes kijátszani a másikkal szemben. Isten, aki mindig ugyanaz, egy folytonos változásra és kibontakozásra képes valóságot teremtett: a Nap és a Hold, a nagyobb és a kisebb világító egyaránt tőle származik, s mindkettő uralkodik a maga területén (Gen 1,14-19). Az állandóságnak és a változásnak tehát egyaránt helye van, együtt teszik kerekké a valóságunkat, s míg Isten "odafent" változatlanságra, addig mi "idelent" változásra vagyunk képesek. Mindez nemcsak a kereszténység határain belül igaz. A Nap és a Hold kulcstényezők a vallási kultuszokban, mert együtt fejezik ki azt a gondolatot, hogy a stabil keretek között folyamatos mozgás zajlik a világban. Ez a gondolatiság az, amit én a biblikus teremtésteológiában vélek felfedezni, ami nem akarja sem hat naptári napba és állandó formákba szorítani az isteni tevékenységet, de nem kívánja egy magára hagyott csapongó folyamatként sem láttatni azt, mint ami parttalanul zajlik. A Nap és a Hold emberei vagyunk, mert a Teremtő ilyennek formált bennünket.