Sótlan show

Szóval az elmúlt évben eltöltött a remény, hogy talán végre látni fogok néhány remek keresztény filmet. Bevallom, azért gondoltam erre, mert a produkciókat többnyire nem a "keresztény filmipar" (ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről) munkásai készítették, hanem óriási stúdiók, profi világi színészek és szakemberek. Okkal bizakodtam tehát.

És ez a bizalom, javarészt hiábavalónak bizonyult. Noé, Exodus, Isten Fia, Isten nem halott, Left Behind - hogy csak a legismertebb neveket soroljam az elmúlt időszak "vallásos filmterméséből". Közülük talán Aronofsky és Scott munkája volt többé-kevésbé nézhető, de igazi flow élményt azért ezek sem okoztak. (A Noét nagy meglepetésemre sikerült pontosan olyanra elkészíteni, hogy sem a kreacionisták, sem az irodalmi értelmezést vallók nem örülhettek neki - mi ez, ha nem két szék között a földre esni, ráadásul arccal lefelé?) Az olyan filmek pedig, mint az Isten nem halott vagy a Left Behind kifejezetten idegesítőek: ezeket nézve keresztényként is állandó élményem volt, hogy butácska propagandafilmek kockái peregnek a szemem előtt, melyekben a készítők leplezetlen együgyűséggel igyekeznek rábeszélni nézőiket a hitre. Fel nem foghatom, hogy a huszonegyedik századi szekuláris világ kontextusában miért nem veszik észre a kedves filmes testvérek, hogy a direkt győzködés éppen az ellenkező hatást éri el az olyan nézőknél, akiknek az intelligenciaszintje túllépi a szobahőmérsékletet.

Úgy tűnik, nem jön össze az egyháznak a mozgóképmutatás. Pedig töretlenül hiszek abban, hogy az alapanyag minden tekintetben remek lehetne. Igenis van még lehetőség arra, hogy a Szentírás lapjain heverő történetekből tisztességes szkriptek szülessenek. De a témaválaszték - keresztény szempontból - nemcsak a Bibliában, hanem a mindennapjaikat megélő átlagemberek vívódásaiban és küzdelmeiben is bőséges, melyek vászonra kívánkoznak.

Az igazán szomorú azonban az, hogy a jó "hívő filmeket", azaz a keresztény témákról szóló és nézhető produkciókat a világ készíti. Meggyőződésem, hogy nem az erőforráshiány áll ennek hátterében, vagy nem csak az. Egész egyszerűen a keresztény rendezők, producerek és színészek hitbeli meggyőződésüktől hajtva, azáltal irányítottan és annak bizony nem csupán a lehetőségei, hanem a korlátai miatt is készítenek olyan filmeket, amilyeneket. Vannak dolgok, melyekhez egy keresztény stáb nem nagyon mer hozzányúlni. Keresztény filmekben nincs káromkodás, nincs meztelenség, nincs brutalitás. Persze sietve hozzátehetné valaki: ez így helyes. Káromkodni, meztelenkedni és brutálisnak lenni a nyilvánosság előtt a világ betegségtünetei, keresztényként pedig nem az a dolgunk, hogy ezeket még vászonra is vigyük - éppen ellenkezőleg, kezelésükre kell törekednünk. Ám legalábbis felvethető a kérdés, ha a filmjeink ezektől teljes egészében mentesek, és mégis a valóságot akarják ábrázolni - hiszen ezáltal adnak kapcsolódási pontot nézőiknek - nem válnak-e annyira sterillé és levegőben lógóvá, hogy sótlanok és "showtlanok" lesznek, ezáltal pedig élvezhetetlenek is? Vajon a világ betegségtüneteinek "film általi gyógyítása" megtörténhet-e úgy, hogy adott esetben nem megyünk bele valamennyire a tünetek bemutatásába? 

A helyzet az, hogy a fentebb említett olyan produkciók, mint a Left Behind vagy az Isten nem halott, melyek egyházak és egyházi szervezetek, egyházi személyiségek által patronált termékek, láthatóan azzal a céllal készültek, hogy a nem hívő nézőket megszólítsák, triviálisan szólva evangélizáljanak feléjük. Ám miközben a készítők hiteles karakterábrázolásokra és eladható storyboardra törekszenek, vagyis hiteles filmet akarnak nyújtani a világ számára, valójában mégis az egyház elvárásainak tesznek eleget, amikor a hitelességet biztosító elemeket kihagyják filmjeikből - elkerülve a "házon belüli" botrányt. Így azután az ilyen filmek egyik félnek sem felelnek meg igazán, és az esetek többségében messze elkerülik a hazai forgalmazók figyelmét.

Sajnálom egyébként, hogy ez a helyzet, mert roppant mód szeretem mind a szórakoztató, mind a mélyenszántó filmeket. És persze hadd tegyem hozzá, a meztelenség, a káromkodás vagy más ehhez hasonló, keresztényekből berzenkedést kiváltó elemek csak eszközök, melyek intenzívebbé tehetik a mondanivalót. A lényeg nem a nemi szervek tájékán dől el, hanem annál feljebb. Az ismert magyar filmrendező, Szabó István mondta egyszer, hogy a filmezés egyik sarokpontja az arc játéka, az emberi tekintet felmérhetetlenül sokatmondó kifejezőereje, a színészek ábrázatára kiülő érzelmek sodrása. Megmutatni az arcot, ahogy változásaival, finom rezdüléseivel kommunikál, és az átélhető érzelmek teljes skáláját elénk varázsolja - nos, ezt igazán jól csak a film képes megtenni.

A keresztény filmekből sajnos nemcsak a nemi szervek mutogatása, hanem ez az arcjáték is hiányzik. Ez az igazi probléma.