Van egy betegség, ami talán az átlagosnál is jobban gyötri a lelkészeket (és sok keresztényt is), a statisztikák szerint ráadásul elég rosszul állnak az ellene zajló küzdelemben. A betegséget így nevezik: "a másik ember végighallgatásának hiánya". Ahogy korábban már írtam, a papot és a kutyát a szájáért etetik, de néha jó lenne ha kosár kerülne erre a testrészre.
A másik embert végighallgatni elképesztően nehéz feladat olyasvalakinek, aki régóta hozzászokott, hogy az emberek az ő szavait hallgatják. A végighallgatás hiányának betegsége lelkészenként és keresztényenként változó intenzitású, ám egy ismerősömnél különösen durva szimptómáját is felfedeztem: feltesz nekem egy kérdést, és arra is ő maga kezd azonnal válaszolni. Noha nekem kellene beszélnem, ez az aprócska tény láthatóan egy pillanatra sem hozza zavarba, és egyetlen másodperc alatt átveszi az irányítást, aztán csak önti és önti a beszéddé formált gondolatait rám.
Noha az ilyen súlyos eset kétségkívül ritka, egy amerikai kutatásból kiderült, hogy a lelkészek többsége átlagosan két és fél percig képes hallgatni másokat anélkül, hogy ne akarná átvenni a szót. Nem szeretnék úgy tenni, mintha a kívülálló magabiztos pozíciójából tekinthetnék erre a problémára: töredelmesen bevallom, hogy én is sokat tudok beszélni. Ha megfelelő impulzus ér, úgy érzem, mintha elöntenének a gondolatok, melyek egy részét azonnal ki is kellene mondanom. Ilyenkor egyre inkább elszégyellem magam és igyekszem csendben maradni. Talán nem gondol az olvasó nagyképűnek, ha leírom, hogy az utóbbi években már sikerült némi fejlődést elérnem ezen a területen: pasztorálpszichológiai tanulmányaim alatt sokat gyakoroltam a hallgatást, és szeretném ezt a képességemet a jövőben még tovább csiszolni.
Ám ahogy a lelkigondozói szakirodalomban szokás kiemelni, az sem mindegy hogyan hallgatunk, főként másokat. Van közömbös, elkalandozó és figyelmes hallgatás is. Aki próbálta már, tudhatja, hogy utóbbit egy órán keresztül fenntartani komoly feladat, de mindenképpen jó befektetés, ha tényleg szeretnénk megérteni a másik embert és esetleg még támaszt is nyújtani a számára. A baptista Nemeshegyi Zoltán a fiatal felnőttek pasztorációjáról szóló sorozatában kiemelt szerepet szentelt a lelkigondozó hallgatási képességeinek. Önvallomásként igen frappánsan a következőt mondja:
"A teológiai szemináriumban 4-5 évig tanultam, hogy mit és hogyan mondjak, s azóta több, mint 20 éve tanulom hogyan hallgassak."
Véleménye szerint - amit én is osztok - a hallgatás több a tapintatnál: az ismeretszerzés útja is. Nem véletlenül hívják a felsőoktatásban a diákokat hallgatóknak, ha pedig a lelkigondozó képes befogni a száját, akkor ő is felsőfokú ismereteket szerezhet saját pacienséről. Szerintem a lelkész-lelkigondozott szituációban a pásztori csend megtermékenyítő, mert időt ad a segítséget kérőnek és a segítséget nyújtónak is az átgondolásra. Egy kissé mintha ehhez a "csendes lelkigondozáshoz" köthetnénk a nonverbális lelkigondozás fogalmát is, amikor a tettekkel, a szeretetből fakadó támogató cselekedetekkel nyújt valaki kezet a másiknak, és nem szavakkal akarja támogatni.
Egyszóval az állandó beszédkényszer bár egyfajta függőség és önkontroll-hiány, de nem gyógyíthatatlan betegség. Vajon van-e készség az ebben szenvedőknek, hogy észrevegyék saját állapotukat és a javulás útjára lépjenek?
Nagyon fontos, hogy a lelki gondozott elmondhassa azt, ami terheli, mert csak akkor könnyebbül meg. Ezt a vallomást (vagy nevezzük gyónásnak?) csak egy-egy jól irányzott kérdéssel szabadna megzavarni. Tanácsot adni pedig csak kérésre szabad.
VálaszTörlésKedves Józsa-Dénes Istvánné!
TörlésÜdvözlet a blogon! Bevallom őszintén, én tanácsot talán még kérésre sem adnék. Inkább hozzásegíteném a tanácsot kérőt ahhoz, hogy maga találja meg magának a válaszokat.
"Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra" (Jakab 1:19) :)
VálaszTörlés