 |
| Részlet a Némaság című filmből |
Nincs - vághatjuk rá a választ. Micsoda kérdés! Ha valaki elárulja Krisztust, az megtagadta a hitét és soha nem reménykedhet abban, hogy visszatalálhat Istenhez. Az árulókat sehol nem szeretik, még Isten is végleg elfordul tőlük, ezért az egyháznak hasonlóképpen kell tennie. Vagy mégsem?
Szinte minden héten látok a különféle hírforrásokban narancssárga ruhába bújtatott, a hitük miatt üldözött és mártírhalált halt keresztényeket. Nem kérdés számomra, hogy ezek az emberek hősök. Olyan hívők, akik az Iszlám Állam fenyegetései ellenére kitartottak meggyőződésük mellett, és saját életüket áldozva haltak meg az egész világ szeme láttára. A róluk készült filmfelvételek évtizedek múlva is mélyen érintik majd a világ keresztényeit, és újra és újra a lényegre terelik majd a figyelmüket, hogy az igazi hit nem doktrinális vitákban, hanem az önfeláldozás kontextusában található meg.
Nem róluk beszélek, hanem azokról, akik nem bírják elviselni az üldözés nyomását és a kritikus pillanatokban feladják a hitüket, ám később ráébrednek tévedésükre és szeretnének visszatérni az egyházba. Vajon van-e visszaút az árulóknak?
A kérdés nemcsak manapság, például az üldözött keresztény országok kapcsán, hanem már az ókorban is felmerült. A talán legvéresebb, Diocletianus-féle keresztényüldözés idején a Krisztust követőknek dönteniük kellett, hogy a császárt istenként tiszteljék vagy sem. Róma nem azt kérte, hogy Jézus mellőzött legyen a keresztények számára, hanem azt, hogy Krisztus mellett a császár is emelkedjen isteni rangra. Ilyen presszió alatt voltak olyanok, akik úgy vélték, még ha azt hazudja is az ember, hogy elismeri a Császár istenségét, a bűnbocsánatot könnyen el lehet nyerni ezután: "A szájam egy pillanatra a császáré, bár a szívem mindig az Istené". A politikai korrektség és a konformitás kettőse legyőzött egyes keresztényeket, akik végül a hazugság mellett döntöttek. Személyükre persze azonnal rásüthetjük az árulók bélyegét - mindezt egy demokratikus Európában, ahol egy kényelmes szobában ülünk egy számítógép mögött, a legcsekélyebb mértékben sem fenyegetve hitbeli elképzeléseink miatt.
Mielőtt valaki félreérti, nem mentegetni akarom az árulókat, mert amit az ember tesz, annak kifizeti az árát. A híres-hírhedt 313-as milánói ediktum, amit Constantin császár meghozott és ezzel megszüntette a keresztényüldözéseket, felvetette azt a kérdést is, mihez kezdjen az egyház azokkal, akik gyáva árulóként megtagadták a hitüket az üldözések ideje alatt. Van visszaút a hittagadásból? Fogadja be az egyház őket vagy végleg taszítsa ki? Mensurius püspök és segítője, Caecilianus a legkülönbözőbb módon igyekeztek elkerülni az üldözéseket - mindkettőjük neve felmerült, amikor az árulókról beszéltek, és sokan azt javasolták, hogy a hozzájuk hasonló "ágakat le kell vágni" a kereszténységről. Az olyan "traditort" (azaz árulót), aki ellen bizonyítékok szólnak, meg kellett fosztani minden tisztségétől. A donatisták (észak-afrikai szakadár mozgalom) egyháztana meglehetősen szigorú volt: ha valaki megtagadta a hitét, akkor kizárták az egyházból (végleg), attól tartva, hogy az egész egyház tisztátalanná válik a fertőzés következtében. Az áruló helyét sós vízzel még meg is tisztították. Mások elnézőbbek voltak és nem tagadták meg az árulóktól a bűnbocsánat lehetőségét. Ők úgy gondolták, még az ilyen árulásból is van visszaút, amit többek között Péter története is igazol, amikor Jézussal szembefordulva háromszor is megtagadta őt, de őszinte megbánás után "visszatalált a helyes útra."
A kérdésről eszembe jutott a japán szépíró, Suszaku Endo Némaság című kiváló regénye. A történetben, mely a XVI. században játszódik (SPOILER!) jezsuita szerzetesek utaznak el Japánba, mert azt hallották, hogy mesterüket elfogták és az válogatott kínzások alatt végül nem bírta tovább, megtagadta a keresztény hitét. A regény egy olyan szituációt vázol fel, melyben azt hiszem kevés keresztény ember lenne képes helytállni, tartsa magát bármilyen rettenthetetlen oroszlánnak saját hite tekintetében. Kínzóik ugyanis nem azzal fenyegették a jezsuita szerzeteseket, hogy egyszerűen megölik őket ha nem tagadják meg a hitüket. Ha a tét az ember saját élete, elképesztő tartással azt talán még hajlandó odadobni. Ennél rosszabb volt a helyzet: a japánok más, ártatlan emberek kivégzését helyezték kilátásba, ha a szerzetesek nem fordulnak el saját hitüktől, az ő halálukért pedig a jezsuitákat teszik felelőssé, hiszen a döntést ők hozzák.
Ám hogyan lehet meghozni egy ilyen döntést egy Krisztus emberszeretetére épülő hit talaján állva? Ragaszkodjunk a hitünkhöz, ezzel odadobva mások életét, vagy váljunk hittagadókká, számos életet megmentve? Nos, a drámai történet pontosan erről a dilemmáról szól, Endo sajátos írói stílusában, amiből egyébként most készül a film Liam Neeson főszereplésével. Megtekintéséig van időnk gondolkodni a témáról, közben értékelve azt a tényt, hogy olyan országban élhetünk, ahol nem kell szembenéznünk ehhez hasonló helyzetekkel...
A síita iszlámból ismert a "takijja" fogalma, ami azt jelenti, hogy üldöztetés, különösen életveszély esetén nemcsak hogy megengedett, hanem egyenesen kötelező a hittel kapcsolatos kérdésekben hazudni, ami adott esetben a hit nyílt megtagadását is jelentheti. A síiták (Iránon kívül) mindenhol erősen kisebbségben vannak, voltak, és gyakran volt részük üldözésben, ezért bizonyos szempontból érthető, hogy kialakult ez a hozzáállás, ami valószínűleg nem kis mértékben hozzájárult az ilyen kis síita közösségek fennmaradásához.
VálaszTörlésA szunnita iszlámban sem ismeretlen ez a hozzáállás, de ott ebből a szempontból szigorúbb felfogás uralkodik: csak az adott körülmények figyelembevételével és szinte csak közvetlen életveszély esetén megengedett az ilyen hazugság, hitmegtagadás, de sokan még ilyen esetben is a mártírhalál vállalását tartják nemesebb döntésnek.
Más vallásokban nem tudom, mi a helyzet, csak feltételezem, hogy pl. a buddhizmusban nem egy pozitív fogalom a mártírhalál, mert az olyan fokú kötődést feltételez a hithez, egyéni meggyőződéshez, ami buddhista szempontból káros, visszahúzó erő.
Úgy néz ki, hogy igazán csak keresztény szempontból komoly erkölcsi dilemma ez. Valóban ennyire fontos a kifelé irányuló bizonyságtétel, vagy elég ha az ember belül megőrzi a hitét? Esetleg a kifelé mutatott hazugság befelé is hat és megfertőzi az embert? De mi van ha mások élete a tét?
Egy kicsit másfelől megközelítve: Lehetséges, hogy valaki nem az életét, hanem az üdvösségét áldozza fel mások életéért cserébe? És ha valaki képes erre, az nem méltó mégis az üdvösségre?
Igen, én is tudok az iszlám "takijja" fogalmáról, amit nem tudok teljesen hova tenni, hiszen meglehetősen relatív is lehet mit nevezünk üldöztetésnek.
TörlésA mártíromság az első évszázadokban nemhogy elszenvedett, hanem sok keresztény által még kívánt viselkedésforma is volt, amit megpróbáltak szigorúbb szabályozás alá vonni (katolikus erkölcstanban lehet olvasni arról, hogy a készakarva keresett életveszély nem kedves Istennek, és inkább már-már átcsap istenkísértésbe...)
"Valóban ennyire fontos a kifelé irányuló bizonyságtétel, vagy elég ha az ember belül megőrzi a hitét?"
Erre a kérdésre azt hiszem egyénileg kell választ adnunk. Az első keresztények mindenesetre igennel szavaztak. Számukra a kifelé irányuló bizonyságtétel megérte az életüket is, a hitüket sokan nem akarták megtartani maguknak.
"Lehetséges, hogy valaki nem az életét, hanem az üdvösségét áldozza fel mások életéért cserébe? És ha valaki képes erre, az nem méltó mégis az üdvösségre?"
Erre csak azt válaszolom, hogy majd nézzük meg együtt a bejegyzésben említett Liam Neeson filmet. :-) Azt hiszem elég gondolatébresztő módon veti fel a hit elárulásának kérdését. Erős késztetést érzek, hogy most azonnal leírjam oda, hátha egy jó beszélgetés bontakozik ki itt a blogban, de illetlenség volna spoilerezni ennyire előre, egy még be sem mutatott film kapcsán.
"meglehetősen relatív is lehet mit nevezünk üldöztetésnek" - Ez igaz, van aki azt is üldöztetésként éli meg, ha nem ő uralkodik, van aki csak a közvetlen életveszélyt, és a kettő között széles a skála.
TörlésMég egy érdekes dolog a síitákkal kapcsolatban, hogy ez az irányzat tulajdonképpen egy mártírhalálra alapozza létjogosultságát: Husszeint (Mohamed unokáját) lemészárolta Kerbalánál az Omajja család (az iszlám előtti Mekka politikai elitje, amely hatalma megtartása érdekében csatlakozott az iszlámhoz), és ezzel száz évre meg is szerezték az uralmat az arab birodalom felett. A síiták Husszeint az igaz hit képviselőjének tekintik, aki a hitéért halt meg. Ez elég meghatározó a síiták identitástudatában (erre emlékeznek, sőt ezzel azonosulnak az asura ünnepén, amikor sokan korbácsolják és összevagdalják magukat). Ennek a mártír-tudatnak érdekes ellenpontját képezi a takijja elve, valóban furcsa, hogy a kettő hogy fér össze a tudatukban.
"Erős késztetést érzek, hogy most azonnal leírjam" - Várjuk csak meg a filmet, ne lőjük le a poént!! :-)
TörlésDiscipline, köszi az érdekes infokat, nagyon hasznosak számomra, mert a közeljövőben foglalkoznom kell (megint) az iszlámmal. Kösz!
TörlésSzívesen, és ha kellene valamilyen segítség iszlám témában, kereshetsz e-mailben, megpróbálok lehetőségeimhez mérten segíteni. Nem vagyok szakértője a témának, csak amatőr érdeklődő, de talán van olyan terület, ahol tudnék segíteni. (Google fiókkal jelentkeztem be, szerintem így látod az e-mail címet)
TörlésNehéz kérdés. Attól tartok, hogy eljön az idő, amikor nem csak Közel-Keleten, hanem nálunk is szembe kell nézni ezzel a kérdéssel. A helyzetet pedig fokozza, ha a mártiromság alternatívája nem a túlélés és az utólagos bűnbocsánatról szóló teológiai vita lesz, hanem egy bélyeg lesz a homlokra vagy kézre + garantált kárhozat. Bár most az uralkodó felfogás a keresztények közöt az, hogy mire ide jut a dolog, mi már happy módon el leszünk ragadtatva (ez a teológia illik is a mai feel-good popegyházi léthez :)), de ez azért korántsem tűnik olyan biztosnak - ezért jobb, ha az ember eleve elhatározza, hogy bármi is történik, a hitet nem tagadja meg. De persze az Úr adjon erőt, hogy ez ne csak elhatározás legyen, hanem a kellő pillanatban tényleg meg tudjunk állni.
VálaszTörlés