Nem úszom meg (4) - a víz

Mindannyian tudjuk, hogy a vallások rengeteg szimbólummal dolgoznak, a szimbólumok mögött pedig hétköznapi, egyszerű tárgyak, dolgok, jelenségek állnak. Talán kevesebben vannak, akik realizálták, hogy maga a víz is sokoldalú jelentést hordoz - ebből következően pedig Noé történetét is szemlélték már a víz, mint szimbólum szemszögéből.

Nem akarom túl messziről kezdeni, ahonnan például Mircea Eliade teszi, de néhány mondatot azért megér, amit a neves valláskutató említ. Eliade természetesen nemcsak a kereszténység kontextusában, hanem általános vallási értelemben is elmélyülten foglalkozott a szimbólumokkal, köztük a víz jelentőségével. Egyik munkájában szó esik a vízben lakozó istenekről, a csoda- és jósforrásokról, az élet folyóiról és más "vizes" vallási nézetekről. Mindenesetre helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a vizek metafizikai értelemben a születésnek, az élet eredetének, a csíráknak a lelőhelyét jelentették a vallások elképzeléseiben. (Érdekes módon azt az elgondolást, hogy az élet a vízből jön, a mai természettudománnyal sem nehéz összekötni...) S ha az élet a vízzel áll összefüggésben, akkor ehhez a fogalomkörhöz már könnyedén hozzátapasztották a megújhodást, a megtisztulást, az újrakezdést is.

A kereszténység határain belül maradva hasonló gondolatokkal találkozhatunk. A víznek, mint anyagnak háromféle szellemi jelentéstartalma van. Elsőként a víz az élet forrása, éppen úgy, ahogy a többi vallás kapcsán az előbb említettem. Izraelben, ahol ráadásul folyamatosan küzdöttek a vízhiánnyal, talán az átlagosnál is nagyobbra értékelt lehetett ez a jelentés. Sziklából fakadt víz menti meg a népet a pusztában (Ex 17,1-7), az Édenből hatalmas folyók ömlenek (Gen 2,10-14), s a zsoltáros szerint a helyes úton járó ember olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa (Zsolt 1), vagyis virágzó, gyümölcstermő, egészséges. A példákat még tekintélyes számban lehetne folytatni, mindenesetre trivialitásnak nevezhetjük, hogy a víz és az élet fogalmai sokszor össze vannak kapcsolva egymással. Természetesen mindennek hátterében az ókori emberek élettapasztalata rejlik.

Ezzel éppen ellentétes módon azonban a víz a káosz és az életet veszélyeztető elem is a Bibliában (valamint más vallások mítoszaiban). Az árvízkatasztrófák - köztük Noé és az özönvíz sztorija -, valamint a teremtéselbeszélés, a tengeri szörnyekkel való küzdelem mind kaotikus ellenerőként festik le a vizeket. A vizek alaktalanok, formátlanok, állandóan változnak, mindig mozgásban vannak, sötétség van még a felszínükön is, ezért veszélyesek és kiszámíthatatlan bestiák tudnak lenni. Az ókori ember tapasztalata az volt, ha a vizek elnyelnek valamit, akkor feloldják a szilárd formákat, elpusztítanak, letisztítanak mindent. A félelmetes vizeknek csak az istenség - esetünkben Jahve - képes gátat szabni, amikor visszaszorítja őket, hogy előtűnjön a szárazföld vagy éppen parancsol a háborgó vizeknek, hogy hallgassanak el, esetleg jár a felszínükön, mint Jézus Krisztus. Az igazi istenség mindenesetre uralja a vizeket, mindig kordában tartja, keretek közé szorítja akarata szerint.

Ez a két ellentétes tapasztalat - azaz, hogy a vizek egyszerre az életadó és az életet feloldó szerepben állnak - mintha valamiképpen egyesülne abban a szakrális gondolatban, amelyben a víz a megtisztulás jelképévé válik. A megtisztulás aktusa egyesíti az életet elpusztító és az életet kicsíráztató ellentétpárt. A víz pusztít, mert lemossa a bűnöket, lemossa a tisztátalanságot (erre jó példák az ószövetségi mosakodások és rituális fürdők), de a megfürdés, a megtisztulás nemcsak a régit pusztítja el, hanem kultikus értelemben újat is hoz, amikor tisztává tesz. És ezen a ponton nagyon is kézenfekvő gondolni a keresztségre, mint a kereszténység legalapvetőbb szentségére. A víz egyrészt "eltemet", elpusztítja a régit, másrészt tisztává mos, újat hoz a keresztségben. Pál teológiájában nem is véletlenül a keresztség az eltemetés és a feltámadás, a halál és az élet szimbóluma lesz. A vízben való megtisztulás elnyeli a régi embert, de megnyitja az utat, hogy valaki  új emberként a közösség tagjává válhasson.

Ha Noé történetét a víz szimbolikáján keresztül nézzük, akkor mintha a fenti három jelentést egyszerre találnánk meg benne. Pusztításról van szó, ezt nincs hova szépíteni, ám ami történik, nem a pusztítás kedvéért történik. A szövegben szereplő héber máháh (eltöröl, megtöröl) szó nem pusztán azt jelenti, hogy Isten hatalmas lendülettel lemos mindent és mindenkit a Föld felszínéről, mert dühbe gurult: a szó abból a jelentésből származik, amikor valaki elmosogat, megtisztít valamit, ami addig koszos volt. Az özönvíz tehát halált hoz, visszaengedi a káoszt, azaz a korábban szétválasztott vizeket fent és lent, mindezt azonban azért, hogy tisztulást hozzon, új kezdetet teremtsen. Az özönvíz végső eredménye ez az új kezdet lesz.

Mindezek után nem tűnhet nagy meglepetésnek, hogy Noé történetét már korábban összefüggésbe hozták a keresztséggel. A sorozat vége felé járva, erről szeretnék még röviden írni, mert egyrészt jól mutatja, hogy ennek az ősi elbeszélésnek hogyan találták meg az egyháztörténelemben a helyét - másrészt azt is reprezentálja, hogy a szó szerintiségen túl sokkal mélyebbre szántottak az értelmezésben...