"Nagyon gyorsan meg kell majd változtatni egyet-mást" - ezt mondta Ferenc pápa a barátainak, néhány hónappal azután, hogy a konklávé száztizenöt bíborosa az ismeretlenségből pápává tette. És azt kell mondanunk, tényleg erre mutatnak a dolgok. Ferenc bizony változtat. Ennek kapcsán azon gondolkodtam, hogy a jó vezető pusztán jóságával is nagy gondot okozhat - ha nem is akar...
Félre ne értsen senki: nekem kifejezetten szimpatikus Ferenc pápa, és erről korábban már írtam is néhány hirtelen gondolatot itt a blogban. Nemhogy bajom nincs azzal, ha épkézláb reformokkal próbálkozik a katolikus egyházban, hanem kifejezetten örülök az ilyen erőfeszítéseinek. Hátha jobbra fordulnak a dolgok, hátha olyan változások megszületésénél bábáskodik, melyek előrelendítenek reményteljes folyamatokat a római egyházban.
Ferenc pápa népszerűsége azonban, mely nemcsak a katolikus egyházban, hanem a protestáns körökben - evangélikustól pünkösdiig - mindenhol igen magas, komoly tehertételé is válhat. No nem neki, hanem majd az utódjának.
Jorsits Attila kollégámmal volt egy kis élő vitánk ezzel kapcsolatban, és bizony el kell ismernem, hogy ebben igaza lehetett: a pápa nagyon nehéz helyzetbe hozhatja az őt követő pápát. (Attila, jár a sör!) Ferenc nagyszerű törekvései és növekvő népszerűsége hallatlan kihívást jelentenek majd, mármint ha a következő pápa nem hozzá hasonló kaliberű lesz. De lehet-e hozzá hasonló? Megengedi ezt neki a rendszer? Látják ezt a problémát a konklávé tagjai?
Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a keresztény gyülekezetekben máshol is (például az általam ismert pünkösdi-karizmatikus, de nagyegyházi vonalon egyaránt) mekkora probléma pótolni egy jó vezetőt. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a jó vezető attól is jó vezető, hogy tudatosan keresi és segíti felnőni az utódját. Ez persze egyfajta szellemi érzékenységet és mentorlási képességet is jelent. Mintha valami ilyesmit látnánk Pál apostolnál, aki Timóteust először a "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3,2) jelzővel illeti, aztán később már a "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4,17) módon emlegeti, hogy végül a "mint atyjával a gyermek" (Fil 2,19-22) szavakkal írja le a kettőjük közti láthatóan bizalmas és baráti kapcsolatot. És ez még akkor is igaz, ha Timóteus nem volt a második Pál apostol és korántsem emlékezünk rá olyan markáns és kitüntetett módon, mint a legnagyobb apostolra.
A helyzet valami hasonló Mózes és Józsué esetében. Józsué átélt dolgokat Mózessel, sőt ifjúkorától "Mózes szolgájának" nevezi a szöveg (Szám 11,28), halála előtt pedig maga Mózes nyilvánosan biztatta és bátorította utódját. Persze Józsuéból sem lett "Mózes kettő", de mégis továbbvitte és befejezte az utat, ami elvezetett a Kánaánig.
Végül egy kicsit ugyancsak erre emlékeztet Illés és prófétatanítványa, Elizeus utódlása is, aki a távozó Illés után az ottmaradt palástot vette fel (a kor gondolkodása szerint a személyiség ereje a ruhára is kiterjedt, így Elizeus az általa hordott palásttal azt is kifejezte, hogy van benne valami Illésből). A "kettős lélek" természetesen nem azt jelenti, hogy Elizeus dupla olyan jó próféta lett, mint amilyen Illés volt, hanem hogy egyfajta szellemi örökösként továbbvitte Illés szolgálatát. (A kettős rész az örökösöké volt).
Azt látom tehát, hogy egy jó vezető mellett fel tudnak nőni más jó vezetők, és ezt a növekedést a jó vezető pedig jól támogatja. Ez azonban kevés, ha a rendszer, ami akár még a jó vezetőt is körülveheti, nem nyújt segédkezet az ilyesmihez. Nem akarok fogást találni Ferenc pápán és egyházán, de egy olyan rendszerben, mint a katolikus egyház, mennyire képes működni ez a mentorlási szisztéma? Vajon gondolt-e arra, hogy ha már amúgy is "nagyon gyorsan" akar megváltoztatni dolgokat, a rendszert is megváltoztassa annyira mélyrehatóan, hogy utódjának emelkedhessen valaki, aki továbbviszi az általa kezdett reformokat?
Ám ne ragadjunk le a katolikusoknál, mert a kérdés ugyanúgy szól a többi felekezetnek is, a nagy és kisebb gyülekezeteknek, mozgalmaknak, közösségeknek, melyek szintúgy a maguk sajátos rendszerében működnek. Vajon mennyire alkalmas a református egyház pótolni egy Cseri Kálmánt? Mennyire tud a Hit Gyülekezete Németh Sándor helyére olyan személyt delegálni, aki képes felvenni a munkát? És egyáltalán: mennyire fontos ez a kérdés az egyház számára?
Ám ne ragadjunk le a katolikusoknál, mert a kérdés ugyanúgy szól a többi felekezetnek is, a nagy és kisebb gyülekezeteknek, mozgalmaknak, közösségeknek, melyek szintúgy a maguk sajátos rendszerében működnek. Vajon mennyire alkalmas a református egyház pótolni egy Cseri Kálmánt? Mennyire tud a Hit Gyülekezete Németh Sándor helyére olyan személyt delegálni, aki képes felvenni a munkát? És egyáltalán: mennyire fontos ez a kérdés az egyház számára?
Az utódlás kérdése valóban egy érdekes és fontos szempont. A Bibliából is látjuk, hogy ez egyáltalán nem egy triviális kérdés, gyakran Isten legkiválóbb emberei sem tudták ezt kezelni.
VálaszTörlés---
Én személy szerint azt gondolom, hogy a mostani pápa nem az az igazi. Én inkább Obama szellemi táborába sorolom, mint konzervatív keresztények közé. Ratzinger legalább erkölcsi értelemben határozott és konzervatív nézeteket vallott. Meggyőződésem szerint a világnak nem egy olyan celebrityre van szüksége, mint amilyen Ferenc pápa. Úgy tudom, a katolikus egyházon belül is komoly a megosztottság ebben a kérdésben. Az viszont tény, hogy Ferenc sokkal médiaképesebb mint Benedek, a liberális média odáig van érte. A meleg lobbi és a mérsékelt muszlimok is örülnek neki.
Mindenesetre elég fura, hogy egyszerre két pápa van (még ha a másik pápa kapott egy "emeritus" címkét, hogy kisebb legyen a zavar). Némelyek szerint a mostani folyamatok arra utalnak, hogy ebből előbb-utóbb egyházszakadás lesz. Ez persze lehet, hogy túlzás. Meglátjuk. Az biztos, hogy a katolikusok között elég nagy zavar van (lásd csak a pápa legújabb megnyilatkozását menekült kérdésben, ami szintén értetlenséget eredményezett, legalábbis a magyar katolikusok között).
Tény ugyanakkor, hogy a karizmatikus keresztények felé is nyitottabb ez a pápa. De nem tudom, hogy ennek örüljek-e. Az ökumenikus mozgalom szerintem komoly pusztítást okozott a protestáns karizmatikus kereszténységben az elmúlt évtizedekben. Engem őszintén szólva zavar, hogy lassan a liberális katolikusok, karizmatikus katolikusok, pünkösdiek, baptisták, stb. között lassan semmi különbség nincs, és már senkit nem is érdekelnek ezek a különbségek. Jó lenne, ha ez a keresztény egység miatt lenne, de a valóság az, hogy ez inkább a felszínesség miatt van - ha már úgysincs semmi különbség a hitélet tisztasága, intenzitása és hatékonysága között, akkor valóban, minek is bármilyen hitbéli különbséget felhánytorgatni? A mai átlag kereszténynek alig érthető, hogy bizonyos bibliai hittételek miért is fontosak, és miért is ragaszkodtak a reformerek bizonyos dolgokhoz akár az életük árán is, annyira nagy a közöny. A külsőségekben sincs már különbség, mindenki modern és trendi és laza és befogadó akar lenni.
Nagyon nehéz a felvetésedre érdemben reagálni, mert rendkívül szubjektív, hogy kívülállóként hogyan ítéljük meg valaki munkásságát és gondolkodásmódját, akit igazán személyesen egyikünk sem ismer.
TörlésHa jól érzékeltem, akkor te itt főleg a negatív oldaláról közelítetted meg Ferencet, illetve az ökumenikus mozgalmat, miközben ugyanúgy van mindennek egy pozitív hozadéka és olvasata. Olyan emberként, aki felekezetközi szervezetben dolgozik, illetve a teológia világában is kötődik mind a pünkösdi, mind a református teológiához, azt látom, hogy "minden szinten szinte minden" van, tehát igenis könnyen meg lehet találni azokat a kapcsolódási pontokat, ahol egy kisegyházi és egy nagyegyházi keresztény szót érthet egymással. Én nem hiszem, hogy semmi különbség nincs a különféle felekezetek között - akkor már egybeolvadtak volna -, inkább abban bízom, hogy a különbségek ellenére is bármikor képesek vagyunk egy asztalhoz leülni egymással. Ezt még felszínességnek sem nevezném: egyszerűen azt látom, sokan már belefáradtunk a különbségek állandó hangsúlyozásába, a másik "alacsonyabbrendűségének" kiemelésébe, s sokan inkább a közös pontokat keresik. A mai világban egyébként rá is fér az egyházra az összekapaszkodás...
Abban igazad van, hogy a mai keresztények jó részének tényleg alig érthető, hogy bizonyos bibliai hittételek miért is fontosak. Ebben egyetértek veled. De én abban is bízom, ha esetleg ezeknek a keresztényeknek egy idő után mégiscsak érthetővé válnak ezek a tényleg fontos hittételek, ezt az ismeretüket nem az elhatárolódásuk igazolásához fogják felhasználni. Én protestáns teológusnak tartom magam - egész egyszerűen vannak olyan dolgok például a katolikus teológiában, amiket képtelen vagyok elfogadni - de ez nem jelenti azt, hogy akkor elzárom magam a katolikus teológia egészétől, pláne a katolikus emberektől! És szerintem ez az a kérdés, amire keresztényként jó, ha helyes attitűddel felelünk: vajon a dogmatikai különbségek elegendő indokot jelentenek az elválasztásra, haragra, párbeszédképtelenségre? Nekem erre "NEM" a válaszom.
Valóban, kissé negatív felhanggal közelítem meg a dolgot. Azért vagyok ilyen "morcos", mert a katolikus egyház irányába az általam eddig egyetlen talán fontosnak érzett kapcsolódási pontot, vagyis az erkölcsi konzervativizmust kezdi feladni a Ferenc által képviselt újfajta katolicizmus. A gyakorlatban persze mindenki tudta, hogy a katolikus egyház régebb óta milyen belső problémákkal küszködik pl. szexuális bűnök tekintetében, de a pápai álláspont mégis mindig következetes volt ezen a téren. Attól kezdve viszont, hogy a pápa a világi értelemben vett tolerancia bajnokaként tűnik fel (mindegy, hogy tényleg az-e, vagy csak a média aggatja rá ezt a szerepet, ami ellen ő nem tiltakozik), lényegesen nehezebb dolga van minden keresztények, aki a bibliai keresztény erkölcsi konzervativizmus és szentség (maga a szó is furán hangzik a modern világban) mellett próbál megmaradni.
TörlésHitéleti kérdésben nagyon sok mindenben nem tudok egyetérteni a katolikusokkal. Szerintem a szobrok, képek tisztelete, a szentek kultusza, halottakhoz való imádkozás, a pápaság intézménye, mise, oltáriszentség, stb. mind erős bűnök. Bibliát komolyan vevő emberként (nem pedig azért, mert protestáns vagyok) azt kell, hogy mondjam, ezek a dolgok teljességgel elfogadhatatlanok. Az egyetlen dolog, amit tehetek az, amit a mentő szeretet diktál: a katolikus embertársaim figyelmét fel kell hívjam arra, hogy ezekből sürgősen meg kell térniük (igen, emiatt elhagyva közösségüket és határozottan megtagadva ezeket a tanításokat, ha maga a katolikus egyház ezekből nem tisztul meg), máskülönben el fognak kárhozni. A Bibliából ez szerintem mind teljesen világosan és egyértelműen következik. Ez nem egy keményvonalas megközelítés tehát, hanem egyszerűen ez az igazság, ami ellen nem lehet mit mondani, és amit elhallgatni komoly mulasztást jelent.
Éppen ezért az ökumenikus mozgalomnak nulla létjogosultságát látom - a katolikus egyház nyerhet vele, de akik a másik oldalról bekerülnek, csak veszíthetnek. A katolikus egyházzal így maximum társadalmi és erkölcsi kérdésekben tudok elképzelni együttműködést, a közös hitgyakorlás számomra teljesen értelmezhetetlen. Sőt, véleményem szerint az, akinek van világossága a fentiekről, és képes ökumenikus istentiszteleteken résztvenni úgy, hogy nem kezdi el azonnal felhívni az ott résztvevők figyelmét arra, hogy milyen súlyos tévelygésben vannak (ami lássuk be, elég botrányos dolog lenne), szintén nagyon súlyos szereptévesztésben van, és jogosan aggódni lehet érte.
A fentiek miatt a katolikus karizmatikus mozgalom is értelmezhetetlen számomra - ha valaki találkozik az Úrral és a Szent Szellemmel, és ahelyett, hogy teljes szívéből megtér, elhagyva a fenti bűnöket, elkezdi ezt a szinkretista vallásosságot kezd gyakorolni (amiben a karizmatikus elemek keverednek ezekkel a vaskos szellemi bűnökkel) tartósan és tudatosan, az egyszerűen meg van tévesztve és becsapja magát is, másokat is - ez nem jobb, mint a karizmatikus körökben egyébként is fellelhető hamis prófétaság, vagy akármilyen más, keresztény világban előforduló szellemi megcsalattatás.
De ahogy írom ezeket a sorokat, érzem, hogy mindez mennyire ellentétes a mai közfelfogással: ez a régen mainstream és teljesen evidens protestáns álláspont mára szélsőségesnek és "szeretetlennek" tűnik.